KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Védj meg, talizmán!

Oroszország mély sebe

Fábián László

„Puskin az orosz lélek rendkívüli és talán egyetlen megnyilatkozása”. Ezt egy olyan író mondta, akiről – az iménti fölületességgel – ugyanez elmondható, Gogol. És egy harmadik orosz író – Dosztojevszkij – idézi a róla csakúgy helytálló szavakat. Ha nem is szeretnénk ilyen sommás ítéleteket fogalmazni, készséggel elismerjük, hogy Puskin nem egyszerűen irodalmi jelenség (méghozzá nem akármilyen; általa kapcsolódik Oroszország először igazán Európához), de jelkép, az oroszság szimbóluma (és ez csupán látszólagos ellentmondás). Ebben az értelemben D’Anthés golyója nem egyszerűen egy fényes irodalmi pályát akasztott meg, de Oroszországon ütött máig nem gyógyult sebet. Valahogy úgy értem ezt, ahogy Dosztojevszkij fogalmazza meg híres emlékbeszédében: „Ha Puskin tovább él, talán magunk között is kevesebb félreértés és egyenetlenség volna, mint most van. Isten másként akarta. Puskin erejének teljes virágában halt meg, és kétségtelenül egy titkot vitt magával a sírba. És most már nála nélkül fejtjük meg ezt a titkot.”

Tudom, a ha meg a volna nagyon történelmietlenül hangzik. Gondolom, tudta ezt Dosztojevszkij is. Csak hát ez a ha meg volna azóta is elég sokszor fölvetődött – alighanem az aposztrofált titok jegyében. Merthogy – érzésem (na meg napjaink eseményei) szerint – az a titok máig sincs megfejtve. A seb tehát újra meg újra fölnyílik, kivérzik; irodalom, színház, zene, film táplálkozik ebből a nemes vérből.

Védj meg, talizmán! címmel Roman Balajan forgatott most egy különös filmet, afféle parafrázist erre a témára. Azazhogy a parafrázis tárgyát mindössze a párbaj képezi: olyasféle fölvetésben, hogy vajon D’Anthés cselekedete nem volt-e közönséges gyilkosság. (Efelől – számos, nyugodtan elfogultnak minősíthető forrás tanúsítja – jobbára nincs is kétség történészek, irodalmárok között. Holott a párbaj elkerülhetetlen volt, s abban mindkét félnek egyenlő jogai vannak. Más kérdés, hogy az egyik pisztollyal szemben Puskin állt.) A körítés – természetesen – mélyen intellektuális, és alighanem ez a legnagyobb hibája ennek a filmnek. (Azért is nyilatkozom ilyen élesen, hiszen a megközelítések között nagyszerű példákat találhattak volna az alkotók, gondolok itt mindenekelőtt a két Natalja Goncsarovát, Puskin feleségét és a századelő remek festőnőjét esszébe foglaló Cvetajeva-írásra.) Az intellektualizmus, ami egyszerűen kizárja a reális közelítést.

Bolgyinóba, az éppen most hírnévre törő Puskin-emlékhelyre érkező ifjú házaspár (azazhogy a férj már nem is olyan ifjú) szinte megérkezése pillanatában olyan helyzetbe keveredik, hogy lényegében a Puskin-házaspár szerepét kell elvállalnia. Méghozzá nem színpadon, a valóságban. A költőről vitatkozó szakemberek keresik az események logikáját, a férj (újságíró) pedig arra kényszerül, hogy egy váratlanul támadt riválissal szemben megvédje házasságát. Vagyis előáll az alaphelyzet, amely jó másfél századdal korábban a nemzeti tragédiához vezetett. Eddig ez rendjén is volna, hasonló szituáció elég gyakran akad.

A gondunk inkább az, hogy sem a csábító, sem a férj nem elégszik meg a helyzet kihívásával, mindketten – egyféle nevetséges identifikációval (hogy most föllengzősségről szó se essék) – a puskini véghelyzetet hajkurásszák. Lényegében ez a filmi konstrukció oly módon kerül elénk, nézők elé, mintha egy dramaturgiai tanácson volnánk, ahol a közös bölcsesség célja kialakítani valami szilárd vázat, amelyre rákerülhet a műalkotás húsa. Ettől aztán minden didaktikussá, leegyszerűsítéssé válik; hiányzik (a műalkotásnak) az a transzparenciája, ami tulajdonképpen még a Dosztojevszkij által emlegetett titokkal is ekvivalens. A féltékenységi drámák újsághírben legföllebb elborzasztanak (ámbár a borzongás alatt is marad valami szánalmas nevetségesség), Shakespeare-nél viszont egyértelműen a tragédia lélektisztító megrendülését érezzük.

Természetesen jól tudom én, hogy Balajan dehogy is gondolt ezúttal tragédiára, hiszen nem hagyhatja figyelmen kívül (sajnos, ezt így, kerek perec ki is mondják a filmben) a megváltozott körülményeket. Jelesül éppen azt, hogy ma már nemigen szokás lovagias ügyeket párbajban elintézni. Ragaszkodik a kiagyalt konstrukció által „biztosított” morfondírozás lehetőségeihez: a csábító elmondja, hogy Puskin is csábított el házas asszonyt, D’Anthés viselkedésén nemigen van joga fölháborodni. És itt az érvelési sornak valóban félbe kell szakadnia, a további érvek csakis a fegyverekéi.

Ugyanis – hangsúlyoznám – Puskinról van szó.

Ez pedig egészén más szituáció. Puskin bizony csak igen komoly megszorításokkal tekinthető magánembernek; Puskin – kétségkívül – szerep is, amely azon nyomban rászakadt erre a személyre, amint költőként egy tágabb világ gondjait vette nyakába. Ebben az értelemben pedig nem Alekszandr Szergejevics áll a vésztjósló pisztolycső előtt, hanem a szimbólum, amiről szóltam, vagy „az orosz lélek egyetlen megnyilatkozása”, amint idéztem.

Azt hiszem, helyénvaló ezúttal sorsot emlegetnünk, megilleti a személyiséget.

Hogy mennyire, tisztában volt vele a költő is. Van egy röpke kis írása, Képzelt beszélgetés I. Sándor cárral a címe. A furcsa pamfletban a csaknem szívélyes hangú párbeszéd sorsszerűen végződik: „Ekkor Puskin azonban indulatában sok feleslegeset mondana, amiért is megharagszom, és Szibériába száműzöm stb., stb.” Száműzetés vagy párbaj – egyre megy. A filmben nagyjából ehhez hasonló gondolatsort fejteget Bulat Okudzsava, aki Bolgyinóban részt vesz az emlékünnepség szervezésében, műsorában, következésképpen találkozik az újságíróval és feleségével.

A Puskin-kutatásban régi vita tárgya, miben és mennyivel járult hozzá a költő végzetéhez folyvást és tendenciózusan könnyelmű szalondámának beállított felesége. Balajan filmjének hősnője kedves, fiatal asszonyka, játszadozó kedve többnyire férjét is magával ragadja. Semmiben sem üt el az átlagos, hozzá hasonló fiataloktól, könnyelműséggel, kihívó viselkedéssel egyáltalán nem vádolható. Azt azonban ő sem (más sem) képes elhárítani, hogy mély rokonszenvvel vagy kitartó (ám semmiképpen sem sértő) udvarlással közeledjenek hozzá, legföllebb a kellő pillanatban vissza tudja utasítani. És ezzel Balajan – úgy tetszik – a régi perben elmondja hiteles tanúvallomását. (Hitelét Tatjana Drubics természetes játéka szavatolja.)

A harmadik szemszög (mivel jól érzékelhetőleg három nézőpontból közelítünk a perújrafelvételhez) a csábítóé. Benne is inkább a megszállott vágyakozót kell látnunk, semmint a nyegle tisztecskét, akinek mindegy, kit foszt meg életétől, sőt, egyenesen kedvét leli a gyilkolásban. Tőle sem idegen a párbaj gondolata, de őt inkább a férj mániákus identifikációs szándéka viszi bele a nevetséges ügybe. És, persze, a dramaturgiai erőszak, amely nem mond le ilyen egyszerűen a már kimódolt cselekményről.

Természetesen Balajannak van annyi ízlése, hogy a párbajt, ezt az olcsó anakronizmust eliminálja; ettől viszont a történet válik végtelenül zavarossá, helyenként már-már következetlenné is. Például a feleség esetében, akit elég nehezen lehetne a konfliktus okaként föltüntetni. Ám a néző ott ragad ebben a tétovázásban; őt a parafrázis hitelessége segítené leginkább az eredeti história, a Puskin-vég megértéséhez. Ehelyett csaknem vígjátéki kalamajkába keveredett, amely ahhoz, hogy fölszabadultan nevetni lehessen rajta, túlságosan komolyan veszi magát. Mondhatná erre valaki, hogy mindez csupán műfaji kérdés, én pedig nem is vitatkoznék, hiszen a filmmel szemben valóban az a legkínálkozóbb kifogásom, hogy nem találta ki saját műfaját. Holott megérte volna, mostanában fogékonyak vagyunk az ilyesféle gondolatokra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 06-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4854