KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Solothurn

Super 8-as demokrácia

Gulyás Gyula

Gulyás János

Tudósítóink beszámolója

El lehet képzelni egy olyan filmszemlét, ahol a különböző rendű-rangú és rendeltetésű műfajok és műnemek együtt vonulnak fel, azaz a Super 8 mm-es mágneshangos „csirkebelek”, a szuper-editált Umatic rendszerű videokazetták éppúgy jelen vannak, mint a normálnak nevezett 35 mm-es „szuperek” kistestvéreikkel, a tizenhatos keskenyekkel, függetlenül attól, hogy valamelyik tévéállomás, filmstúdió vagy csak egy baráti társaság finanszírozta őket; netán egyetlen személy, minden „jogosítvány” nélkül? Ráadásul minden nevező meghívást kap, s a megjelenő hivatalos dokumentumfüzetekben – valamint minden egyes program előtt szóban is – azonos terjedelemben és hangsúllyal közlik a fontosabb életrajzi s gyártási adatokat a másfél órás kosztümös meg az ötperces animációs vagy experimentalista művek előtt.

A kérdés költői. Solothurnban így, együtt jelent meg az a 108 mű, amit az elmúlt esztendő svájci termésének lehet nevezni.

A „nem-szervezettség” látszólagossága uralkodott az egész filmszemlén, kezdve, az információs anyagokon: bárki, aki benevezett, az saját maga vetíthetett is, elvégezhette a reklám- és sajtófőnöki teendőket, azaz vagy mással készíttetett plakátot, vagy ott a helyszínen ő maga – rajzolt-írt-montírozott egyet, s abból annyi tónusos fénymásolatot húzott le ingyen és bérmentve az odaállított xerox-gépen, amennyit elégségesnek vélt az egykori Landhaus lépcsőházainak, folyosóinak, büféjének, mosdóinak a teleragasztására és a helyszíni árusításra is. Ugyanígy a különböző intézmények és csoportok saját kiadványaikat is piacra dobták, – s fogytak is nagy tételben, meglepő módon, nemkülönben a filmfotók és a magnókazettára átírt filmzenék. Mindezekből a vendégek estéről estére kaptak egy halommal, hogy az éjfél utánig tartó vitákon legyen miből tájékozódniuk.

Nincsenek díjak. Semmiféle. Akkor pedig zsűri sem kell. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a solothurni filmnapokat egy kommuna tartja fenn (azaz minden kiadásukat maguk fedezik), akkor önkéntelenül arra gondolunk: talán ezért megy ilyen jól, ezért ilyen kifejezetten lelkes a hangulat. Itt az alkotók nemcsak szóba állnak egymással, de nyilvánosan is elmondják véleményüket egymás munkájáról.

Két mozihelyiségben és egy video-klubnak nevezett alkalmi teremben párhuzamosan pergett a műsor; délutánonként a széksorok között is ültek, s a hét végére annyira fokozódott az érdeklődés, hogy a programokat teljes egészükben meg kellett ismételni.

De lehet-e mindezt csakugyan komolyan venni?

Mindenesetre Jean-Luc Godard – mint „tiszteletbeli” svájci – elküldte ide a svájci filmintézet igazgatójának szóló „filmlevelét”; egy másik, tizenhárom perces keskeny-filmben Truffaut nálunk is népszerű hősét, Jean-Pierre Léaud-t ismertük föl. Ugyancsak részt vett a szemlén legújabb alkotásával az egyik legnevesebb honi rendező, Alain Tanner; a Light Years Away (Fényévek távolában) című, Cannes-ban díjazott filmjével.

Nem volj nap, hogy ne láttunk volna legalább egy élményszerű alkotást. Mindjárt az elején vetítették az Ich möchte Bundesrat werden (Szövetségi tanácsos szeretnék lenni, rendezője: Tula R. Roy) című, mozgássérültekkel készített dokumentumfilmet, melyben hosszasan megfigyelt és jól szelektált szituációkban követik és analizálják a kamaszokból álló kis csoportot, minden érzelgősségtől mentesen, de bensőségesen. A fiúk egyebek közt állatorvosok felügyeletével beteg háziállatokat gyógyítanak, míg a lányok egy csecsemőotthonban gyerekeket látnak el, védőnők segédletével, intenzív metakommunikációval kísérve. Zárásképpen, a lehetséges jövőt vázolva, egy gyárlátogatáson vesznek részt, ahol az üzemvezető közli, mennyi lesz a bérük, s látjuk, ahogy megfogan lassacskán a gondolat, s ki is mondják: hiába is teljesítenek annyit, mint egy-egy bérmunkás, tizedét se kapják…

Az Unseri Wohnschtross (A mi lakóutcánk) című film alkotója, Urs Berger Super 8-as szinkronhangos kamerájával négy éven keresztül rögzítette az eseményeket, örökített meg kisebb csatákat a különböző szervekkel, míg végül a film hősei elérték, hogy utcájuk „lakóutcává” váljék. S ha 98 perces filmjét feszesebbre vágva értékesebbnek is el tudnánk képzelni, mindenképpen figyelemre méltó készítésének módszere.

Mint vállalkozás volt érdekes a sok filmet bemutató zürichi Cooperativa nicaraguai tudósítása a jelenlegi helyzetről színes Super 8-as, hangos, másfél órás filmen; valamint két videoprogram a tanításban alkalmazható kreativitás buktatóiról, illetve a zürichi diáktüntetésekről, gyár- és épületfoglalásról és a hatóság fellépéséről.

A sok hagyományos technikájú és szellemű animációs munka közül kiemelkedett az egyetlen vonalrajzzal megoldott La Solution (A megoldás, rendezője Maurice Giacomini). A Le ravissement de Frank N. Stein (Frank N. Stein elragadtatása, rendező: Georges Schwitzgebel) a címében is jelzett horrorfilm eszköztárát vonultatja fel, egy kiváló grafikával megoldott szubjektív kamera folytonos rohanásával egymásba nyíló termek során keresztül, míg a maximumig fokozott feszültségben végre valaki felismeri Frankensteint, elsikítja magát, amitől a szörnyeteg egy vetítőgépben futó filmszalaggá változik.

A Notre Dame de la Croisette főhősnőjét a cannes-i fesztivál forgatagában filmezi a rendező (Daniel Schmid), hogy a fogadások, megnyitók, sajtótájékoztatók zűrzavarában statisztáljon, – s hozzá a sztorit utólag vették fel üres helyszíneken, szállodai szobákban.

Végezetül a legmaradandóbb élményt nyújtó filmről, Sebastian C. Schroeder alkotásáról, az O wie Oblomovról (O, mint Oblomov). A szerző ma is gyakorló építészmérnök, s mint ilyen tanított az egyesült államokbeli Utah egyetemén, ahol a film néhány részletét is felvette. A közismert goncsarovi hősre és regényre a monogramon kívül a filmnek és főhősének tudatos „passzív rezisztenciája”, szelleme utal – többsíkúan. A filmen belül portréfilmet láthatunk Nepro mérnökről, miközben élőadással jelentkezik a helyi televízió riporternője. E két médium mellett a mérnök videokazettákon és archívfilmeken jeleneteket idéz fel a múltjából, egy vegyianyaggyártó konszern működéséről, s ezen belül saját privát és társadalmi életének ellehetetlenüléséről. Ezt a filmes-tévés-videós önreflexió-sort, mint egy eredetmondát, keretezik a 68-as zürichi mozgalom eredeti archívfelvételei, s jelölik ki érzelemgazdagon a megtett út, a vállalt döntés elkerülhetetlenségét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7071