KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Larisza Sepityko portréjához

Asszony a felvevőgéppel

Rubanova Irina

 

 

Larisza Sepityko korán hallatott magáról a filmművészetben: huszonöt évesen debütált Csingiz Ajtmatov Hőség című művéből készült filmjével, s amikor negyvenegy éves korában meghalt, mindössze négy alkotást hagyott hátra. Tizenhat év, négy film. Kevés. Érdemes elgondolkodni, miért.

A munka nem okozott számára különösebb nehézséget. Nem sorolható azok közé, akik évente kerülnek a szent ihletettség állapotába, s azok közé sem, akik az első nagy elismerés után váratnak magukra, mert attól félnek, hogy következő alkotásukat nem koronázza siker. Larisza Sepityko állandóan és energikusan dolgozott. Mindenütt jelen volt – nemzetközi találkozókon, különféle vezetőségekben, a fesztiválok zsűrijében, a filmrendezőnők kongresszusain. Hiányát nemcsak tragikus halálának felidézésekor érezzük, hanem hétköznapi dolgainkban is nélkülöznünk kell azt az embert, aki valamin folyton töprengett, valamiért harcolt, valamihez makacsul ragaszkodott, valamire elszántan törekedett.

Tizenhat év alatt mindössze négy film.

Talán saját alkotói lehetőségei, tehetsége miatt volt bizonytalan? Nem valószínű. Bemutatkozását elismerés fogadta: Hőség című filmjével díjat nyert az 1964-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon. Két év múlva készült a Szárnyak (Natalja Rjazanceva forgatókönyve alapján): a visszaemlékezés költészete, a jelen józan vizsgálata, a hősnő rokonszenvvel, és szigorúsággal megrajzolt portréjában. A Szárnyakkal utat nyitott Gleb Panfilov és Inna Csurikova alkotásainak, a Kezdetnek és a Szót kéreknek. Sepityko filmjében az ember és a társadalom problémája, a pszichológiai realizmus ősi orosz hagyományaira épül. Valószínű, hogy éppen ezért fogadták tetszéssel a Szovjetunióban a kritikusok és a nézők is, a külföldi közönség pedig talán emiatt maradt közömbös.

A sikertől lelkesen új munkába fogott. Andrej Platonov Nagyfeszültség című novelláját vitte vászonra (Gyönyörű és eszeveszett világ), de a filmet nem mutatták be. Öt év elteltével született meg a Te és én.

A hazai közönség nem szerette. A külföldi filmekből ismerős, a szociológusok által a „házasság válságának” nevezett történet nem nyerte meg a szovjet nézőket és kritikusokat. A határokon túl azonban felfedezték. Ettől kezdve Larisza Sepityko a nemzetközi fesztiválok, versenyek, találkozók állandó résztvevője lett. Henri Langlois Sepityko-retrospektív sorozatot indított a párizsi Filmmúzeumban. Szintén Párizsban beválasztották a Filmrendezőnők Egyesületének vezetőségébe. Ám ezek a sikerek nem csillapították hazai bírálóit. A kritikusokat ingerelte az akkoriban divatos dramatizálatlan, mutatós, „fesztiválos” rendezés, vagy ahogy rosszallóan mondták, az elnagyolt, kidolgozatlan vázlatos karakterek.

Újabb öt év elteltével készült el a Kálvária. Mivel magyarázhatók ezek a hosszú szünetek?

Sepityko alkatilag képtelen volt az ismétlésre. Minden film új témát jelentett számára, új életanyagot, új filmes eszközöket. Ugyanazokkal a színészekkel sem szeretett dolgozni kétszer. Akármekkora volt a siker, a következő filmben új feladatokat tűzött ki magának, s minél nehezebbnek látszottak, annál merészebben látott neki. Nő vitte vászonra a háború borzalmait (Kálvária). A legmodernebb társadalmi formáció embere készült Dosztojevszkij Sztyepancsikovo falu és lakói című művének megfilmesítésére, rövidfilmet forgatott a szovjethatalom első éveiről (Nagyfeszültség). Ő, a jellegzetesen városi ember kezdett filmezni Matyora faluról és parasztjairól. A bátorság, a merészség volt Larisza Sepityko legjellemzőbb tulajdonsága.

Nyugaton tetszettek filmjei, s talán különösen azért, mert rendezőjük nő. A Women’s Lib nyilatkozataitól és akcióitól fellelkesült Európa és Amerika az utóbbi évtizedben érzékenyen reagált a női egyenjogúságra. Soha annyi nő nem választotta még a filmrendező férfias hivatását, mint a hetvenes években. Az új divatos mozihős: a szerelem szabadságáért, a tudatosan vállalt anyaságért, a társadalomban betöltött új szerepéért küzdő cselekvő nő lett. Ám a mostani feminizmus leggyakoribb témája a családi kötelékek alóli felszabadulás, amely hivatott a heteroszexuális korlátok leküzdésére is. A nőies filmeket Sepityko utálta. „Feminizmusa” nem abban mutatkozott meg, hogy elmesélte hősnője lázadását, harcát az erkölcsi szabadságért, az előítéletektől és a hagyományoktól való függetlenségért. Sokkal inkább abban, hogy ő, a nő, filmet rendez, minden feminista bélyeg nélkül.

Larisza Sepityko filmjeiben mégis látok valamit, valami alapvetően „nőiest”, azt a természetes, női megtartó ösztönnel átitatott szemléletet, mellyel a széthulló világot ábrázolta.

Véghelyzetben élő, lecsúszott, reményvesztett hőseinek történetében Sepityko mindig talált egy szilárd pontot, kiásta azokat a mélyen eltemetett gyökereket, amelyek az emberi létezés, az emberiesség reményét táplálták benne – és bennünk, nézőiben is.

 

Balázs Éva fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7862