KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/szeptember
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Az utolsó modernista Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Szivák Bernadett: Sellők és rinocéroszok Beszélgetés Traub Viktóriával
• Varga Zoltán: Oroszlán/idomár A Leo és Fred-sorozat
• Tóth Péter Pál: A Hugó Jutalomutazás Dárday Istvánnal
• Mészáros Márton: Könnyű leckék Beszélgetés Zurbó Dorottyával
A SOÁ EMLÉKEZETE
• Ádám Péter: A feledés mélyvizében Claude Lanzmann (1925 – 2018)
• Rózsa János: A szerződés
• Závada Pál: A szerződés
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Próféta voltál? Zolnay Pál (1928-1995)
A MESEÍRÓ MESÉJE
• Fekete Tamás: Mese-terápiák Meseírók filmes életrajzai
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Pethő Réka: Feminista mesevilágok Angela Carter
A TITKOS ITÁLIA
• Paár Ádám: A szicíliai tragédia Olasz maffiafilmek
• Kovács Patrik: Kallódó emberek Paolo Sorrentino
PERZSA TÜKÖR
• Varró Attila: Harminc madár Teherán – Fajr 2018
• Benke Attila: Csador nélkül Iráni rendezők amerikai zsánerfilmjei
FESZTIVÁL
• Schreiber András: A változatlanság diadala Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Baski Sándor: Kijutni a labirintusból Tegnap
• Czirják Pál: Magányos kamaszok Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
• Kránicz Bence: Az ébredő erő Csuklyások – BlacKkKlansman
MOZI
• Vajda Judit: A jelenés
• Varró Attila: Kaliforniai rémálom
• Soós Tamás Dénes: Eldoradó
• Kovács Patrik: Sötét elmék
• Roboz Gábor: Ahol a gonosz lakik
• Baski Sándor: Meg - Az őscápa
• Géczi Zoltán: A kíméletlen
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 3: Szörnyen rémes vakáció
• Huber Zoltán: A védelmező 2.
• Benke Attila: Mission: Impossible: Utóhatás
• Sándor Anna: Az én hősöm
• Árva Márton: Végállomás: esküvő
DVD
• Hegedüs Márk Sebestyén: M:I-1 Mission: Impossible
• Pápai Zsolt: Tébolyult
• Géczi Zoltán: Lázadók
• Gelencsér Gábor: Pál, Krisztus apostola
• Kovács Patrik: Csak most kezdődik
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A hecc

Fábián László

 

Gárdos Péter A hecc című filmje szerint – benne volt ez az elképzelés már az első filmjében is – a világ egy nagy szimbóleum. Így, ahogy írom. Ez a szimbóleum – mondhatni, ugyancsak az ő elképzelése szerint – nem veendő komolyan, azaz: humbug. Mármost az egyszerű szillogizmus szabályai szerint sem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy A hecc című filmje humbug. Ez, természetesen, eléggé udvariatlan minősítés, a formális logikai következtetésre azonban nemigen cáfol rá a film sem; mindvégig érezzük: itt most a nagy átverések sorozatának vagyunk kitéve, valóban heccelnek bennünket. Szeretném rögvest tisztázni, ez az alapmagatartás még azoktól az amerikai filmektől is idegen, amelyek – vélhetőleg – oly kedvesnek, utánzásra méltónak tetszenek Gárdos szemében. Az amerikai filmipar ugyanis kiszolgálni igyekszik a nézőt (minden igényét és igénytelenségét), arra nem érzi magát följogosítva (naná, hogy nem, belőle él!), hogy még „kekeckedjék” is vele. Úgy gyanítom, ez az öszvérszerű keverék valamiféle bujdokló csatornán a szocreálból idecsordogáló ivarsejtekből és az amerikánus tágulású anyából keletkezett; sajnos, akár az öszvér, az eredmény ivartalan.

Mégis, mindezen túl: mi lehet az a késztetés, amely egy ilyen filmet létrehoz? Mivel – fölteszem – a film alkotói itt élnek, ebben az országban, valamilyen módon érzékelik azt a közérzetet, amelyet elsősorban a bizonytalanság, a kilátástalanság, valamint ezek következményeképpen is, egyféle megfoghatatlan aggodalom, szorongás jellemez. Megfoghatatlan, de mégsem elemezhetetlen. A film írói (maga a rendező jegyzi a forgatókönyvet Osváth Andrással) úgy vélték, ez elegendő; megkísérelték ilyen irányú ötleteiket fölgyűjteni, valamiféle – nem különösebben átgondolt – logikai rendbe összerakni. Vonzalmuk elsődlegesen az extrém helyzetek iránt mutatkozik, ezek közül is legszívesebben egy városi közfürdőben időznek. A történet iránt nagyobb affinitást nem mutatnak; ezen a ponton jelentősen eltérnek amerikai példáiktól, ahol viszont a mese, a sztori kitüntetett szerepet kap. Ezúttal azonban talán mégsem az a hiba, hogy nem másolnak pontosan egy általuk kedvezményezett modellt. Sokkal több bizonytalanság származik abból, hogy a közérzet megfoghatatlanságára apelláló szituációkat kitapintható történet nem igazolja vissza. Úgy érezzük magunkat, mintha valami cirkuszi mutatványt néznénk, ahol vajmi kevés köze van egymáshoz a sorra következő számoknak. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs számonkérni egy filmen, hogy a világ ésszerűtlen, netán alkalmasint illogikus. A világ ésszerűtlenségében azonban az a legmegrázóbb (legkiábrándítóbb?), hogy ugyanakkor igyekszik észszerűnek tetszeni, minden történését, pillanatát természeti törvények hatásaként föltüntetni. Azaz, az illogikus világ ábrázolása, megmutatása alapjában véve a logikánkra apellál, ha azt kívánja, hogy felfogjuk. Attól még, hogy nincsenek ördögök vagy nincsenek angyalok, elég pontosan át tudjuk élni az Apokalipszist, esetleg Hénoch jelenéseit. Éppen a szimbólumok logikája által. Alighanem ez lehetett volna az a pont, ahol a világ jelképes megközelítésének lehetősége kínálkozott az alkotók számára.

Persze, ha komolyan vesznek bennünket, nézőket.

Persze, ha egyáltalán akarnak valamit, ami az artikulációra hasonlít, nem pedig csak riogatni – ijesztgető, rémisztgető ordítozással.

Vagyis, nem ártott volna tudnunk, hogy kik és miért heccelik a főhőst (azazhogy bennünket), mit kívánnak elérni akcióik által a félelmen kívül, és vajon azt üzenik-e nekünk, heccelteknek, hogy egyszer majd mi is bunkót ragadunk, hogy rettegésünkben leüssük azt, aki legelőször a bunkó elé kerül? A bizonytalanság amiatt marad fönn bennünk, mivel nem egészen tudnánk azonosulni a főhőssel sem (Reviczky Gábor alakítja). Ilyen rafinált üzletekbe meglehetősen kevesen vagyunk beavatva. Tehát a beavatottak bűnhődéséről volna szó? Nos, akkor miféle igazságtétel az, amely egy csaknem vétlen gyilkosságot varr a bűnhődő nyakába? Újra meg újra azon kapom magamat, túlságosan komolyan veszem ezt a filmet, és valamiképpen próbálom föloldani a bevezetőben kihámozott minősítést. Utaltam azonban rá, a film ebben nemigen kínál támaszt.

Mindössze egyetlen lehetőség marad a magyarázatra, az alkotók valamiféle akciófilmet szerettek volna csinálni, amelyben egy professzionista színészgárda különböző helyzeteket old meg a maga színvonalán, azaz elviszi a filmet. Az akcióknak pedig minél groteszkebbeknek, meghökkentőbbeknek kell lenniük, el kell terelniük a figyelmet olyan apróságokról, mint az, hogy miért is történik mindez.

Noha egyáltalában nem hiszek benne, hogy egy ilyesfajta gáttalan akciófilmnek jogosultsága van, azt kell mondanom, A hecc az alkotók gyanított elképzeléséhez képest is kudarc. Ilyen másfél órát a világ legjobb és legjobban válogatott színészei is legföljebb akkor tudnának kitölteni, ha az egymásra hányt akciók legalább igen eredetiek és (komikailag, lélektanilag stb.) pontosan meghatározottak volnának. Ebben a filmben erről azonban nincs szó. A groteszk krimoid eredetiségéről voltaképpen szót sem ejthetünk.

Maradnak a kiváló színészek: a már említett Reviczky Gábor mellett Armin Müller-Stahl, Törőcsik Mari, Andorai Péter, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Újlaki Dénes, hogy valóban csak a legjobbakat említsem. Mindannyian egy kicsit áldozatai a film töredékességének. Igaz ugyan, hogy egytől egyig plasztikusabbá teszik az írott könyv szerint elnagyolt figurákat, az is igaz azonban, hogy a szcenárium helyett maguk sem tudták igazán összekötni a széteső jeleneteket, a rendezőben pedig – alighanem – élt a forgatókönyvíró öntudata: a színészvezetés összhangját elintézettnek vélte.

Számomra A hecc mindenképpen a dramaturgiai, rendezői téveszmerendszer iskolapéldája marad, egyúttal a felületesség, fölszínesség, a néző alábecsülésének iskolapéldája is. Azt hiszem, az elmúlt évtizedben ez a szellem ártott a legtöbbet a magyar filmnek, és így az igénytelenség évadjain, ennek a szellemnek az elterjedésétől féltem leginkább a magyar filmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/11 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5513