Sivatagi showPéldául a BaktérítőNemes Nagy Ágnes
Gyönyörű filmet láttam. Állatfilmet a Baktérítő afrikai környékéről. A Namíbiái meg a Kalahári sivatagban vették fel, valamint a szomszédságukban; a szavannákon, dzsungelfoltokon nyüzsgő életet pásztázva végig. Mit is lehet az ilyen filmről mondani? Inkább csak beszélgetni lehet róla, egymás szájából kapva ki a szót, nevetve vagy dünnyögve, félmondatokban. Emlékszel a kútásó elefántra? Hát a szövőmadarak óriási fészekvárosaira? És amikor az a csodaszép, nosztalgikus antilop bosszantja az oroszlánt? És amikor a két kis majomkölyök az árvízben eszeveszett rémülettel kulcsolja át egymás nyakát? És amikor a két sül, az a két rendkívül hosszútüskés kisállat, egyszerre toszul be a közös odújukba? Nem is fér be a két istenadta, hosszú nyomakodás után bosszúsan kifordulnak, hogy ismét, ugyanúgy, megint egyszerre, ne férjenek be. Inti is őket a kísérőszöveg az elemi udvariasságra, a tessékelésre, mert különben... és nyomakszik a két sül megint, tökkelütötten, a nézőtér pedig nevet, micsoda állatportrék, milyen jóízű szövegek.
Antropomorf szövegek, nem vitás. A képeket befuttató humoruk, a mélyebb rezgéseket eltakaró-éreztető mosolyuk jellegzetesen azt a tónust hozza, ahogyan állatszerető ember állatokkal vagy állatokról beszél. Azt olvasom egy szociológus cikkében, hogy mi, emberek alapjában véve helytelenül bánunk az állatokkal, legfőképpen úgy, mintha gyerekek volnának. Pedig egy öreg kuvasz vagy egy vadászó fülesbagoly lelkivilága szembetűnően különbözik az embergyerekétől. Biztosan igaza van a tudós szerzőnek. Csak hát nehéz ez. A mi antropocentrizmusunk és állatszeretetünk állandóan összevegyül, egymásra rakódik, az ismerős és az idegen, a hasonló és a más izgalmas bujkálásával. Mi igenis hajlamosak vagyunk rá, hogy elevenünkön találva nevessük el magunkat, ha egy erjedt gyümölcstől lerészegedett, másnapos babuin-majmot mutatnak nekünk, ha látjuk azt a homlokát tapogató, enervált kezét, sanyarúvendel arcát. (Bocsánat: ez a „babuin-majom”, amit a film emleget, véletlenül nem „pávián” magyarul?) Mi leesett állal bámuljuk a hatalmas hímstrucc idétlenül szép násztáncát, mintha egy díszes ebédlőkredenc törne ki indulatrohamokban, mintha egy sátor nagyságú miniszoknya rázná magát óriás, aszott férfilábakon. Szívből drukkolunk a buzgó szarvcsőrű madárnak, amint látástól vakulásig agyondolgozza magát, no és persze a legkisebb varacskos disznónak, a család mafla vakarcsának, nehogy elkapja az a pompás gepárd. Lehet ugyanis izgulni, tisztelt közönség, lehet nevetni, mint minden igazi állatfilmen, vagy még annál is jobban, mert árnyékosabban lehet nevetni.
Nem tagadom: könnyű engem lekenyerezni állatfilmmel, mint a nézőközönség nagy részét. Mutassanak bár perzsamacskát vagy tengeri kecsegét, felcsillan a szemem, még a teknőcöket is megnézem, bár azokat, őszintén szólva, unom egy kicsit. Valahogy gyönge velük a metakommunikatív kapcsolatom. Ebben a filmben azonban nem teknősök vannak, hanem egyebek, sőt az egyebeknél is több van benne, több a remek állatkaraktereknél, lekenyerezhető kedélyemnél, az alkonyoknál és a viharoknál, a végtelen homok-pliszéknél, az eső után eszelősen burjánzó piros, sárga, lila virágszőnyegeknél. A Baktérítőre koncentrált, az állatokra kiszerepezett játékfilm látható itt a természetfilmbe bújtatva, egy modernül szerkesztett alapdráma. Mert itt vannak a pelikánok.
Ha egy-egy évben túlságosan hamar szárad ki az az esőgyűjtő mocsári tó, amelyben a pelikánok fiaikat nevelik, akkor vége az új nemzedéknek. Napokig, végtelenbe vonszolódó hetekig álldogál a pelikánok sűrű csapata egy cserepesre száradt földdarabon, bámulva a vidéket, ahol azelőtt víz volt, táplálék, növény. Egy pillanatban aztán a szülők fölcsapnak, elrepülnek a tenger felé, a serdületlenek, a gyengeszárnyúak pedig megindulnak gyalog. A tántorgások, a pici tetemkupacok a homokban. Ez a pelikánvonulás úgy hat a filmben, mint egy hirtelen kifordult kesztyű, mint egy ledőlő spanyolfal.
A film ugyanis (rikító magyar címe: Sivatagi show) mindent elkövet, hogy bűbájos legyen. Írója, rendezője (Jamie Uys), előállító gárdája minden remek eszközével, színnel, képpel, a megfigyelés pazarló gazdagságával arra törekszik, hogy előhívja arcunkon azt a megbűvölt, elángyorodott, kicsit infantilis mosolyt, ami a természetfilm igazi hatásfokmérője. Csak éppen a vége felé, belerakja filmjébe a pelikánokat. Pontosan fordított dramaturgiát követ, mint mai játékfilmjeink többsége, amelyek főleg arra törnek, hogy megrémítsenek, felrázzanak, sokkoljanak. Úgy tetszik előttem: nem ártana olykor dramaturgiát tanulni az állatfilmektől. A Sivatagi show felépítése nagyon is hasonlít szokásos játékfilmjeinkre, csupa részlettörténet, csupa váltás, vágás, váltogatott hősök a hatalmas szereplőtáborból. Laza, mai szerkezet, amely oly divatos absztrakt-filmben és nem absztraktban egyaránt, látszatra semmi célra tartás, semmi fokozódó feszültség, színes ide-oda ingázás az egész. Annyi effélét látva a világ filmtermésében bizony nem egyszer jut a néző eszébe, hogy ne művészi szándéknak, hanem lazaságnak nézze a lazaságot, a szent „ilyen az élet”, „dokumentumjáték” vagy a szent „szabad asszociáció”, „micsoda újdonság” címszó alatt. Ennek az állatfilmnek azonban van szerkezete, egyszerű, mondhatnám ősi szerkezet: a pelikándráma után, amely visszamenőleg is átrendezi az egész produktumot, s amely a film utolsó előtti részlete, mintegy a kimért aránynak hetedik nyolcadában helyezkedve el, következik a nyolcadik nyolcad, a feloldás, az eső után kiviruló sivatag képe. Az impalák csodálatos balettje, a növény, állat, föld feléledő tánca. Mert ennek a filmnek egyáltalán nem az az ambíciója, hogy megrázzon. Feltűnően kevés itt az ölés, falás, nemzés, emésztés, feltűnően kevés az olyan divatos hatástényező, ami nélkül ma már alig akad magára adó film; ez itt csupa derű, báj, édesség. És az, hogy ilyen mértékig tartózkodik a természeti kegyetlenség ábrázolásától, ami pedig tárgyából következnék, nem véletlen. Amennyire verejtékesen erőlködnek más művészi műfajaink, hogy kétségbe ejtsenek, hogy – állítólag – ráébresszenek a lét, a társadalom kegyetlenségére erőszak és turpizmus halmozásával, olyan kevéssé törekszik ilyesmire ez az állatfilm. Az ellenkezőjére törekszik. De szép a világ! – kiáltja. Mennyi minden van benne! – ámuldozik. És mintegy önmaga ellenére, vonakodva, óvatosan mutatja a fölhasadt földeket, hiszen ez mégis sivatag, mutatja a pelikántörténetet, hiszen látja a kamera kérlelhetetlen szemével. És – milyen egyszerű titok – ezzel hat a legjobban, ezzel a majdnem szándéktalan, csak éppen hiteles, drámaivá növő tartózkodásával.
Ne értsenek félre: nem mondom én, hogy a modern, laza szerkezetek nem szükségszerűek sokszor, hogy az erőszak alaptémája szép századunknak, nálunk, a kényszerű optimizmus erőszaka után különösen fontossá válva – csak éppen olcsósulásuk ellen szólok. Mélyen leszállított árú sokkhatást vehetünk minden mozibazárban, pedig teljesen mindegy, hogy az epigonizmus a biedermeier bájt szajkolja-e vagy a kegyetlen apokalipszist. Már jó régi divat: a szembeszegülő bátorság arcjátékával aratni a sikert, vakmerő őszinteséggel szolgálni ki a közcsemcsegést, dacos tekintettel vágni a mindenkori hatalom, közönség szemébe, hogy egyetértünk vele. Mert – vigyázat – egyetértenek ők, egyik a másikkal, különben nem menne a verkli.
Mindez megtalálható minden műfajban, de filmben, színdarabban különösen, lévén ezek nagyléptékű műfajok, lépésük gólyalábon jár, gesztusuk plakátos. Hogy egy száj premier plánban kétméteres, annak komoly művészi következményei vannak. A felnagyítás süvöltő szele fúj a filmben a műfaj természeténél fogva, és ez lehetne nagyszerű is (néha az), ezerfélére felhasználható, de többnyire csak túlhangsúlyozott. Mintha mutatványos bódéba tévednénk nem egy film nézésekor, ahol a kikiáltó rekedtre ordibálja a torkát a világ legkövérebb asszonya vagy legkisebb törpéje előtt. Természetesen az úgynevezett igényes filmekről beszélek, azoknak egyik tendenciájáról. Ugyanakkor – hadd jegyezzük meg ezt is – ahol helyénvaló volna a nagyított ábrázolás, a túlzás, a jóízű játék, a mese, például a kalandfilmekben, ott nemegyszer döbbenetes lelki finomsággal hunyja le a szemét a rendezői szándék, no-de-igazán-hamisítatlan, szívbemarkoló mélylélektant vagy nemes tanulságot susogva. Bizony, sokszor halljuk mutálni azt a gyorsan nőtt kamaszt, aki korunk filmművészete.
Ezért bátorkodom hivatkozni a természetfilmekre, erre a sivatagi állatfilmre különösen. Valahogy helyreállítják a képi közlés, sőt a szó nélküli közlés hitelét, hiszen – végül is – néma szereplőkkel dolgoznak. A némafilm legnémábbját láthatjuk itt némákról – kísérőszöveggel és hangeffektusokkal együtt a természetfilmek legjava, így a Sivatagi show is, mintegy visszavezet a filmművészet (egyik lehetséges) forrásához, a dolog lényegét, a látványt emelve vissza eredeti rangjára, felszabadítva egyértelmű, elsöprő erejét. Amikor azonban a látvány egyértelmű erejét dicsérem, nem azt akarom mondani, hogy a látvány maga egyértelmű; sőt többértelmű vagy sokértelmű. Van a jó állatfilmnek olyan rétege, amit kivetítésnek érzékelünk, gazdagon részletezett közegnek, amiben valami megnyilvánul. Mint a magas-lírában: más tárggyal mond valamit a lírai közeg más tárgyról. Ennek a filmnek a líraisága nemcsak az állat, növény, táj, szín, homok eredendő költészetében van, hanem abban az önkéntelen, mintegy elkerülhetetlen vonatkozási rendszerben, amit a nézőben felkelt. Esze ágában sincs a filmnek, hogy jelképi legyen. Véletlenül jelképi, minőségénél fogva, mellesleg költői, szándéktalanul mozgatja meg a nézőnek szóval nehezen jelölhető, bentebbi rétegeit. Ez itt a Baktérítő egy szeletének állatvilága. A Baktérítő tere nem példázat, nem szimbólum, nem létünk mustrája itt, nem tanulságok bölcs gyűjtőhelye. Csak a néző motyogja magában, zavartan, megsajdulva: hát a Baktérítő is ilyen, például a Baktérítő?
Aztán feláll a néző, igyekszik eligazgatni összevissza torlódott lelki bodrait. Hiszen csak állatfilmet látott. Csak? És állatfilmet? Nono.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1105 átlag: 5.64 |
 |
|
