KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/október
INGMAR BERGMAN 1918-2007
• Murai András: Érintésre vágyva Testbeszéd Bergman filmjeiben
• Gelencsér Gábor: Bergmania Jane Magnusson: Bergman 100
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 1.rész
• Soós Tamás Dénes: A Nyugat alkonya Nemes Jeles László: Napszállta
• Pető Szabolcs: Fába vésett történelem Beszélgetés Szabó Attilával
• Lichter Péter: A roncsolódás melankóliája Kerekasztal-beszélgetés a videókultúráról
• Barkóczi Janka: A nagy játék Beszélgetés Kurutz Mártonnal
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Kránicz Bence: Sötét varázsigék Alan Moore képregényei
• Varró Attila: Sötét oldalak Alternatív képregényfilm
• Huber Zoltán: Papok és kurvák Prédikátor: képregény és tévésorozat
HORROR-TRENDEK
• Hegedüs Márk Sebestyén: Véget nem érő rémálmok Horror és franchise
• Sepsi László: Nevelő szándék Slender Man – Az ismeretlen rém
• Varga Zoltán: Folytassa a sikoltozást! A horrorfolytatások átka
• Fekete Tamás: Egyedi példányok A Predator-filmsorozat
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A halál másfél órája Erik Poppe
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Embernek csúnya, szörnynek szép Határeset / Kékről álmodom
• Margitházi Beja: Idegenek, ismerősök A monostor gyermekei; Könnyű leckék
• Kolozsi László: Csiki-csuki Nyitva
MOZI
• Soós Tamás Dénes: A néma forradalom
• Huber Zoltán: Downrange
• Baski Sándor: Izlandi amazon
• Lichter Péter: Keresés
• Varró Attila: Egy kis szívesség
• Kovács Kata: Briliáns válás
• Vajda Judit: Bűbájosok
• Kovács Gellért: Nevem Thomas
• Pethő Réka: Alfa
• Kovács Patrik: Az utolsó pogány király
• Kránicz Bence: Sötét bűnök
• Benke Attila: Peppermint – A bosszú angyala
• Hegedüs Márk Sebestyén: Victor Crowley
• Sándor Anna: Sötét folyosók
DVD
• Pápai Zsolt: A rodeós
• Benke Attila: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás II.)
• Kovács Patrik: Telivérek
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Varga Zoltán: Grease

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Alien-mozi

Testrablók az űrből

Elidegenedés

Varró Attila

A klasszikus testrabló-film az elidegenedés kifejezés kettős jelentésére épített nyomasztó drámai történeteket.

Amikor az ötvenes évek derekán a frissen jött ûrinváziós filmek szinte azonnal megteremtették saját dekonstrukciójukat, az ûrbõl támadó csápos szörnyeket kisvárosi átlagpolgárokra cserélve, az Egyesült Államok épp nyakig ült a hidegháborúban: szputnyik szelte át légterét, ötödik hadoszlop sorakozott fel gyáraiban és hivatalaiban, tömegpusztító rakéták leselkedtek rá a földgolyó túlfelérõl. A rhedoszauruszok és a Vörös Bolygóról jött lélektelen támadók tálcán kínálták az érdeklõdõ utókornak a nyilvánvaló értelmezést, amihez aztán a testrabló-verziók is csatlakoztak – mintha csak a kertvárosi lét egyetlen rémét a kommunista beszivárgás jelentette volna. Az ötvenes évek paranoid inváziós filmjei azonban már elsõ pillantásra is igen vegyes ellenségképet mutatnak és jóformán alig akad közülük kimondottan szovjetellenes darab (mint mondjuk a Red Planet Mars): az alapmûvet jelentõ Testrablók invázióját például legalább annyian (köztük magával a rendezõ Don Siegellel) tekintették a fogyasztói társadalom kíméletlen kritikájának, mint ahányan a sztálinista agymosó gépezet elleni felhívásnak. Politikai tekintetben az ûrinváziós filmnek is megvoltak a maga konzervatív és liberális propagandistái, amit akár már azon is le lehetett mérni, mennyire démonizálják az idegen civilizáció küldötteit. Míg Jack Arnold filmjeiben csak a pánik elkerülése érdekében bújnak bölcs elõrelátással emberbõrbe („A földlakók kizárólag erõszakkal tudnak válaszolni az ismeretlenre”, hangzik el az It Came from Outer Space végén), vagy akár egyenesen a globális önpusztítástól mentik meg az ûrfegyverkezõ emberiséget (The Space Children), addig Roger Corman agymosó, vérszívó beszivárgói (Not of this Earth, It Conquered the World) világos példákat kínáltak a vörös veszedelem mûfaji kontextusba helyezésére.

Az évtized színvonalasabb (és jobbára B-szériás) testrabló-filmjei a lehetõ legváltozatosabb lehetõségeket nyújtják politikamentes interpretációkra. Siegel testrabló-mûve legalább olyan szemléletes utalásokat rejt a kertvárosi férfi szexuális frusztrációira (az emlékezetes lágytojás-párbeszédtõl az átalakult Becky csábításáig), mint magára a kertvárosi életre vonatkozó ellenérzésekre (ahol a gázszerelõtõl a háziorvosig mindenki ugyanazt a beszabályozott életutat járja). Az Invaders from Mars a zsáner gyermekverziójaként az Oidipusz-konfliktusra kínál csinos sci-fi interpretációt (amelyet aztán a Tobe Hooper-féle remake egy bizarr õsjelenet-fináléval fejel meg 1985-ben), az I Married a Monster from Outer Space pedig következetesen végigvitt homoszexuális-olvasatot kölcsönöz alaptémájának (amelyben a nõgyûlölõ földönkívüliek saját gyerekeket szeretnének maguknak, hogy egynemûvé vált fajuk számára biztosítsák az utánpótlást). Mindemellett nem egy filmben találni elrettentõ televízió-szimbólumokat (a Világok hábrorúja színesképrögzítõ ûrszondáitól a Repülõ csészealjak támadásában szereplõ kémkameráktól a This Island Earth interplanetáris tévéadójáig), különös elõszeretettel kötik az idegen támadókat növényi eredethez (Thing from Another World, Testrablók inváziója, A triffidek napja), sõt a nyolcvanas években domináns betegségmetaforákra is (Nyolcadik utas a Halál és a rák, Dolog és az AIDS) akad korai példa a korszak gyógyszerindukált magzatkárosodásait tematizáló mutánsgyerek-filmekben (Az elátkozottak faluja, Az átkozottak). Mondhatni ahány UFO, annyi fóbia – mintha csak Bradbury marsbeli krónikáinak legszebb novellája elevenedett volna meg Hollywoodban, az utolsó marslakóról, akiben minden egyes földi telepes a saját elhibázott döntésére, eltékozolt lehetõségére, kínzó hiányára ismer rá.

Akad azonban ezekben az apró mûfaji remekmûvekben (amelyek mindegyikére minimum három érdektelen, kezdetleges trash-film jut) legalább egy erõteljes közös motívum: meglátásához elég néhány határozott lépéssel távolabb állni, máris felragyog az éldarabokból, sõt még a közepes filmekben is csillan belõle valami. Utóbbiak körébõl kerül ki a talán legszembetûnõbb példa: a Teenagers from Outer Space (amely akár az idei Negyedik õskori elõképének is tekinthetõ kegyetlen, gyarmatosító ûrtársai elõl rejtõzõ kozmikus kamaszhõsével, aki egy földi lány szerelmében talál rá élete értelmére) fõcíme elé az alkotók egy teljeséggel felesleges jelenetet biggyesztettek egy ifjú csillagászról, aki ufó-észlelése kapcsán váratlanul az alábbi melankolikus bölcsességet osztja meg professzorával: „Most döbbentem csak rá, milyen szörnyen magányos ez a céltalan sodródás itt az ûrben… arra várva, hogy elõbb utóbb elpusztítson egy másik utunkba sodródó életforma. Csupán az idõ dönti el, meddig kell várnunk, addig csak törhetjük a fejünket, miként következik majd be…”. Ha akad a korabeli Hollywoodban zsáner, ami saját mûfaji szimbolikájában világosan megfogalmazta a kortárs európai mûvészfilm egzisztencialista vívódásait, az elsõsorban a testrabló-film lehet, ami rendre az emberi létben megnyilvánuló, hétköznapi pokollal szembesíti közönségét. Fõhõse többnyire eleve a kisvárosi életben idegenül mozgó, sõt, akár kifejezetten elszigetelt értelmiségi figura (élen az It Came from Outer Space sivatagi otthonában meghúzódó írójával), aki a földönkívüli beszivárgás felismerésével mindössze konkretizálva láthatja viszont korábbi szorongását: a körülötte élõ emberek valóban idegenek számára, legyenek érzelemmentes túlélõgépek vagy magasabb rendû civilizáció képviselõi. A fordulat, amelytõl saját, unalomig ismert életünk hirtelen felfedi kilátástalan, értelmetlen vagy akár fenyegetõ mivoltát, minden testrabló filmben központi szerepet tölt be, függetlenül az idegen-jelenlét okától, tétjétõl vagy kiterjedésétõl – a történetek legfontosabb részét az a folyamat jelenti, amely során a fõhõs egyre inkább elveszti támpontjait, fokozatosan kiszorul környezetébõl (lásd még A hihetetlenül zsugorodó ember meséjét, ahol a radioaktív sugárzás teremt virtigli Antonioni-hõst a címszereplõbõl). „Munkám során naponta látom, hogyan veszítik el az emberek fokról fokra saját emberi mivoltukat, és még csak nem is zavarja õket…” – foglalja össze korábbi tapasztalatait a Siegel-film orvoshõse, hogy aztán teljesen magára maradjon az átváltozott Santa Mirában, ahol a szokásos szombat délelõtti fõtér a régóta ismert városlakók nyüzsgésével a legszörnyûbb rémálommá válik. A Jack Arnold-klasszikus emlékezetes sivatagi monológjában az íróhõs nem csupán a láthatatlan földönkívülirõl beszél, de saját félelmeit foglalja össze értetlen barátnõjének: „Itt ez a világ, ellenségesen prédára leselkedik körülöttünk, készen arra, hogy végezzen velünk, ha túl messzire merészkedünk…” – végül a barlangfináléban belenéz az ufót rejtõ sötét tárna mélyébe és a mélység visszanéz rá: az idegen megszólítja, elõbb saját félelmeit megfogalmazva az emberiségrõl, majd saját arcával szembesíti.

A klasszikus testrabló-film az elidegenedés kifejezés kettõs jelentésére épített nyomasztó drámai történeteket, amelyek még a kényszerû happy end-del vagy a szubjektivitást sugalló flashback-keretek jelenlétével sem tompítják lehangoló üzenetüket a közönség felé: a pokol mi vagyunk. Mûveiben szülõk és gyerekek (Invaders from Mars, The Space Children, Elátkozottak faluja), szerelmesek vagy élettársak (It Came from Outer Space, Testrablók inváziója, I married a Monster from Outer Space) idegenednek el egymástól – a föld jövõjét eldöntõ konfliktusok nem nagyvárosi csatatereken, látványos légiharcokban vagy fõhadiszállások irányítótermeiben zajlanak, hanem a hamisítatlan vidéki Amerika légkondicionált családi otthonaiban, a hûtõgéptõl és tévékészüléktõl balra. Szemben a mai opuszok markánsan körvonalazott, könnyen beazonosítható invázió-metaforáival (lásd a tinihorror Ragadozó csajok szexiszonyatát vagy az Invázió aktuálpolitikai üzenetét), az elõdök izolált fõhõseinek nem elsõsorban az emberiség globális pusztulásával kell szembenézniük, inkább a közönnyel, a Semmivel, a lét megfoghatatlan abszurditásával – konkrét fóbiák helyett egyetemes érvényû szorongás rémképe sejlik fel a mûfaj tükörképeiben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/04 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10454