KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/október
INGMAR BERGMAN 1918-2007
• Murai András: Érintésre vágyva Testbeszéd Bergman filmjeiben
• Gelencsér Gábor: Bergmania Jane Magnusson: Bergman 100
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 1.rész
• Soós Tamás Dénes: A Nyugat alkonya Nemes Jeles László: Napszállta
• Pető Szabolcs: Fába vésett történelem Beszélgetés Szabó Attilával
• Lichter Péter: A roncsolódás melankóliája Kerekasztal-beszélgetés a videókultúráról
• Barkóczi Janka: A nagy játék Beszélgetés Kurutz Mártonnal
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Kránicz Bence: Sötét varázsigék Alan Moore képregényei
• Varró Attila: Sötét oldalak Alternatív képregényfilm
• Huber Zoltán: Papok és kurvák Prédikátor: képregény és tévésorozat
HORROR-TRENDEK
• Hegedüs Márk Sebestyén: Véget nem érő rémálmok Horror és franchise
• Sepsi László: Nevelő szándék Slender Man – Az ismeretlen rém
• Varga Zoltán: Folytassa a sikoltozást! A horrorfolytatások átka
• Fekete Tamás: Egyedi példányok A Predator-filmsorozat
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A halál másfél órája Erik Poppe
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Embernek csúnya, szörnynek szép Határeset / Kékről álmodom
• Margitházi Beja: Idegenek, ismerősök A monostor gyermekei; Könnyű leckék
• Kolozsi László: Csiki-csuki Nyitva
MOZI
• Soós Tamás Dénes: A néma forradalom
• Huber Zoltán: Downrange
• Baski Sándor: Izlandi amazon
• Lichter Péter: Keresés
• Varró Attila: Egy kis szívesség
• Kovács Kata: Briliáns válás
• Vajda Judit: Bűbájosok
• Kovács Gellért: Nevem Thomas
• Pethő Réka: Alfa
• Kovács Patrik: Az utolsó pogány király
• Kránicz Bence: Sötét bűnök
• Benke Attila: Peppermint – A bosszú angyala
• Hegedüs Márk Sebestyén: Victor Crowley
• Sándor Anna: Sötét folyosók
DVD
• Pápai Zsolt: A rodeós
• Benke Attila: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás II.)
• Kovács Patrik: Telivérek
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Varga Zoltán: Grease

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Circus Maximus

Legkisebb Cirkusz

Faragó Vilmos

 

Önkéntelen mozirajongói mozdulat ez: a néző a rokonihletet keresi. A Circus Maximus, című Radványi Géza rendezte új magyar filmben a Valahol Európában édesöccsét. És nem lesz nehéz megtalálnia. Hiszen az új Radványi-film címe Circus Minimus is lehetne, mert a Legnagyobb Cirkusz, a második világháború, csak háttér itt; az alkotói érdeklődés a végzete felé kerekező vándorcirkuszra összpontosul, erre a Legkisebb Cirkuszra, amelynek már csak két hivatásos tagja van: egy kimustrált kötéltáncosnő és egy kedélybeteg medve. Akár a Valahol Európában, ez a film is csoportdiagnózist ad: ott egy országútra sodródott kis gyerekcsoport, itt egy országútra sodródott kis felnőttcsoport jellem- és viselkedésrajza minősíti a nagy háborút – a minimus a maximust. A minősítés előjele is azonos mindkét esetben, egy gyógyító indítékú humanizmus mutat rá vádlón gyilkosra és áldozatra: Ecce homo. Különbség az úgynevezett végkicsengésben sincs, hiszen a Valahol Európában teljes hepiendje és a Circus Maximus csonka hepiendje nem magyarázható az alkotói optimizmus és pesszimizmus iskolás végleteivel: történelmi bizakodás sugallta a régi film hepiendjét, és történelmi szkepszis az új film alig-hepiendjét, mindkét végkicsengés egyformán determinált.

Sőt: ez a történelmi szkepszis – vagy realitásérzék? – még a csonka hepiendet sem sugallja. Tragikus, teljes végzetet sugall. Elindulni három cirkuszos kocsival a németek megszállta Magyarországon és usztasa-Horvátországon át a szerb hegyek partizánjaihoz, megpakolva magyar katonaszökevénnyel, szép lengyel menekültlánnyal, francia szökött hadifogollyal, osztrák katonaorvossal, bujkáló magyar-zsidó professzorral, ál-amerikai ál-pilótákkal, ráadásul eleve elárultatva, hiszen az álcirkuszi trupp „igazgatónője” a Gestapo tudtával vállalja a jövedelmező szállítmányozást – akkora istenkísértés ez, hogy csak egy ifjúsági kalandfilm dramaturgiai logikájából következne belőle hepiend. Ekkora kalandot különben senki sem úszhat meg élve – itt megússzák néhányan, dramaturgiailag önkényesen –; a film magasfeszültségét az adná, hogy valami hamuszín végzet ül a szereplőkön, akiknek életéért végső pusztulásuk biztos tudatában izgulunk másfél órán át.

Feszültségről, hamuszín végzetről és izgalomról pedig azért beszélek, mert hát közönségaspirációját tekintve kalandfilm ez, már-már mondanám, hogy vadromantikus kalandfilm – mint ahogy a Valahol Európában is az volt (igaz, ez abban a boldog időben készült, amikor senki sem tudta még, hogy egy film lehet nem közönségaspirációjú is) –, minden külső kellék együtt van, hogy az lehessen: a vállalkozás istenkísértő volta, a benne részt vevők inkognitója, ha úgy tetszik, álruhás volta, a nyers erőszak és az angyalszelídség paralelizmusa, a furfang cselvetése és a kétségbeesés hősmozdulatai, hallgatag szerelmi imádat és durva szerelmi megkívánás, dühödt martalóc és kígyóravasz Gestapo-tiszt, süketnéma bolondfiú gyilkosan féltékeny anyarajongással, asszonyi aljasság, amelyet anyai szeretet táplál, meg hát a cirkusz a maga merészen rikító kellékeivel. És a néző jólesőn érzékeli, hogy a kalandfilm-gépezet mozgásba lendül, a romantikus kellékek példásan felsorakoznak, a mesefigurák képviselni kezdik önmagukat; a francia tisztről (Bács Ferenc) elhihető, hogy ő az ilyen történetek Franciás Könnyedségű Ellenállója, a magyar professzorról (Páger Antal) azonnal látszik, hogy ő az ilyen történetek Fanyarhumorú Bölcsértelmiségi Ellenállója, a süketnéma bolondfiú (Máté Gábor) akkurátus Süketnéma Bolondfiú stb. A néző, ha mozikultúrája is van, könnyedén hozzáérez a mozgásba lendült gépezethez, a kellékekhez, a figurákhoz, ezért a végén sem áll fel csalódottan. Jó filmet kapott, olyat, amilyenre az indítás felcsigázta.

Ha ehhez a kedvező benyomáshoz csak jóindulatú hozzáérzéssel juthatott, ha a feszültség csak a torkát szorongatta, a lelkét nem, ha a tragikus vég csak megborzongatta, de nem rázta meg, akkor erről valószínűleg a film távoltartott, kívülről szemlélt, azonosulást kevéssé követelő hősei tehetnek. Van a filmben egy kulcsszerep, amely az összes többit ellensúlyozhatta volna: a kötéltáncos igazgatónőé. Nyilvánvaló, hogy ebben a történetben ő a háború Tragikus Kisember-Vámszedője, az Anyai Szeretet Szent Szörnyetege, „a mocsokban is élni kell”-életelv hordozója – vagyis édeshúga Kurázsi Mamának. Hatalmas, szuggesztív alakítással lehet őt igazán életre kelteni; utálnunk kell őt és szeretnünk, megdöbbennünk aljasságaitól és megrendülnünk mégis, amikor a kivégzőosztag géppisztolycsövei elé magasodik: micsoda telivér, nagy figura pusztul el vele. Margittay Ági azonban, ez a kitűnő színésznő, csak jelezte a figura körvonalait, kitölteni e körvonalakat – talán alkati meg nem felelés, talán szerepértelmezési bizonytalanság miatt – nem tudta igazán.

Van a filmnek egy állandó háttér-főszereplője: a táj. A szelíd dunántúli, meg a vad szerbiai. Vonul előterében az álcirkuszi trupp s vele az emberek háborújának minden nyomorúsága, a táj pedig – ez Sára Sándor kamerájának is köszönhető – opálos fényekben ragyog. Ahogy csak a természet tud: fenséges közönnyel. Ezt meg csak az ember tudja kiérezni belőle: mintha valami mélységes elítélés sugározna ebből a közönyből. Az emberek háborúja iránt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7687