KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/november
HOLLYWOOD CENZORAI
• Pápai Zsolt: Bűn és büntetlenség Óhollywood – Budapest
• Hegedüs Márk Sebestyén: Amerikai lázadó Preston Sturges és a Hays-kódex
• Varró Attila: Doktor Dorothy és Ms. Arzner Dorothy Arzner
• Vincze Teréz: A csillagszületés mítosza Csillag születik
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 2. rész
• Szalkai Réka: Egy nehéz nap Beszélgetés Szilágyi Zsófiával
• Kovács Bálint: A nő huszonnégyszer Egy nap
• Pető Szabolcs: Curtiz Kanadában Beszélgetés Topolánszky Tamás Yvannal
• Kovács Gellért: „Picassót sem lehet átdolgozni” Beszélgetés Milorad Krstić-csel
• Benke Attila: Festményrablós terápia Ruben Brandt, a gyűjtő
• Klacsán Csaba: Jó lenne, ha lennének hősök Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
EURÓPAI RÉMMESÉK
• Varga Zoltán: A gyötrelem összeesküvői Alex van Warmerdam enigmái
• Dunai Tamás: Intertextuális olvasztótégely Neil Gaiman: Sandman
• Varró Attila: Haláltáncok Luca Guadagnino: Suspiria
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kísérletből intézmény Miskolc – CineFest
ÚJ RAJ
• Soós Tamás Dénes: A határátlépő ZiadDoueiri
KRITIKA
• Huber Zoltán: A betöltendő űr Az első ember
• Vágvölgyi B. András: Az igazság kiüresítéséről Donyeci történetek
• Kovács Patrik: Mint űzött vad A szent és a farkas
• Teszár Dávid: Gangnam ballada Gyújtogatók
• Kolozsi László: Ledarált Paradicsom Paraziták a paradicsomban
MOZI
• Fekete Tamás: A fakír, aki egy IKEA-szekrényben ragadt
• Lichter Péter: Bohém rapszódia
• Vajda Judit: A Meztelen Juliet
• Kránicz Bence: A végzet órája
• Kovács Kata: Legénybúcsú Bt.
• Huber Zoltán: Venom
• Benke Attila: 22 mérföld
• Kovács Patrik: Húzós éjszaka az El Royale-ban
• Pethő Réka: A bűnös
• Roboz Gábor: Gyémánthajsza
• Baski Sándor: Halloween
• Varró Attila: Látlak
DVD
• Kránicz Bence: Egy magányos tinédzser
• Benke Attila: A hitehagyott
• Géczi Zoltán: Betörés
• Pápai Zsolt: Fedőneve: Donnie Brasco
• Kovács Patrik: A gyilkosság filozófiája
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Lassú tükör

Egy közeli galaxisban

Harmat Eszter

Buharovék máshogy látnak, mint bárki más a magyar filmben. A Kádár-kor és a dadaizmus találkozik a vágóasztalon.

 

Az orosz művésznév mögé bújt Hevesi Nándor (Ivan Buharov) és Szilágyi Kornél (Igor Buharov) filmjeiben a 20-as évek avantgárd irányzatai, a 80-as évek magyar kísérleti filmjei, illetve Lynch álomvilága sejlik fel, melyek azonban inkább a kritikus hasonlítási kényszeréből adódó párhuzamok, mintsem lényegi vonásokat megragadó megfeleltetési pontok. Buharovék ugyanis máshogy kérdeznek és máshogy látnak, mint bárki más. Nemcsak új árnyalatot, hanem egy egészen új színt képviselnek a mai magyar film palettáján.

Buharovék a 40 Labor nevű csoportosulás tagjaiként már a 90-es évek közepe óta készítik kísérleti kis-, majd nagyjátékfilmjeiket, melyek közös vonásai nemcsak a visszatérő motívumokban, hanem a sajátosan groteszk látásmódjukban és az amatőr videókat idéző roncsolt, képi világban rejlik. Filmjeiket a dadaista attitűd, a polgárpukkasztó lázadás szelleme hatja át, annak minden játékosságával és humorával együtt. Szuper 8-as kamerával rögzítik a késő kádári miliőt idéző szürreális világukat.

Amíg kisfilmjeikkel, illetve első két nagyjátékfilmjükkel megteremtették a „Buharov-nyelv” szótárát, addig harmadik, tavalyi szemlén bemutatott Lassú tükör című dolgozatuk már tartalmazza a szintaxist is. Némiképp konszolidálódik a buharovi világ, a filmművészet hippijei felvették a nyakkendőt, amely azonban korántsem fojtotta meg a korábbi életművüket, hanem annak szerves folytatása, a képletbe azonban ezúttal mintha a néző is bekerült volna.

A történet főhőse egy harmincas éveiben járó férfi (Egon), aki „33 éves korában orvosilag rejtélyes körülmények között” deréktól lefelé megbénult (ugyanez történt a figurát játszó Horváth Lászlóval). Sem Egon, sem a környezete nem képes megbirkózni a helyzettel, a tehetetlen dühvel, mely az okok indulatos számonkérésében nyilvánul meg. Ezen keresztül jut el a film olyan végső kérdésekig, mint az emberek egymáshoz fűződő viszonya, élet–halál relativizmusa, álom–valóság kapcsolata.

A miérteket és hogyanokat kutató film legszembetűnőbb vonása éppen a szigorú logika hiánya. A paradoxon azonban Buharovék világában csak látszólagos. Nem kötik magukat a racionalitás béklyóiba, a válaszok éppúgy ott rejtőzhetnek az álmokban, az emlékekben, mint a nem kevésbé kusza és logikátlan valóságban. Egonnak Lucifer-énje tart „információs vetítést” az életről, a filmben egy nyugdíjas csoport egyik tagja belefullad a gyógymedencébe. A tragédia két özvegyet rádöbbent arra, hogy jobb lenne együtt félni a halált, mint magányosan, ám a gyász árnyékában kibontakozó kényszer-szerelemnek egy puskalövés hamar véget vet. A film vége alternatív befejezést is kínál, a kapcsolatnak itt a hétköznapok keserűsége, a véget nem érő veszekedés adja meg a kegyelemdöfést. Ebben a történetszálban jelentkezik legerősebben a Buharovéktól megszokott humor és groteszk látásmód: a halott barát koporsójának akkurátus kiválasztása („vajon melyik árnyalat illene legjobban Sanyi személyiségéhez?”), vagy az özvegyasszony vulgárfilozófiai eszmefuttatása az élet körforgásáról és a látszatvilágról (a két amatőrszínész kiváló játékának is köszönhetően) tragikomikus színezettel ellenpontozzák a film nyomasztó hangulatát.

Az egyik szférából a másikba történő átlépést sokszor jelzi a vetítőgép vakító fénye vagy az alvó ember konvencióvá vált képe, ez azonban nem elég hangsúlyos és következetes ahhoz, hogy egyértelműen értelmezhetővé tegye a film a filmben, álom az álomban kettős áttételeivel teletűzdelt elbeszélést. Ám rossz úton jár az, aki a racionalitás fogódzóit keresi Buharovék világában. Itt ugyanis nincs minőségi különbség álom és valóság, képzelet és realitás között. A film végi misztikus álomszertartáson egymás mellett fekszik képzeletbeli és valós, fő- és mellékszereplő, akik egymásról tudomást sem véve merülnek el saját álomvilágukban. Lét–nemlét, álom–valóság tengelyén bolyongó pontok, akik ha véletlenül találkoznak is, kapcsolatba kerülni már nem képesek egymással.

Bár a Buharov-univerzum nyomasztó hely, nem feltétlenül mindig komor, a legsötétebb tónusait rendre oldja a játékosság. A főcímet megelőző monológban Egon elmeséli, hallotta, amint az orvos azt mondja a nagymamának, hogy „meg vannak számlálva...” De vajon mik vannak megszámlálva? Valószínűleg a napjai, de az is lehet, hogy a székek vannak megszámlálva a váróteremben. Talán tényleg a székek, talán tényleg minden lehetséges. Buharovék szerint mindenképpen.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9320