KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Országúti bosszú

Barangolás Átokföldjén

Jankovics Márton

Michôd szikár apokalipszisfilmje a Mad Max tudatos ellenpontja.

 

A Mad Max-széria óta közhelyszámba megy, hogy a kopár vidékekben és elhagyott országutakban bővelkedő Ausztráliának milyen veszettül jól áll a szélesvásznú világvége. Nem meglepő, hogy az apokalipszis a szigetország filmgyártásának egyik fontos exportcikkévé vált, mely az emberi közösségeket rohasztó baljós ígéretként még akkor is ott lebeg a cselekmény fölött, ha formálisan épp westernről (Az ajánlat) vagy családi bűndrámáról (Animal Kingdom) van szó.

Az Országúti bosszú azonban nemcsak lappangó kórként hordozza magában, hanem történelmi tényként kezeli az apokalipszist, nyíltan csatlakozva a Mad Max műfaji hagyományához. A főcím után távirati stílben kapunk tájékoztatást arról, hogy immár tíz évvel a közelebbről meg nem nevezett „összeomlás” után járunk. Hogy ez pontosan mit takar, arról később is csak alig tudunk meg valamit, mivel a film hasonlóan szófukar, mint titokzatos főhőse, Eric, akihez képest a Volt egyszer egy Vadnyugat Harmonikája már-már olcsó dumagépnek számít. Pusztán találgathatjuk, hogy mi lehet a helyzet a többi kontinensen, ahogy arra is csak egy elejtett félmondat utal, hogy a még megmaradt nagyvárosokban sem fenékig tejfel az élet. A szándékos információhiány tehát fontos dramaturgiai eszköz, előkészíti a terepet annak a frusztráló nézői felismerésnek, hogy ez a poszt-apokaliptikus világ bizony zavaróan közel tolakszik a mi valóságunkhoz. Sehol egy nukleáris gombafelhő, sehol egy kiadós természeti kataklizma vagy globális zombi-fertőzés, de még a bolygó végkimerülésének kissé prózaibb kulisszája sem áll őrt a realitás és a fantázia közti határvonalon.

A világ nem a zsánertől megszokott robbanással, inkább csak nyüszítéssel ér véget – ha ugyan véget ér egyáltalán. Merthogy igazából sok minden folyik tovább a régi kerékvágásban: a pénzforgalom például nem szűnt meg, csak átalakult, a kontinens multikulti olvasztótégelye tovább fortyog, és még a homályos célokkal és hatáskörrel rendelkező katonaság is járőrözik a pusztában. Ráadásul mindebből teljesen hiányzik a világvégi teatralitás: a Mad Max látványos kalandelemei és barokkos barbarizmusa helyett itt a szikár minimalizmus az úr, ami a hétköznapiság szürkezónájába utalja a mégoly rendkívüli állapotokat is. A nagy elődtől való elhatárolódást már rögtön a felütés egyértelművé teszi: nem elég, hogy itt holmi Holdenek és Nissanok veszik át a lenyűgöző törzsi járműköltemények helyét, de az expozíció vánszorgó autósüldözése mintha szándékos antitézise lenne Mel Gibsonék őrült száguldozásainak, arról már nem is beszélve, hogy a 103 percnyi játékidő egyetlen valamire való karambolját ironikusan a háttérbe száműzi a rendező.

Ezt a széthullóban lévő társadalmat szeli át közösen a már említett Eric, és a nála csak egy hajszálnyival bőbeszédűbb Rey, akik történetesen ugyanazt az illetőt – Rey fivérét – keresik, csak épp egészen különböző okokból. A motivációk korántsem egyértelműek, de szép lassan át is adják a helyüket egy másik, fontosabb kérdésnek. Hisz az utazás tétje igazából nem az, hogy vajon sikerrel zárul-e a nyomozás, hanem, hogy szárba szökkenhet-e még bármiféle bizalom Átokföldjén, vagy a nihilizmus aszálya minden emberi kapcsolatot csírájában elfojt, ami túlmutat a puszta érdekszövetségen.

A kietlen táj és az indusztriális zene kölcsönhatása kiválóan megteremti a szükséges atmoszférát, ám az a feladat a két főszereplőre hárul, hogy életet vigyenek a helyenként szinte már túlzottan kihagyásos és minimalista cselekménybe. Guy Pearce átütő alakításában persze nincs semmi meglepő: nem először látjuk őt ilyen szerepben, David Michôd el is mondta egy interjúban, hogy egyenesen rá írta Eric kiégett, elgyötört karakterét. Robert Pattinson ezzel szemben már rizikósabb választás volt, de Cronenberg Cosmopolisa után ezúttal is helyt áll az Alkonyat egykori szépfiúja, sikeresen távolodva az érzelgős vámpír-saga gravitációs mezejéből (a film kevés humoros momentuma közé tartozik az a kikacsintás, mikor Pattinson a sivatagi éjszakában az autórádióval együtt dúdolja a nézőnek a „Don't hate me cause I'm beautiful” című popsláger refrénjét).

Az Országúti bosszú nem csupán a fiatal angol sztárral kapcsolatban nyújt pozitív megerősítést: a filmet író és rendező David Michôd is bizonyítja, hogy debütfilmje, a hatalmas sikert arató Animal Kingdom nem pusztán egyszeri villanás volt, és John Hillcoat mellett tényleg ő a kortárs ausztrál film legígéretesebb alkotója.

 

ORSZÁGÚTI BOSSZÚ (The Rover) – ausztrál, 2014. Rendezte és írta: David Michôd. Kép: Natasha Braier. Zene: Antony Partos. Szereplők: Guy Pearce (Eric), Robert Pattinson (Ray), Scoot McNairy (Henry), David Field (Archie). Gyártó: Porchlight Films / Lava Bear Films. Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált. 103 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11731