KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Riki-tiki tévé

Reményi József Tamás

Önerőből a tévés ember viccel, cseveg és némi erőfeszítéssel felolvassa a híreket.

 

Van egy madár, amelyik sajátos és igen fárasztó módját választotta az állandóságnak: minthogy a sarki nyarat kedveli, fél évente átrepül az egyik sarkkörről a másikra. Tizenöt ezer kilométer oda, tizenöt ezer vissza, de megéri, eltrillázhatja Csákányi László hajdani kedves dalával ő is, hogy „nincs ősz és tél, csak nyár nekem”, s még a kiegyenlített éghajlatú, lényegében évszak nélküli tájak egyhangú léte sem ernyeszti – az állandóságért megdolgozik keményen.

E madárral a BBC kiváló sorozatainak egyikében találkozhattunk (Az orosz medve birodalma), s természetesen megint az állati ábrázatokkal sikerült a képernyőnek feledtetnie azt a tömérdek ostoba és nyomulós emberi arcot, amelyet egyébként elénk rak. Madarunk látványa azonban nem csupán gyógyír volt az elkínzott szemnek, hanem látomásszerűen ráébresztett az őt körülvevő tévés tunyaság zsibbasztó rettenetére. A mi kis pocsolyaszerű állandóságunkra, az információs langyfürdőre, amelyben épp olyan bornírt kifejezéssel üldögélünk, mint húsz éve Méhes László hiperrealista képének figurái egy másik kor melegvizében. A tévének már akkoriban is az eseményteli élet látszatával kellett szolgálnia, most a szabad sajtó és a technika jóvoltából tucatnyi csatornán ugyanez a „küldetése”. Minthogy ehhez szellemi és erkölcsi erő nem, csak szívós kitartás szükséges, előáll a végtelenített unalom.

A tömegkommunikációs kényelem a mi közös bűnünk: műsor-árusítóké és -vevőké. Csak így csinálhat az ismert „politikus” mindennap bohócot – nem magából – belőlünk; csak így lehet az elsikkasztott és úgymaradt milliárdok ügye puszta inger-szükséglet, amely úgy csiklandja napra nap a tudatunkat, mint kedvenc fogkefénk az ínyünket; fertőzött víz, fertőzött hús, fertőzött számítógép híreiből már csak Kurnyikova bugyija vált ki némi közérdeklődést; elrepülnek felettünk a használt vadászgépek és villamosok, s csupán a röpke politikai konfliktusok miatt marad kicsit tovább napirenden a nyomorult Fekete Angyal ügye is, akit a nyelvtudatlan riporter tudattalannak nevez. Az esetet az egészségügy eltörlendő szégyenfoltjának tekinti minden fölöttes szerv, mintha a felelősséget nem a szakma állapota, hanem e folt miatt kellene viselniük. A híradókban tehát a nyilatkozat-háborúé a főszerep, a háttérműsorokban pedig a horroré, noha sorozatgyilkosból az arra specializált művészek egy fél órával később sokkal érdekfeszítőbbeket nyújtanak nekünk.

A konzerveken túl, önerőből a tévés ember viccel, cseveg és némi erőfeszítéssel felolvassa a híreket. A viccet most hagyjuk, a csevegés roppant szűk határaira kínosan mutatott rá nemrég a Harmonia caelestis írójával készült stúdió-beszélgetés, amelyből kiderült: ha egy riportert – olvasmányélmények híján – csak a sikeres szerző bábúja érdekli, semmi mást nem tudhat meg, mint hogy a kézirat ceruzával avagy golyóstollal készült-e. (A Harmonia caelestis írója egyébként sem tévéseknek való pali, ostoba kérdések elől rezignáltan ki szokott térni.) Miképp e kudarc oka tulajdonképpen az, hogy az intézmény s képviselője többre vállalkozott, mint amire predesztinálva van, a tájékoztatás is hasonló csapdát rejt, így az eseménykövetés tökéletesen elmerevedett koreográfiájában valami mozgalmasság akkor támad, amikor a tévé egy hír nyomán ügyet karol föl. Ettől mentsen meg a jóisten. Kedves színészem – akit színházi előadásban életemben először épp a tévé ős-közvetítéseinek egyikén, A három testőrben láttam – halálával kínálta az alkalmat a „mi megbecsüljük a magas művészetet is!” demonstrációjára. Nem én sértem meg a halottak iránti kegyeletet, ha arról kell beszélnem, hogy a popsztár szenzációhajhász módon kiforgatott gyászesetét követően mennyire tapintható volt a nemzet nagyjának kijáró figyelem kapkodó lélegzetvétele, önmutogató részvéte, a „megadjuk a módját” potemkin-díszletei közt a keresett szavak üressége. Persze mondhatjuk, hogy ha csökötten is, hatnak még bizonyos kötelezettségek – csak a nagy elánnal fogalmazó riporterek egyike ne sorolta volna be Mózest Az ember tragédiájának szerepei közé…

Bevallom, az egyetlen állandó, amit a tömegkommunikációban szeretek s meg nem unok hosszú évek óta, az rádióműsor: a Ki nyer ma?, amelyet a zenén túl nemcsak azért gyönyörűség hallgatni, mert valóban műveltségi játék – szemben a tévék műveletlenségi vetélkedőivel –, hanem mert rendre találkozni itt valami „haszontalan” dolgot szenvedélyesen szerető, de legalábbis bogarasan leltározó emberekkel, akiknek két koncertjegyet megszolgálni nagyobb öröm, mint közönséggel-lexikonnal-számítógéppel közös, heroikus küzdelemben milliókat nyerni azon, hogy Debrecen tán mégis keletebbre fekszik Szolnoknál.

A mi madarunk ekkorka távolságokkal nem bíbelődik, nagyobb léptékben gondolkodik (ösztönködik). S uralja nemcsak a légteret, hanem a képernyőmet is. Rájákkal, orángutánokkal meg mongúzokkal együtt.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3289