KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Öld meg a sogunt!

Ardai Zoltán

 

Nem a sogunnal, a tartományúrral, hanem annak sogenjével, első végrehajtó emberével kíván végezni az ifjú Takamaru, a kiirtott Momocsi-nemzetség utolsó élő sarja. Utána már úgyis ő telepedhet a soguni székbe, nincs, aki ezt meg tudná akadályozni. A nemes – és nemesi – bosszúvágy átragad a nézőre, akár akarja, akár nem; a filmrege primitív dramaturgiai feszültsége abból származik, hogy csak a legvégén meredhetünk a pokoli sogen vérére, ami ugyan szokatlan szemérmetlenséggel látszik művinek. De szokatlanul szemérmetlen maga az egész produkció is. Semmi előjáték, semmi meggyőzőnek szánt ellenpontozás a villogó szemek, vinnyogó-rikoltó átdöfött torkok, akrobatikus gyilkosságok, már mániákus hatású hereropogtatások tömény látványosságözönéhez. A meg-megszólaló narrátorhang, amint XVI. századi históriai körülményekről tudósít, átlátszóbb manőver, mint a jóindulatú mosoly egyik-másik filmalak részéről.

A meseszerűség és a rituális hangulatú, pantomimikus stilizáltság csupán leplezi, nem lényegíti magába, nem teszi mássá a hátterek mámorító giccsességét, sem az elhangzó szövegek brutális igénytelenségét (amit a magyar szinkron ripacs-hangsúlyai csak aláhúznak). Az időnkénti szónoklatok sótlan demagógiája csak baljós karikatúrája a karate-bölcsességnek. Ami pedig a rockos zenei aláfestést illeti (meg az olyan közeliket, amilyenek például egy ötdanos lányról készültek, aki reklámgörlös kedélyű „hűha”-fintorokat vág), itt ezek végképp egyfajta szemtelen rosszízlés filmes gesztusai.

Meg kell hagyni, eme ízlésnek van mire föl elvetnie gátlásait: Takamaru és csapata valóban uralja a saját testét, így aztán másokét is, a sogen pedig – az utolsó pillanatig úgy tetszik – őket is zsebreteszi, akkora a tudása ezen a téren. Egyes kaszkadőrmutatványok lenyűgözőek, áhítani is nehéz jobbakat. Kár viszont, hogy e mutatványokat egy jobb kalandfilmben elképzelni már sokkal kevésbé nehéz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/08 46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6863