KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/január
FRANCIA ÁRNYAK
• Ádám Péter: A dicsőség páriái Francia indokínai háború
• Bayer Antal: Balmorál nyugaton, keleten
• Fekete Tamás: Férfiak a Purgatóriumban Francia börtönfilmek
• Varró Attila: Vidocq visszatér Párizs császára
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Szétmállott babaházak Jan ©vankmajer-portré – 2. rész
• Herczeg Zsófia: Történetek az elrajzolt világból Anilogue
• Lovas Anna: Két világ Mirai – Lány a jövőből
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Ágnes: A gammagörbe alja Beszélgetés Sára Sándorral
• Morsányi Bernadett: Álmok múlt időben Sára Sándor: Dear India; Transzszibériai álom
• Soós Tamás Dénes: „Néha úgy érzem, átok ül rajtam” Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Kisebbségek találkozásai Nemek és etnikumok terei a magyar filmben
ÚJ RAJ
• Gyenge Zsolt: Megrendezett történelem Radu Jude
FILM/TÉVÉ/REMAKE
• Varró Attila: Vérfrissítések Brit sorozat, amerikai film
• Huber Zoltán: Az illúzió mesterei Kettős szerepben
• Pethő Réka: Formálódó kísértetek A Hill House szelleme
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Érzelmek, szenvedélyek, történelem Gdynia
• Klacsán Csaba: A dolgok állása Verzió
• Baski Sándor: Csontzene vastapssal Sitges 2018
KRITIKA
• Baski Sándor: Vérré válik Bolti tolvajok
• Teszár Dávid: Drogfolklór Az átkelés madarai
• Barkóczi Janka: Válaszúton Mindenki tudja
• Vajda Judit: Megcsalás meg ámítás BÚÉK
• Varró Attila: Minden mozog Ragadozó városok

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ray

Ardai Zoltán

 

Szmokingban billegő, sötétszemüveges öreg néger a zongoránál, aki ferde vállal az ég felé nyerít – ki az? Ray Charles a hetvenes évektől már nem zenéjével, hanem emblematikus alakjának puszta pódiumi felbukkanásaival keltett ovációkat, amelyek rendszeresen el is nyomták a hangzó előadást. Szívesen és jól játszott jazzt is, de pályája kezdetétől inkább volt a populáris zene nagy mindenese, mint épp jazznagyság. Az őt nagy késedelemmel felkaroló magyar tévé pedig már mindig csak amolyan élő vitrinfigurának mutatta, Sammy Davis Jr. -vel, a Keresztapa-állú varietészemélyiséggel együtt: itt vannak, már megint behívták a féllábú ólomkatonákat a komódról egy intervíziós gálaestre, de miért is oly hírhedett zenészei a világnak? Némiképp gyanakvó, és sokak esetében régi keletű kíváncsiságot elégít ki derekasan a Ray című monstre retro, minden eddigi idők leggondosabban előkészített zenész-életrajzi játékfilmje. Másfél évtizeden át, munkás napok ezrei során érlelte jó embereivel Az ördög ügyvédje rendezője, Taylor Hackford.

Nem a Hackford-műhely különös hibája, hanem az általa is reprezentált amerikánus filmfajta kivetülő tulajdonsága, hogy a Ray cselekménye – az egész történés-együttes, kivéve a látható-hallható zenélés perceit – a legcsekélyebb szellemi veszteség nélkül képregényesíthető lenne. (Ez ugyan nem áll mondjuk a szintén dokumentarisztikus igényű, de mikromozzanatokban sokkalta gazdagabban szövődő, és jóval egybeöntöttebb Keresztapa-darabokra, ezek viszont szét is feszítik a jelzett filmfajta kereteit.) Vagyis, a Ray titoktalan, a sejtelmek játékától üres, a mindentudás megrögzötten naiv attitűdjével tipizáló mozi – amelynek pszichologizmusa is iparos (nagyiparos) jellegű –, ám határozottan jobb az ilyenek átlagánál.

Az idős zenész személyében a téma talán túlságosan is beleszólt a maga filmes tárgyalásába, de igen bő biografikus adatszolgáltatásért cserébe. Méltányolható cserének bizonyult ez; legfeljebb a hatvan éve halott Heinrich Wölfflin háborodna fel mélységesen – dédelgetett művészettana jegyében – azon a tenyeres-talpas apologizmuson, hogy a film a soul-zene egyedüli feltalálójának tüntet fel valakit – tudniillik ünnepeltjét –, sőt olyan géniusznak, aki nélkül a templomi gospel sohasem vezetődött volna össze blues felőli rockos alapokkal (ennek megfelelően Sam Cooke-ról egy mukk sincs a mozieposzban). Elnézhető vétség, mert nem maga a zenetörténet érdekes itt, hanem az, hogyan jut éppen egyvalaki – társadalmilag halmozottan hátrányos alaphelyzetből – teremtőleges intimitásba mindazzal, amiből aztán zenetörténet lesz. Felemelő folyamat zajlik ugyebár – noha heroin-vonallal keresztezve – a polgárjogi harcosság fordulatáig, a szegregációs klubokban való szereplés messzehangzó elutasításáig (ezen valamivel túl a hős torzulni látszik és barátságokat veszt), de minden szakaszában jócskán megrakva rondaságokkal. Ezek, mondhatni, élénkítik a figyelmet, úgyhogy a két és félórás film nagyobbik felét, igen dicséretes módon, nem érezni hosszadalmas múlásúnak. És még bravúr is adódik: a felizguló, táncra ihletődő, sajátságosan ötvenes évekbeli klub-közönség megjelenítésével a film frissen átgyűrűztet valamit a nézőtérre a funk ritmikájú, női trióval is operáló Ray Charles-zene eredeti hatásából.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4812