KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Országúti bosszú

Barangolás Átokföldjén

Jankovics Márton

Michôd szikár apokalipszisfilmje a Mad Max tudatos ellenpontja.

 

A Mad Max-széria óta közhelyszámba megy, hogy a kopár vidékekben és elhagyott országutakban bővelkedő Ausztráliának milyen veszettül jól áll a szélesvásznú világvége. Nem meglepő, hogy az apokalipszis a szigetország filmgyártásának egyik fontos exportcikkévé vált, mely az emberi közösségeket rohasztó baljós ígéretként még akkor is ott lebeg a cselekmény fölött, ha formálisan épp westernről (Az ajánlat) vagy családi bűndrámáról (Animal Kingdom) van szó.

Az Országúti bosszú azonban nemcsak lappangó kórként hordozza magában, hanem történelmi tényként kezeli az apokalipszist, nyíltan csatlakozva a Mad Max műfaji hagyományához. A főcím után távirati stílben kapunk tájékoztatást arról, hogy immár tíz évvel a közelebbről meg nem nevezett „összeomlás” után járunk. Hogy ez pontosan mit takar, arról később is csak alig tudunk meg valamit, mivel a film hasonlóan szófukar, mint titokzatos főhőse, Eric, akihez képest a Volt egyszer egy Vadnyugat Harmonikája már-már olcsó dumagépnek számít. Pusztán találgathatjuk, hogy mi lehet a helyzet a többi kontinensen, ahogy arra is csak egy elejtett félmondat utal, hogy a még megmaradt nagyvárosokban sem fenékig tejfel az élet. A szándékos információhiány tehát fontos dramaturgiai eszköz, előkészíti a terepet annak a frusztráló nézői felismerésnek, hogy ez a poszt-apokaliptikus világ bizony zavaróan közel tolakszik a mi valóságunkhoz. Sehol egy nukleáris gombafelhő, sehol egy kiadós természeti kataklizma vagy globális zombi-fertőzés, de még a bolygó végkimerülésének kissé prózaibb kulisszája sem áll őrt a realitás és a fantázia közti határvonalon.

A világ nem a zsánertől megszokott robbanással, inkább csak nyüszítéssel ér véget – ha ugyan véget ér egyáltalán. Merthogy igazából sok minden folyik tovább a régi kerékvágásban: a pénzforgalom például nem szűnt meg, csak átalakult, a kontinens multikulti olvasztótégelye tovább fortyog, és még a homályos célokkal és hatáskörrel rendelkező katonaság is járőrözik a pusztában. Ráadásul mindebből teljesen hiányzik a világvégi teatralitás: a Mad Max látványos kalandelemei és barokkos barbarizmusa helyett itt a szikár minimalizmus az úr, ami a hétköznapiság szürkezónájába utalja a mégoly rendkívüli állapotokat is. A nagy elődtől való elhatárolódást már rögtön a felütés egyértelművé teszi: nem elég, hogy itt holmi Holdenek és Nissanok veszik át a lenyűgöző törzsi járműköltemények helyét, de az expozíció vánszorgó autósüldözése mintha szándékos antitézise lenne Mel Gibsonék őrült száguldozásainak, arról már nem is beszélve, hogy a 103 percnyi játékidő egyetlen valamire való karambolját ironikusan a háttérbe száműzi a rendező.

Ezt a széthullóban lévő társadalmat szeli át közösen a már említett Eric, és a nála csak egy hajszálnyival bőbeszédűbb Rey, akik történetesen ugyanazt az illetőt – Rey fivérét – keresik, csak épp egészen különböző okokból. A motivációk korántsem egyértelműek, de szép lassan át is adják a helyüket egy másik, fontosabb kérdésnek. Hisz az utazás tétje igazából nem az, hogy vajon sikerrel zárul-e a nyomozás, hanem, hogy szárba szökkenhet-e még bármiféle bizalom Átokföldjén, vagy a nihilizmus aszálya minden emberi kapcsolatot csírájában elfojt, ami túlmutat a puszta érdekszövetségen.

A kietlen táj és az indusztriális zene kölcsönhatása kiválóan megteremti a szükséges atmoszférát, ám az a feladat a két főszereplőre hárul, hogy életet vigyenek a helyenként szinte már túlzottan kihagyásos és minimalista cselekménybe. Guy Pearce átütő alakításában persze nincs semmi meglepő: nem először látjuk őt ilyen szerepben, David Michôd el is mondta egy interjúban, hogy egyenesen rá írta Eric kiégett, elgyötört karakterét. Robert Pattinson ezzel szemben már rizikósabb választás volt, de Cronenberg Cosmopolisa után ezúttal is helyt áll az Alkonyat egykori szépfiúja, sikeresen távolodva az érzelgős vámpír-saga gravitációs mezejéből (a film kevés humoros momentuma közé tartozik az a kikacsintás, mikor Pattinson a sivatagi éjszakában az autórádióval együtt dúdolja a nézőnek a „Don't hate me cause I'm beautiful” című popsláger refrénjét).

Az Országúti bosszú nem csupán a fiatal angol sztárral kapcsolatban nyújt pozitív megerősítést: a filmet író és rendező David Michôd is bizonyítja, hogy debütfilmje, a hatalmas sikert arató Animal Kingdom nem pusztán egyszeri villanás volt, és John Hillcoat mellett tényleg ő a kortárs ausztrál film legígéretesebb alkotója.

 

ORSZÁGÚTI BOSSZÚ (The Rover) – ausztrál, 2014. Rendezte és írta: David Michôd. Kép: Natasha Braier. Zene: Antony Partos. Szereplők: Guy Pearce (Eric), Robert Pattinson (Ray), Scoot McNairy (Henry), David Field (Archie). Gyártó: Porchlight Films / Lava Bear Films. Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált. 103 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11731