KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Szoba kiáltással

Képlélektan

Kovács Ágnes

 

Reminiszcencia már a cím is – E. M. Forster regényét s a belőle készült filmet idézi –, egyfajta kulturális mankó az invokált Szoba kiáltással. Távoli és finomkodó utalás. Mert alig van köze, de még messzi, gyengéd kapcsolata sincs Forster regényének ahhoz a sterilen horrorisztikus világhoz, ami Xantus János új filmjét megüli.

Egy kicsattanóan derűs egyetemista lány és egy elvált, új szerelmi kapcsolatában örömmel feloldódó építészmérnök helyet keres magának a nap alatt. Pontosabban: lakást, hiszen Magyarországon él az ifjú pár, s csak itt fonódik össze ilyen szétválaszthatatlanul e két dolog. Szerencséjükre (később vesztükre) ölükbe hullik a megoldás: egy idős asszony, zöldövezeti villával és a szocializmus hajnalához fűződő gyengéd emlékekkel eltartási szerződést kötne. Olcsón, gyanúsan olcsón, fizetni ráérnek később, egyelőre csak vele, állandóan körülötte kell lenni.

Egy végtelenül elhanyagolt, koszos lakás sokféle képzetet kelthet, bogártól, rágcsálótól kezdve egészen a felmosórongyig és a takarítóvállalatig – hogy gyilkos indulatokat is kiválthat? Ha netán egy erőszakos öregasszony és a tehetetlenség is párosul mellé, talán. De azért nem árt a mindenható dramaturgiát is segítségül hívni.

A Szoba kiáltással ugyanarra a – súlytalan eseményeket görgető – dramaturgiára épül, mint Xantus János második filmje, a Hülyeség nem akadály. A reális és az irreális, a valódi és a képzelt úgy bujkál e filmekben, mint a pajkos pillangó. Oly játékosan és oly könnyeden. Csakhogy zavarbaejtő ez a könnyedség. Felemel a szárnyaló ötlet magasságába, majd leejt a semmilyen űrbe. Magába zárkózó képek sorozata a

Szoba kiáltással. Az az édenkerti önfeledtséget sugalló képsor, mely egy gömbölyödő női fenékkel és ágaskodó biciklinyereggel kezdődik, és plain air hancúrozással végződik, éppúgy nem kötődik semmihez, mint az építkezés távolról mutatott, érdektelenül hétköznapi képmása vagy a párálló ködben gomolygó gaztenger.

Végzetes (vagy csupán tragikomikus?) dolgok történnek. Az öregasszonyon eluralkodik a – minden bizonnyal egész életét végigkísérő – félelemmel vegyes harag; az emberi gyarlóságok kivédésében járatlan fiatal páron a sértett indulat; s a hármójuk felett megülő poshadt levegőn a feszült gyűlölet. A tehetetlenség foglya mindenki, s ahogy az csekély krimi- és horror-jártassággal előre látható: valaki ölni fog. Ez a szerep az invenciózus mérnöknek jut, aki nemcsak egy japán pályázat feltehetően magas követelményeinek felel meg, hanem a tökéletes gyilkosság – szintén nem alacsony – igényének is. De amit a kéz -és az agy tökéletesen megoldhat, azt a lélek nem tűri, legalábbis nehezen emészti. A bűn visszajár, az öregasszony ikertestvérének képében kísért, újabb- és újabb vérengzésre sarkallva. S mily gonosz a háborodott lélek: egy dürrenmatti Öreg Hölgy száll alá, hidegrázósan mézes mosollyal, nevetséges méltósággal, hamis nagylelkűséggel. A vicsorok, a lehetetlenül valós párbeszédek mintha túl könnyűnek bizonyultak volna, így a rendező egy Poirot-san fecsegő rendőrt is belerak a sztoriba, aki a csekély megmaradt talányt is kikotyogja. Az izgalmakra talán még ennyi túlbeszélt fenekedés ellenére is kíváncsi nézőnek a jampi-formájú nyomozó kifecsegi, hogy lakott itt már más is a nénivel, de annak sem lett jó vége. Vér folyt bizony.

A mindent elöntő mesével szigorú enteriőrökben vagy jellegtelen utcaképekben szembesülünk. A külső képek természetesen oldják, a végső robbanás előttig lassítják a feszültséget, – így van ez bármelyik lélektani drámában; a belsők sem képesek viszont az örvénylő konfliktust megjeleníteni.

Az epikusság hatástalanítja a képek erejét. A konfliktus éleződésének azon pontján, amikor az öregasszonyon eluralkodik a mániákusság, és csak az erkélyen maga tenyésztette tyúkok tojását hajlandó megenni, púpozott lábasban szétfőzött tojások enyésznek. Ám még ekkor is valamiféle művi rend uralja a látványt, a tér megejtően harmonikus, s a néni úgy ül e – pokolinak mutatott – bűzös őrület közepén mint egy bábu. S mire szemünk kapcsolatot keresne a fortyogó lábassal és a nagy fotelje mélyébe húzódó asszonnyal, beront az ápolónői feladatát akkor még komolyan vevő fiatal lány, hogy hosszadalmasán letolja a tyúktartásért, a főzésért; vagyis a mániával szemben a realitást kínálja. Mintha ez ütközne meg e házban, s nem a véletlen hevenyészett gyűlölete.

Amint megpillantjuk a tojásos lábost, valamiféle ironikus képzettársítást remélünk, miként a nyitó biciklis jelenetben is, de aztán az ismerősen reális valóságba hullunk. Felvillant az ötlet, kioltotta a veszekedés. Ha nagyon távolról, a közvetlen valóság kikapcsolásával szemléljük az öregasszony pimasz erőszakossága elől menekülő ifjú pár történetét, érezhetjük-e a véletleneknek azt az egyszerre súlytalan és ólomnehéz ülepedését, ami a lélektani drámák feszültségkioldó pillanataiban mindig ott bujkál?

Ha a Szoba kiáltással őrületláncolatát felfejtjük, bonyolult, szétbonthatatlan, mi több, szétbontani nem is érdemes mozzanatot aligha találunk. Ez egy nyílegyenes, a néző lelki affinitását vagy távolságtartását jótékonyan elbizonytalanító momentumoktól mentes akció, ami lényegében előre kiszámítható. Biztos a hely, biztos az ok, biztos a cél. Nincs ez másképp a feltámadó lelkifurdalást megjelenítő Öreg Hölggyel sem. Tudjuk, hogy őt is le kell gyűrni, meg kell ölni. Nem oly mívesen, mint azt a kopott, hamis illúzióinak élő öregasszonyt, hanem a kéznél levő baltával. Ez már persze durvább, véresebb, és főként véletlen balesetnek sem álcázható, de az a balta többször bevált. Igen, Raszkolnyikovnál, de őt sokan látták, amint lesújt – kellő elegancia nélkül tette. Nem úgy Jack Nicholson a Shiningban; utolérhetetlenül vágta bele a baltát a csukott ajtóba. Amikor a faforgácsokat a levegőbe repítve átért a másik oldalon, felhorkant a nyüszítő félelem.

Másodjára épp így tesz a találékony építész is. Az ő baltája is belehasít az ajtóba no meg a film elején megcsillant hártyavékony iróniába.

Az a piszkos, ósdi, kicsit tán rejtelmes ház végzetes félelmeket is rejthetne. Akár a sarokban meghúzódó mocskos felmosórongytól is retteghetnénk, ha a képlélektan úgy akarná.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4762