KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Senkiföldje

Kovács András Bálint

Igazi kifinomult film Alain Tanneré. Egy bizonyos szóhasználatban a polgári dekadencia tipikus termékének is nevezhetnénk, de mondjuk inkább úgy, hogy az újhullámos dekadencia nyilatkozik meg benne. Nem stílusában, hanem szentimentalizmusában, és így épp a szikárság hiányzik belőle, ami elődeit megvédte az érzelgős elomlástól. Szereplőit ugyanaz a világgal szembeni érzelmi lázadás fűti, mint Michel Poiccard-t és társait, ugyanolyan üresnek érzik a körülöttük lévő polgári világot, mint ők, csak éppen lázadó tetteik nem olyan vadak, erőtől duzzadók, hanem reménytelenséggel teliek, polgárian megfontoltak. Ők ugyanis egyszerű csempészek a francia–svájci határ mellett. Igazi profik – persze nem gengszterfilmbe illően –, és miközben embert, pénzt, kábítószert szállítanak át a gyönyörű alpesi tájakon, arról ábrándoznak, hogy megkeresett pénzükön elutaznak Párizsba, Kanadába, szóval máshová. Közben persze kiderül, hogy mindenki másutt szeretne lenni, mint ahol van, például az általuk átcsempészett arabok éppen Svájcban, és hirtelen az egész világ túl kicsi lesz. A film szereplői közül a tehenészfiú az egyetlen, aki nem akar elmenni, de ragaszkodása teheneihez ugyanabból a népi keserűségből fakad, amelynek urbánus változata otthontalanságra kényszeríti társait.

Tanner képeiben mindvégig hangsúlyozza a gyönyörű svájci tájat, mintegy érzékeltetve hősei kínlódásának irracionalizmusát, de végül ez az ellenpont ócska szentimentalizmusba fullad, midőn a film második felében már csak a kiinduló helyzet érzelmi fokozását találjuk, s végül a főhősök – újhullámos dramaturgiának megfelelő, de unalmasan érzelgős – pusztulását. Ám e hősöknek már az álmaival sem tudunk azonosulni, nemhogy az életükkel. Kár tehát elsiratni ezeket a szép, unalmas és kisstílű embereket. Michel Poiccard-ral az utolsó nagyszerű, romantikus balek pusztult el a filmművészetből. Nála jelentéktelenebb figuráknál érdemesebb a táj szépségében gyönyörködni, mint szánni való ártalmatlanságuk fölött keseregni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4868