CybervilágFinal Fantasy – A harc szellemeAmerikai szépségHerpai Gergely
Japán fantasy anime találkozása hollywoodi sémákkal.
A Final Fantasy csodálatraméltó. Ugyan nem jó film, de a készítők a technika szintjén mindenképpen bámulatos teljesítményt nyújtottak. A legtöbb animált szereplő olyannyira elképesztően életszerű, hogy nemcsak a Szárnyas fejvadász-féle Tyrell Corporation replikánsai bújhatnának el mögöttük, hanem még a valóságos filmsztárok is aggódni kezdhetnek kenyérkeresetükért. Nincs az a blazírt néző, aki a megdöbbentően valósághű mozdulatok vagy az arcvonásokon tükröződő érzelmek finom rezdüléseinek láttán ne kapkodna leesett álla után. (Egy amerikai újságírót állítólag annyira megtévesztett ez a technológia, hogy cikkében gratulált a színészek alakításához…) Bár a legtöbben azért még mindig nem keverjük össze a rajzolt számítógépes grafikát a valósággal; Aki, a film hősnőjének arcmimikája időnként tényleg annyira emberi, hogy egész biztosan fanatikus rajongók ezrei fognak a szó igazi értelmében beleszeretni a digitális sztárba. (William Gibson Mona Lisa Overdrive-jának víziója beteljesedni látszik…)
A készítők minden bizonnyal rengeteg pénzt öltek a filmbe, ezért végül is érthető, hogy nemcsak technikai téren, hanem a dramaturgia tekintetében is biztosra mentek. Szó sem lehetett arról, hogy ebbe az amerikai és európai piacra szánt termékbe az eredeti japán Final Fantasy-játékok – részben az anime, részben a konzoljátékos kultúrából táplálkozó –, időnként nevetségesen naiv, gyermekien mesés, varázslatos és hősies bája teret nyerhessen. Szinte érezni a film történetén, ahogy a forgatókönyvíró előszedte a hagyományos „a nyolcadik utas: a Schwarzenegger csillagközi inváziója”-stílusú sci-fi akciófilmek agyonhasznált (igaz, jól bevált) kliséit, hogy az amerikai rágógumi ízéhez szokott néző otthon érezhesse magát. Csak a legszembetűnőbb motívumokat kiragadva: ide sorolhatjuk az őrült felettesével bátran szembeszálló férfias és szívdöglesztő amerikai fenegyerek tiszt, a súlyos sebbel hátrahagyott, a csapatot üldöző rémeket élete árán is feltartó katona, a minden technikához értő, de érzelmileg csökött, jópofi ezermester, vagy a nem csak jellegében, de külsejében is feltűnően az Alien 4 kommandós női karakteréhez hasonlító „GI Jane” figuráit.
A védtelen Földre támadó, rovarszerű idegen lényeket is jól ismerjük már: eleinte mindenkit lemészárolnak, mint a Csillagközi invázióban, de aztán persze kiderül, hogy ők is Isten állatkái, és igazából csak egy szenvedélyes nő és egy férfias hős értheti meg lelkivilágukat, mint A mélység titkában. No és persze nem hiányozhat az összképből az elfajzott és velejéig romlott ezredes sem, aki csakazértis el akarja pusztítani az idegeneket, mert azok lemészárolták családját, és ő egyébként is már csak ilyen.
Az amerikai szépségideál már-már nyomasztó mértékben képviselteti magát a filmben: szinte mindenki tökéletes, gyönyörű és fiatal, sőt, a rajzolók ügyességének köszönhetően még az idősebbek is szépen öregedtek meg.
Az elkerülhetetlen giccs a csodálatos képek révén még plasztikusabb: a történet poros sablonjai nemhogy feltűnés nélkül megbújnának a háttérben, hanem még szembetűnőbbé válnak. Egyedül a „lélekegyesüléses” történetszál emlékeztet a Final Fantasy-játékok vagy az igényesebb anime filmek eredeti szellemiségére, ezt viszont olyannyira túlbonyolították, hogy a legtöbb néző a film második felétől már semmit sem ért belőle, s csak diszkréten fészkelődve unatkozik.
A szédületes látványvilág miatt a Final Fantasy-t mégis mindenképpen érdemes egyszer megnézni, de hogy mi lehetett volna ebből a filmből, ha a kopottas sci-fi klisék helyett a japán fantasy anime elemeit használják fel, annak elképzelését már csak saját fantáziánkra bízhatjuk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1332 átlag: 5.53 |
 |
|
