KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Wittman fiúk az Orfeumban Történelmi filmek: Boldog békeidő
• Kovács Ágnes: Piros, fehér – szürke A Fényes szelek színdramaturgiája
• Kincses Károly: Turától Bombayig Sára Sándor fotográfiái
• Szekfü András: Társ és koronatanú Hamvassy Anna és a Balázs Béla-hagyatékok
• Kránicz Bence: Kitaposott ösvények Friss Hús
BIOMOZI / GENETIKA
• Borbíró András: Isten munkaasztalán Biohekkerek hajnala
• Sághy Miklós: Zöld filmek Hódosy Annamária: Biomozi
• Sepsi László: Testképzavar Charles Burns: Black Hole
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: A fal adja a másikat Neil Marshall
WESTERN-LEGENDÁK
• Kovács Patrik: Elvadult tájon gázolok A Ranown-ciklus westernjei
• Varga Zoltán: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
• Vízkeleti Dániel: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
REBELLIS KLASSZIKUSOK
• Varga Dénes: A tisztánlátás bátorsága Elio Petri
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Murphy jéghideg könnycseppjei Film/zene: Basil Poledouris
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Újratervezés Graz
TELEVÍZÓ
• Kovács Bálint: Szex, hazugság, pedofilia Neverland elhagyása
• Roboz Gábor: High concept Katja Blichfeld – Ben Sinclair: High Maintenance
• Benke Attila: A kis cézár felesége Alvilág
KRITIKA
• Baski Sándor: Lehetnél te is Mi
• Lichter Péter: Karibi dadaizmus Túltolva
• Kránicz Bence: A rája költészete Manta Ray
MOZI
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: A gyűlölet, amit adtál
• Benke Attila: Hannah Grace holtteste
• Géczi Zoltán: A kokainkölyök
• Nagy V. Gergő: Kedvencek temetője
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Cukorkékség

Elvonó

Somogyi Marcell

Low budget után no budget: minimalista szemlélődés a magyar szubkultúra háza táján, sőt azon is túl.

 

Azt mondják, a Cukorkékség című filmet vagy szeretni lehet, vagy utálni. Akik szeretik, állítják, hogy ez az első magyar film a Megáll az idő óta, amely meg tudta szólítani a célközönségét; szerintük a filmszemlén a „hiteles párbeszédeknek”, a „beindult zenének” óriási sikere volt a húsz-harminc évesek körében, a közönség dőlt a röhögéstől, újabb és újabb előadásokat követelt. Akik utálják, azok az előző „Hazai-film”-ből, a Rám csaj még nem volt ilyen hatással-ból kiindulva vagy be sem ültek rá, vagy menet közben menekültek ki a nem kifejezetten teltházas teremből.

„Igyunk a belgákra!” – mondja a film egyik szereplője, és talán jól tesszük, ha hallgatunk rá. Az említett húszasok közé tartozván nekem nem jött be igazán a szóban forgó opus, viszont azt sem mondhatnám, hogy – Ferivel szólva – „fizikailag így rosszul vagyok” tőle. Az biztos, hogy öt éve az a csaj (film) minden belterjessége és exhibicionizmusa ellenére is nagyobb „hatással volt rám”. Igaz, már akkor is érdekes dolgokat takart ki a kamera elől a Miklós, a Péter, az Attila meg a satöbbi, azt a filmet mégis megdobta, végigvitte Klöpfler Tibor invenciózus fényképezése. Pohárnok Gergelyé viszont néha ezt a stílust kopírozza, általában véve pedig beleül a tutiba, vagyis a rossz minőségű nyersanyag adta (garantálta) low budget-hangulatra bazíroz.

A Cukorkékség tulajdonképpen ugyanabból a szándékból indul ki, amiből Eco A rózsa nevénél (és Hazai Attila is a maga szövegeinél): a létrehozott szöveg/film „csak úgy” az írás/filmezés kedvéért, pusztán mesemondó kedvtől indíttatva jöjjön létre, minden különösebb mondanivaló, hátsó szándék, tanulság (sic!) nélkül. Ezzel nincs is semmi probléma. Hazainak – saját bevallása szerint – régebben a cselekvésmentes szemlélődés, a semmittevés adta (garantálta) azt a szabadságot, amit semmiért nem akart feladni. Aztán idővel rájött, hogy a mai világban „produkálni” kell, folytonosan le kell tenni valamit az asztalra. Mintha ez a film is ezért készült volna. Azonban attól, hogy a Hazai Attila-oeuvre-ből – ezúttal – film lett, nem lesz automatikusan mások számára is érdekes, élvezhető „produktum”. Attól, hogy egy jól ismert (pesti) miliő enyhén „elemelt”, de nagyon is valóságos alakjai között játszódik – legalábbis az én fogalmaim szerint – még nem lesz kult-film.

Hazai stílusa, dialógusai valószínűleg valóban az erősen szubjektív szeretem – nem szeretem táborra osztják az olvasókat (Németh Gábor magyar „toplistáján” például az első helyen voltak a Budapesti skizo megjelenésekor). Van, akinek ez a fajta „léhaság” hiányzott a magyar kínálatból; én valahogy már jóllaktam vele. Egy idő után, különösen filmen, egyhangúak lesznek a súlytalan mondatok.

Már a Skizo körüli kritikai viharok is jelezték: ebben az esetben a szubjektív megítélés problémája nem (nemcsak) nemzedéki vízválasztó. Az én szememben gyakran alibivé válik az ironikus írói hang, tét nélkülivé a történet, esztétikum nélkülivé a különben nagyon is adekvát forma. Az irónia ugyanis, ahogy egy „témafelelős”, Parti Nagy Lajos is mondta, nem érdekes önmagában.

A Cukorkékség narrációja, párbeszédei nem lépik túl a reklámfilmek színvonalát. Mélység tekintetében pedig olyan messze van mondjuk Jarmuschtól, mint Hazai Attila prózája Carverétől. A minimalizmus nem jelent egyet a diákszínjátszó-műkedvelő szereplők (nem ebbe a kategóriába tartozik Dr. Bellér Ibolya, Kovácsy Tibor, Marozsán Erika, Báron György alakítása) sokszor affektált hanghordozásával, semmitmondó párbeszédeivel, az érdekfeszítő témák (mint a csokievés módozatai) taglalásával. A Kádár-rendszer áthallásos „üzeneteire” emlékeztető, szándékoltan lebegtetett cukor–drog (csoki–csoki) metafora meg egyszerűen: felesleges. Igaz, ezzel megint a hozott anyag, a regény problematikájánál vagyunk.

Ehhez a filmhez minden össze volt rakva – mégsem lett belőle egész. Pohárnok számára otthonos közeg a narancsos (azóta már mancsos) zsánerképek vizuális világa (igaz, egy átütő, jó filmhez ez kevés), Hazainak viszont a Cosmopolitan novellarovata volt a leginkább testhezálló. De aki eddig kajolta a „hazai ízek”-et, annak tetszeni fog ez is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4489