KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Thomas Cobb: Crazy Heart

Rossz vér

Varró Attila

A regény kiöregedett, lepattant country-sztárja szerzetesi állhatatossággal őrzi zenéjében az egyszerű, tiszta dalok eszményét.

 

Amikor a ’80-as évek elején Thomas Cobb, a Newsreel magazin zenei újságírója megírta szakdolgozat-novelláját Donald Barthelme témavezetésével a Houston-i Egyetemen, a country-zene évek óta súlyos vesztésre állt a pop/disco befolyásával szemben (lásd a Travolta-film nyomán sarjadt Urban Cowboy-stílus felvirágzását), az amerikai filmművészetben azonban épp nagy népszerűséget élvezett és sosemvolt méltóságot kapott. A Globe- és Oscar-díjas Szénbányász lánya felemelő filmdrámája, a torokszorító Tender Mercies Robert Duvall-lal, az epekeserű Honky Tonk Man Eastwoodtól, a Willie Nelson-Kris Kristofferson párosra épített, szívet melengető Songwriter – röpke öt év alatt féltucat kiváló hollywoodi opusz próbálta helyreállítani a zenei műfaj „Nashville”-től (mint várostól és mint filmtől) tépázott rangját. Cobb elbeszélése a ’70-es években átélt szakmai élményei és Barthelme írói befolyása hatására messze nem a napfényes oldalát mutatta be szűkebb hazája népzenéjének, a regénnyé bővített 1987-es Crazy Heart (Bolond szív) pedig még kiábrándítóbbá tette az alaptörténetet. Otis „Bad” Blake kiöregedett hajdani country-sztár magányosan járja Amerika kétsávos országútjait, alkalmi bandák élén játszva régi slágereit kocsmák, tekecsarnokok közönsége előtt – egyik oldalról idült alkoholizmusa egyre súlyosbodó fizikai következményei, másikról a teljes elmagányosodás szorításában. Bad klasszikus művészfigura, az élet minden területén megbízhatatlan, nemtörődöm jellem, zenéjében azonban egy szerzetes állhatatosságával őrzi eszményét, az egyszerű, tiszta embereknek saját szívből írt és énekelt egyszerű, tiszta dalok küldetését. Miközben egykori tanítványai sorra feladják vagy behódolnak a countripolitan hivalkodó, olcsó könnyűzenéjének, Bad a legkisebb sárfészekben is szakmai tudása legjavát nyújtva hirdeti az igét, hogy aztán a koncert után a pult mellé hányjon vagy hanyatt döntse valamelyik éltes rajongónőjét.

Cobb regénye nem csupán kegyetlen őszinte helyzetjelentést nyújt a szimbolikus hősfigura testi-lelki leépüléséről, de szemben a ’70-es évek távolságtartó, deheroizáló trendjével, az első oldalaktól szoros kötelékkel béklyózza figuráját az olvasóhoz, erős érzelmi azonosulást teremtve egy olyan alakkal, akihez egyébként az olvasók többsége akkor kerül legközelebb, amikor ívben kikerüli a buszpályaudvaron. Ennek érdekében nemcsak hosszas passzusokat szentel a koncertek Bad szemszögéből ábrázolt (ám végig harmadik személyben tartott) leírásainak vagy remek egysorosokat ad szereplői szájába hőséről („Szerencse, hogy az Úristen csak egyet teremtett belőled – és még nagyobb, hogy én találtam rá”), de az érzelmi csúcs- és mélypontokat rendre álomjelenetekkel ellenpontozza, néhánymondatos víziókba tömörítve a hős érzelmi reakcióit. Hozzátéve mindehhez Bad gyakori édesbús múltidézéseit, a Crazy Heart olyan pontos, objektív, mégis személyes művészportrét kínál, amivel ritkán találkozni a műfaj drótkerítésének bármelyik oldalán. Cobb jóvoltából a country zenéről utoljára gondolnánk tanyasi búcsúk sörsátraiban harákoló disznógazdákra (noha nagyobbrészt ebben a környezetben mozgatja hősét), inkább olyasféle romantikus dicsfény derengi be, mint a vagabond-költészetet, vándorcirkuszokat vagy a Forma-1-et: az önpusztítás kivételes tehetséget igénylő művészi formáit. Ezért is döbbenetes erejű végkifejlete, ami mindezek ellenére kíméletlenül józan éleslátással tagadja meg főhősétől a késői szerelem képében érkező megváltás lehetőségét: az álomgyári verzió saját hagyományaihoz híven az utolsó pillanatban elrugaszkodott az alapműtől, mielőtt az magával rántotta volna a mélybe – ahol az utolsó harcból legfeljebb új dal születhet, de új élet már nem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10240