KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Andrew Niccol: A burok

Széplelkű paraziták

Szabó Noémi

Egy bestseller író és egy kitűnő sci-fi rendező összefogása sem mindig garancia a harmadik típusú találkozásra.

Egy új Stephenie Meyer adaptáció esetében nagyon nehéz eltekinteni az írónő legismertebb munkájától, de kevésbé felkapott regénye, A burok Andrew Niccol unott és fantáziátlan tolmácsolásában még az Alkonyat-szériát is messze alulmúlja.

Míg a diétás vámpírok melodrámája szimplán ízléstelenre sikeredett, az űrparaziták A burokban felvázolt románca egyenesen bizarr és zavarbaejtő. Andrew Niccol a film első felében rutinosan építi meg a body-snatcher inváziós disztópiát, de amint kilép a Gattacát idéző rideg, ám udvarias űrlényvárosból, levetkőz minden eredetiséget, hogy végére járjon a fárasztóan kicsavart melodrámai szituációnak. Nehéz eldönteni, hogy a jellegtelen színészi alakítások, az üres figurák, vagy a humor teljes hiánya okozza-e, de a történet már az első húsz percben tökéletes érdektelenségbe fullad, amit csak még kínosabbá tesz a történet fő mozgatórugóját jelentő belső párbeszéd monoton narrálása. A profin összeállított jelmezek és díszletek csak ideig-óráig terelik el a figyelmet az amúgy zsibbasztóan unalmas cselekményről; ha pedig a lapos sztori és a két dimenziós karakterek mellé esetleg lenyűgöző akciójeleneteket várnánk, azok alakulásáról sokat elmond, hogy a trailer készítői a szó legszorosabb értelmében már a film moziba kerülése előtt ellőtték az összes puskaporukat. Ráadásul, mivel a meyeri értékrendben a mártírhalál jelenti a legmagasabb szintű harcművészetet, minden fizikai konfliktus nagyszabású öngyilkosságba torkollik, ami ilyen mennyiségben egyszerűen röhejessé válik.

Bár a produkció élvezeti forrásként gyakorlatilag értékelhetetlen, a két kiemelt kreatív alkotó, Stephenie Meyer és Andrew Niccol (Gattaca, Lopott idő) személye hagyományosan legalább az erős ideológiai töltetet garantálhatná; csakhogy a filmet annyira összecsapták, hogy még a társadalmi üzenet is zavarossá vált. A testrabló alapszituáció tradicionálisan fenyegetően ábrázolja az individualista eszményt ellehetetlenítő uniformalizálódást (lásd A testrablók támadása, 1956-2007), csakhogy A burokban felszínesen ábrázolt emberkolónia kapcsán nem sok érvet találunk az individualista társadalom visszaállításának fontosságára, ugyanis az elvileg programozottan cselekvő „lelkek” több személyiségjegyet mutatnak, mint bármelyik földi ellenálló. Mindeközben az űrből érkező fejlett civilizáció képviselői jogosan kritizálják folyamatosan az emberek pusztításra és erőszakra való hajlamát (Amikor megállt a Föld, 1951-2008), hiszen saját társadalmuk háború-mentes és harmonikus; csakhogy létezésük meghatározó eleme a fajirtás, sőt, egész életciklusuk genocídiumon alapul, ezt az ellentmondást viszont a film értékrendje szerint megbocsátással és megértéssel kell megközelítenünk. Az emberek és az űrparaziták eltérő céljainak összeegyeztetése lehetetlennek tűnik, az egymás karjaiba sodródó szerelmesek békítő akciója sem hoz változást, addigra viszont ez már senkit nem érdekel. A konfliktus feloldása itt is a probléma elodázását jelenti, akárcsak az Alkonyat: Hajnalhasadás sokat idézett fináléja; a meyeri zárlat gondosan becsomagolja a megoldatlan helyzeteket, majd igyekszik térben és időben nagyon messzire helyezni a kellemetlen szituáció újabb kibontakozását.

Meyer szemérmes parazitaként szárazra szívta már a horror szaftos szörnyeit, ezúttal pedig a moralizáló disztópiák kemény hangvételét sikerült erőtlen vállrándítássá szelidítenie; mérsékelt sikerét látva viszont reménykedhetünk benne, hogy a következő meghódításra váró műfaj talán ledobja majd magáról a tolakodó tinirománc csillogó csápjait.

 

A burok (The Host) – amerikai, 2013. Rendezte: Andrew Niccol. Írta: Stephenie Meyer regényéből Andrew Niccol. Kép: Roberto Schaefer. Zene: Antonio Pinto. Szereplők: Saoierse Ronan (Melanie/Wanda), William Hurt (Jeb), Diane Kruger (Hajtó), Jake Abel (Ian O’Shea), Chandler Canterbury (Jamie), Max Irons (Jared). Forgalmazó: Pro Video. Szinkronizált. 125 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11429