KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Francia Multicolor

Charlie Hebdo-per

A humor mártírjai

Ádám Péter

Daniel Leconte dokufilmje az 2007-es sajtóperről.

„Csakis akkor örülhetünk a szólásszabadság által biztosított felbecsülhetetlen értékeknek, ha abba a sok rosszba is hajlandóak vagyunk beletörődni, amelyek elválaszthatatlanok tőle.” (A.de Tocqueville: Az amerikai demokrácia)

Daniel Leconte 2008-as dokumentumfilmjének címe – C’est dur d’être aimé par des cons – azonos Cabu egyik karikatúrájának feliratával (a grafikus szintén életét vesztette a január 7-i merényletben). A rajzon, amely a 2006. február 8-i Charlie Hebdo-szám címlapjának készült, a próféta látható, amint arcát két kezébe temetve keserűen felsóhajt: „Mit csináljak, ha ilyen balfasz híveim vannak?!” Ez a 2006. február 8-i szám sokáig emlékezetes marad: a szerkesztőség ebben közölte a Jyllands-Postan című dán lap nagy felzúdulást keltő Mohamed-karikatúráit, és emiatt a szám miatt jelentette fel, alig két nappal a lap megjelenése után, néhány muszlim vallási szervezet a Charlie Hebdót, mégpedig azzal a váddal, hogy a gúnyrajzokkal „gyalázza az iszlám vallást és a muszlim közösséget”. A film a szatirikus hetilap elleni pernek, igaz, nem teljesen elfogulatlan, de mégis csak tárgyilagosságra törekvő bemutatása.A feladat nem volt könnyű. Az 1881. július 29-i többször módosított francia sajtótörvény 38. cikkelyében ugyanis tiltja a bírósági tárgyalásokon való forgatást (sőt, még a fényképezést is), bár a bíróságok előcsarnokában szabad filmezni. Ezzel élt is a rendező, rögzítve a két tárgyalási napot kísérő rendkívüli várakozást, feszültséget és izgatottságot. A két fél álláspontját és érvelését viszont már kénytelen volt stúdióban felvenni, mégpedig úgy, hogy a lehetőségek szerint igyekezett visszaadni a tárgyalóteremben történtek hangulatát. Az ügyvédek, újságírók és politikusok, illetve a muszlim vallás képviselői nagyjából ugyanazt fejtik ki még egyszer a kamera előtt, amit a bíróságon egyszer már elmondtak. Ez a tény azonban, bármilyen fontos is a szólásszabadsággal kapcsolatos vitás kérdések tisztázása, a filmet eszméknek és érveknek egy kicsit statikus összecsapásává, párbajává redukálta.
Pedig itt nem akárkik nyilatkoznak, sőt. A rendező, legelőször is, megszólaltatja a hetilap karikaturistáit és újságíróit (a többi közt azokat is, akik életüket vesztették a január 7-i merényletben); megszólaltatja a vád és a védelem három sztárügyvédjét, a felmentést indítványozó főügyészt, a muszlim szervezetek meg a francia szellemi élet ismertebb képviselőit (például a filozófus Élisabeth Badintert, a Shoah című dokumentumfilm rendezőjeként ismert Claude Lanzmannt vagy Dalil Boubakeurt, a párizsi Nagymecset rektorát), mi több, olyan politikusok is hangot kapnak a filmben, mint Nicolas Sarkozy, François Bayrou vagy a Francia Szocialista Párt elnökeként megszólaló François Hollande. Az interjúkat pedig, a tárgyalóterem előterében felvett jelenetekben, mint valami „görög kórus”, úgy kíséri pro vagy kontra a közönség soraiból megszólaló ismeretlenek izgatott nyilatkozata, indulatos kifakadása.
Minden perben van valamennyi színpadias drámaiság, nem csoda, hogy a tárgyalóterem a játékfilmforgatásnak is kedvelt helyszíne. Ezt a drámaiságot azonban az említett okok miatt nem lehetett visszaadni. Egy valamit azonban nagyon is lehetett érzékeltetni, nevezetesen azt, hogy milyen váratlan fordulat, mekkora coup de théâtre volt az ügyben az akkor még csak elnökjelölt Nicolas Sarkozynek a Charlie Hebdo főszerkesztőjéhez intézett támogató levele, amit az egyik védőügyvéd a tárgyalóteremben fel is olvasott: „Fontosnak érzem – írja a jobboldali politikus –, hogy a per kezdetén támogatásomról biztosítsam a hetilapot, amely a szatíra, a csúfondáros kritika meg a lázadó szellem régi francia hagyományának folytatója. Vitathatatlan tény, hogy […] a lap karikatúrái gyakran túlzóak, szélsőségesek, sőt, ízléstelenek is, ahogyan ezt nemegyszer saját bőrömön kellett tapasztalnom. […] Csakhogy énszerintem még mindig jobb néhány szélsőséges karikatúra, mint a karikatúrák teljes hiánya.”
A film végén – már túl vagyunk az ítélet felolvasásán – a tárgyalóteremből kitóduló tömeget látni, majd azt, hogy a közönség soraiból jó néhányan elismerően megtapsolják a díszlépcsőn lefelé igyekvő szerkesztőket és karikaturistákat. Majd a kamera lassan ráközelít az Igazságügyi Palota homlokzatára, illetve a homlokzatra kitűzött két trikolórra. Nemzeti büszkeség? Főhajtás a francia igazságszolgáltatás előtt? Utóvégre a bíróság nemcsak felmentette a hetilap munkatársait, de még meg is dicsérte őket, amiért sokat tettek a szólásszabadság fogalmának pontosabb körvonalazásáért. Happy end – gondolhatta a néző 2008-ban, pedig már a dokumentumfilm is sejtette, a bírói ítélettel ez az ügy még messze nincs lezárva.

Nem könnyű, ha hülyék szeretik az embert (C’est dur d’être aimé par des cons) – francia dokumentumfilm, 2007. Rendezte: Daniel Leconte. Kép: Xavier Liberman, David Quesemand, Thomas Risch. Zene: Cyril de Turckheim. Szereplők: Philippe Val, Cabu, Charb, Nicolas Sarkozy, François Holland, Dalil Boubakeur, François Bayrou, Elisabeth Badinter, Claude Lanzmann. A Francia Intézet bemutatója. 108 perc.



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 27-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12085