KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Ötven másodperc

Reményi József Tamás

Kiarostami és Lynch Lumière-tekercsei.

 

Május utolsóelőtti éjszakáján nézem a tévében Lumière utódait, a mozi mai mestereit, amint az egykori fadobozzal (felvevő- és vetítőgép volt egyszerre-) etűdöket forgatnak. Wenders, Greenaway, Angelopulosz, Spike Lee, Lelouche és sokan mások... 1995-ben, a mozi évszázados jubileumán a szakma sok hasonló produkcióban tisztelgett saját történelme előtt, főképp Európában, tán nem is annyira a kontinentális lokálpatriotizmus büszkeségével, mint inkább az európai művészfilm meggyorsult öregedésének riadalmával. Emlékszem, az akkori Berlinale egyik főattrakciójának szánták Agnès Varda hommage-át (Százegy éjszaka), amelyben Michel Piccoli száz esztendős, allegorikus figurát alakított, úgymond „örökifjút”, akinek tekintetéből azonban inkább a búcsúzás szomorúsága áradt, mentsem az újrakezdések mámora.

Az ötlet kedves és kíváncsiságot ébreszt: kezdetleges feltételek közt, tehát minimális technikával, mindössze két próbával, szigorúan ötven másodpercben úgyszólván rögtönözni valamit. Inkább gesztus ez persze, a meghívottak többsége úgy is fogta fel, ment ha egy pizzéria falán a keze nyomát kellett volna megörökítenie. Ötven másodperc, épp egy szonettnyi idő, szonett-verseny mozgóképen. Ez volt a legendás Lumière-tekercsek vetítése ideje, egyszerűen azért, mert 17 méternyi filmszalag fért el otthon, Lumière-nél azokban a dobozokban, amelyekben a negatívokat tárolták. A vállalkozás emelkedettségének e profán előzményét azonban, sajnos, nem a filmből tudjuk meg (a nagy filmtörténész, Sadoul és Louis Lumière utolsó beszélgetésében olvastam, egy régi Filmvilág-számban), itt leginkább a szellemi protokoll legunalmasabb változata uralg: „Mester, miért rendez filmeket?”, „Mester, meghal-e a film?”.. E rémisztő kérdésekre modoros, frappánsan üres, bon-mot-os válaszokat kapunk, kitől-kitől alkata szerint, és a művészfilmektől amúgy is riadozó nézői többség végképp úgy érezheti, nincs ezekkel mit kezdene.

Pedig van. Néhányan nagyon komolyan veszek a feladatot. Nem jól mondom: néhányan képtelenek nem komolyan venni, megkísérti őket nem csupán az, hogy az ötven másodpercben röpke struktúrát alkossanak, hanem hogy műfajt teremtsenek, a saját világuk ötven másodpercben érvényes műfaját.

Egyikük Abbas Kiarostami, a perzsa. Nála az amúgy is zárt tér tovább zárul, az idő a valóságosnál is tovább szőkül. Nem kell neki ehhez más, mint egy egyszerű serpenyő, annak is csak a közepe, amely szinte átmenet nélkül a vetítéskor is látható befűző szalag felületének helyébe kerül. Ebbe a „steril” térbe előbb a zsiradék ég bele, akárha a filmszalag pörkölődne, olvadna tönkre, majd akkurátusan kél tojás is odakerül és sül, miközben üzenetrögzítőn egy találkozót kérő női hangol hallunk. Hiába, a telefoni nem veszik föl. Mintha gyorsított felvétel rögzítené két ember kapcsolatának szenvtelen megdermedését. Az élet dolgai mennek a maguk útján. Az ötvenedik másodperc egy üres gázrózsa keresztjéé.

Kiarostami lírai absztrakciójával szemben David Lynché epikus természetű. A perzsa sűríti, az amerikai viszont szinte eposzi méretővé tágítja a filmidőt, ő még ezt az ötven másodpercet is öt jelenetre szaggatja (rafináltan) egyszerű kitakarásokkal, s egy családi tragédia sejtelmes, sok mögöttes titkot rejtegető történetét meséli. Illetve előadja, mennyire mesélhetetlen, mégis kikerülhetetlen, ami történik (velünk).

Miközben elgyönyörködöm abban, ahogy mindkét kis remeklés hangkulisszája a némafilm-hatást és szuggessziót erősíti – Kiarostaminál a géphang teszi foghatóvá és rideggé a hallgatást, Lynchnél pedig zörejek roncsolják szét a Twin Peaks-es kísérőszólamot –, és hozzáfogok e sorokban csöndesen ünnepelni a kép, lám, mégis hal(l)hatatlan csodáját, eszembe jut, hogy a cikk megszületése és megjelenése közti hónapban nem a film uralja majd a terepet nálunk, hanem a könyv, a könyvhete áradat. Úgy is mondhatnám: nem a kép, hanem az írás, de ez hamis állítás lenne. Mert azt feltételezné, hogy a vizuális kultúra dömpingjének korában egyébként a kép uralkodik. Pedig csak a látvány az, amelyet még agyon is beszélünk (egyetlen korban sem beszéltek ennyit!), agyonhangoskodunk, hogy komolyan vehessük.

Lumière utódai újraforgatták A vonat érkezését is. De a felvétel nem sikerülhetett egészen: az expressz ma nem áll meg La Ciotat-ban.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3388