KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vásznak és kirakatok

Szombat esti moziláz

Dessewffy Tibor

Az igazi multiplexek a shopping mall-okban találhatók, ahol az óriásvásznakról áradó képek alig különböznek a vásárlókedvünket felajzó kirakatok látványától.

 

Manapság, ha a gazdasági harcokról esik szó, elsősorban felrobbantott Porschékra és lelőtt „vállalkozókra” gondolunk, pedig a valódi versenyben van egy ezeknél sokkal hatékonyabb „halálos fegyver” is, mégpedig a technológiai fejlesztés ravaszdi csúcsteljesítményei, a paradigmaváltó találmányok. Amikor például hetvenes évek elején megjelentek a kazettás magnók, majd a műsoros kazetták, sokan gondolták kárörvendve, hogy a bakelit lemezbe invesztáló gyártóknak és gyűjtőknek bizony befellegzett. Ez a szomorú vég ugyan csak úgy tizenöt évvel később, a CD-k megjelenésével következett be, de akkor valóban egyik pillanatról a másikra eltüntette a föld színéről a hagyományos lemezjátszókat és LP-ket. Emlékeim szerint a nyolcvanas évek kezdetén a kárörvendő sajnálkozás elsődleges tárgyává a mozi vált. A videók elterjedésével minden valamirevaló fűzfa-szociológus a filmszínházak teljes kihalását jósolta. Ugyan ki tipegne el sorba állni, majd másokkal kényelmetlenül üldögélni, a mozigépész önkényének és a filmforgalmazás ostobaságának kiszolgáltatva, amikor a videót az édes otthon nyugalmában is élvezhetjük: a csókolózós képeket lelassíthatjuk, sőt az időt legyőzve visszapörgethetjük, és azt a filmet nézhetjük meg a nekünk tetsző az időben, amelyiket csak akarjuk. Csendesen jegyzem meg, hogy a szovjet blokk országaiban ezek az egyéni kompetenciát növelő szerkezetek (csak néhány további példa: hűtőszekrény, zsebrádió, walkman) még további csáberővel is bírtak; a szükséglet kielégítését privatizálva szabadságérzetünk is megnövekedhetett. Persze a hétköznapi életben ez, mondjuk a videó esetében, nem annyira a Dr. Zsivago sutyiban történő kollektív élvezésében, hanem a kamionsofőrök által tonnaszám becsempészett pornófilmek elnyámmogásában nyilvánult meg.

Még utólag is belátható, hogy a videóvész mellett felhozott érvek nem nélkülöztek minden alapot. Bár a technikai evolucionizmus szerelmeseinek már akkor is kissé gyanús lehetett, hogy a mozi eltűnéséről szóló gyászének nyilván sokuknak ismerősen csenghetett: két évtizeddel korábban a televízió elterjedésekor is kedvelt momentuma volt a nyilvános lamentálásnak a „mozi halála”. Akkor azonban Hollywood látványosan beleerősített. E nagy nekiveselkedés egyik hozadéka lett a 'multikolor' színes filmek – tehát a technika további tökéletesítése –, amelynek segítségével a nézők lenyűgözésében újra elhúzott a még sokáig szürke-fehér televízióról. Másfelől az egy-két csatornás televíziózás időszakában egy nagyvárosi moziműsor még mindig az egyéni választások szabadságának birodalmát jelentette.

A videó-kihívás azonban valódi és kegyetlen támadást jelentett a hagyományos mozizás ellen, amit az is mutat, hogy a nyolcvanas évek közepén az eladott mozijegyek száma meredeken esni kezdett.

A multi- vagy cineplex tehát erre a kihívásra adott válaszként született meg; és itt akár abba is hagyhatnánk. Ám a dolog érdekesebb része valójában ott következik, hogy miként is tudott visszavágni a hagyományos mozi, milyen okai is vannak a sikeres ellentámadásnak. Úgy tűnik, a multiplexek sikerének legalább három egymással összefüggő oka van, amelyek végül is egy közös, nem minden elméleti tanulságot nélkülöző irányba mutatnak.

Egyfelől a többtermes felállás a mozikat üzemeltetők számára lehetővé tette egy ésszerű optimum megtalálását. Innentől kezdve nem kellett a fél házat vonzó filmeket két hét után brutálisan a spájzba hajítani, egy alig észrevehető mozdulattal áttehették őket kisebb terembe, ahol megint csak teltházakkal mehettek még jó ideig. Ez komoly lépést jelentett a mozi üzemszerűsítése, gazdaságos működtetése felé.

Másodszor – a multikolor mintájára – komoly erőfeszítéseket tettek a hang és képhatás további fokozására. A decibelek és vászonátmérő terjeszkedése a laikus számára már alig-alig követhető, de a gyártók által nyilván ügyesen kihasznált ajzószerként funkcionál.

A harmadik momentum, a kényelmi szempont viszont egy multiplexbe tévedve minden szakértelem nélkül is azonnal érezhető. A székekben nem kap derékzsábát az ember, térdei elférnek, a majszolgatni való pattogatott kukoricákat oda fabrikált műanyag karikák tartják helyette is. Hogy ez a harmadik szempont milyen fontos, azt akkor érthetjük meg, ha mondjuk a hajdani Filmmúzeumba tévedünk, ahol becslésem szerint a hangtechnika közelít a csúcstechnológiához, ám sámliszerű széksorokban úgy érezheti magát a multiplex fotelekkal kényeztetett néző, mint holmi kalodában.

Mindezen tényezők azonban pusztán előfeltételei annak a szociológiai tényezőnek, amely révén a multiplex-mozi lényegében verhetetlenné vált.

Természetesen nem arra a balgaságra gondolok, amely gyakran elhangzik ezekkel a többtermes mozikkal kapcsolatban, nevezetesen hogy visszaadták a családi mozizás örömét, akképpen, hogy a családtagok egy épületben, de különböző vásznak előtt élvezik az ízlésüknek megfelelő filmeket. Ez meglehet, jól hangzik, csak éppen nem igaz. Aki járt már valaha multiplexben, láthatja, hogy a közönség elsöprő arányban a tizen- és huszonévesekből áll.

És aki nem vak a látásra, az azt is észreveheti, hogy ezek a fiatalok nem egyszerűen moziba mennek, hanem társadalmi eseményen vesznek részt. A megemelt helyárak, nagyobb kényelem és technikai hatások nyomán a multiplex vonzó szubkulturális szcénává vált. Amennyiben a fiatalok által felhordott pomádé a legbiztosabb indikátora, hogy egy bizonyos program mennyire épül be a „szombati esti lázba”, akkor azt mondhatjuk, hogy a multiplex mozizás a kilencvenes évek diszkója. A multiplexben a külsőségek csillogása az alsóközéposztály leányai és legénykéi számára a középosztályi lét illúzióját sugallják – mondtuk volna egykét évtizeddel ezelőtt. Ám érvelhetünk úgy is, hogy a hajakra kent zselétömeget és az ünneplőnadrágok kavalkádját nem direkten az osztály-mobilitásba vetett hit mozgatja, hanem mindez csak előkészület a vásznon megjelenő mesés sztárokkal való azonosulásra. Ebben a megközelítésben a multiplex a teljesebb egybeolvadásra kínál előnyösebb terepet. A ráérősebb olvasó bizonyára még számos további interpretációval rukkolhat elő. A lényeg azonban mégis csak a közösségi élmény – megengedem sajátos értelmű – restaurálása. Ennek során a terembeni történésekhez – vagyis a hagyományos filmnézéshez, befogadáshoz – képest lényegében felértékelődik a körítés, az elő- és utójáték, melynek révén a mozizás új értelmet nyer. Nem véletlen, hogy mind közül a legmultiplexebb végül is a shopping mall-okban található multiplex. A shopping mall ugyanis nem bevásárló központ, mert míg ez utóbbit a funkcionális szükséglet kielégítésre tervezték, a mallokhoz hozzátartozik a boltok közötti lődörgés, válogatás, a vizuális kisajátítás. A shopping mall-on belüli kódorgásnak lehetnek célszerű funkciói is (mondjuk információgyűjtés a későbbi vásárlásokhoz), mégis, számos esetben jóval inkább a fogyasztói ingerekben való tobzódást, a luxus termékek által megtestesített világba szóló szimbolikus belépőt és a jó oldalhoz tartozás élményét nyújtják az arra vágyakozónak. E logikát követve a legkifinomultabb szórakozási forma ünneplő ruhánkban milk-shaket szopogatva sétálgatni – az egyébként zárt – üzletek kirakatai előtt, tudva, hogy a window shopping során felajzott érzékeink a nagyon széles vásznú multiplex durrogtatás során hamarosan kielégülhetnek.

És a szimbolikus egybeolvadásnak ez az effektusa, ha a magyar filmgyártás számára nem is, de a multiplexképes film, nyersebben szólva Hollywood számára igencsak bíztató. Mert jöjjenek az új évezredben a „pay-per-view” televíziók kifejlett mozimenüvel és nagyfelbontású képernyőkkel, interaktív Internet szolgáltatók vagy más ketyerék, a fogyasztási varázslattá tett mozi ezután is megtarthatja előnyét. Hiszen a domináns fogyasztói ideológia igényli a közösségi rituálékat, amelyek magányosan üldögélve szobáink mélyén nem működhetnének ilyen hatékonysággal. E rendszerkritikai felhangok persze ott válnak némileg csikorgóssá, amikor felismerjük, hogy bizony jobb kényelmes székben ülni, mint a hagyományos zsöllyék kínpadjaiban szorongani, és hogy polgártársaink nagy része imád kirakatokat bámulni. Hát igen; a nagy méltóságú esztétát parafrazeálva azt mondhatjuk, hogy bizony a fogyasztói kapitalizmus nagy feladványaira nincs megoldás, és ezért talán egyszer majd maga a probléma fog eltűnni. A multiplex azonban még sokáig velünk marad.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3860