KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sir Richard Chaplinje

Kitaposott bakancsok

Molnár Gál Péter

Attenborough filmjében benne van mindenki, de senkire sem lehet visszaemlékezni.

Attenborough volt a gyilkos. Még nem Sir Richard, csak színész. Szadista gyilkost játszott Richard Fleischernél (Ten Rillington Place, 1971). Kopaszodó, jelentéktelen külsejű főbérlő. Lángot vet időnként a szeme. Meglehetős. Noel Coward terelte a film felé. Talán tévedett, talán a színházat akarta megszabadítani Attenboroughtól. Első filmsikere Joan Littlewood zenés politikai darabját tette tönkre (Oh, What a Lovely War, 1969) leszerződtetve a teljes angolszász színészgárdát és kihagyva a mű szellemességét. Ennél is hevesebb mozisikeré lett a Gandhi (1982). Sorba álltak érte mozipénztárak előtt. Idehaza szélsebesen lehervadt a műsorról. Dicsérné ez a magyar filmízlést, az elutasítás oka mégis, hogy a kíméletlen hosszúságú értekezletek, fényképezett szószátyárság műfajában tökéletesen kielégített bennünket A nagy hazafi, ahol a Kirov-gyilkosságot néhány órás megbeszélés előzi meg. 1985-ben ismét a színházban keresett áldozatot: vászonra merevítette a Chorus Line című musical comedyt. Miközben semmit sem tett hozzá a színházi előadáshoz, sokat elvett belőle. Itt is érzékelhettük Attenborough legjobb képességeit: a szervezést, a hitel megnyerését, és hogy minden jelentkezőt legyőzve kivívta a megfilmesítés jogát.

Legutóbb azután Chaplinre vetett szemet. Forgatókönyvet készíttetett magának Chaplin kis mértékben hiteles visszaemlékezéseiből és a rendkívül megbízható kutató, David Robinson életrajzából.

Egy londoni zsidófiú karriertörténetét mutatja a film az 1972-ben életművéért elnyert Oscar-díj átadásáig. Lehetne tisztelgés a film őskora előtt, mint René Clair Hallgatni arany (1945) című könnyedsége, vagy Peter Bogdanovich Nickelodeonja (1976), ha maradna Sir Richardnak energiája a filmre magára, miközben annyi sokféle szervezni valója akad. Tömegeket kell mozgatnia. Enyvszagú díszleteket megbeszélnie. Hatalmas színészgárdát összehozni – akiknél a pénz van, gyanakodni kezdtek a Chorus Line-t követően: olcsóbb szereposztással kellett beérnie. A film iránti szerelemből egyetlen képsor marad, és az is csak Robert Downey Jr. lángoló tekintetének jóvoltából figyelemreméltó, amikor Fred Karno komédiástruppjával a címszereplő, áthajózva az óceánon, 1913-ban, a Montana-beli Butte városkában bebukik egy vásári mutatványként adott kocsmai vetítésre, elragadja a technika, a szögletes mozdulatok és a naiv jelenetek. Színészileg meggyőző, de csak ebben különbözik a többi, megalapozott kutatásokra épülő jelenet-illusztrációktól.

Jellegzetes életrajzfilm a művészet nagyjai iránt vonzódó kispolgárok számára. Az ismert művészt erőteljes benyomás éri. A néző székében tudja, mire megy ki az élmény. Eltalálta: a művész máris feldolgozza impresszióit és emlékeit. Áhá – mondja, amikor a kis Charlie az ajtóból visszafordul egy vak virágáruslányka után, vagy amikor a londoni sárban kitaposott bakancsot talál. Olyasféle közelítés ez a művészethez, mint amikor Szergej Bondarcsukot fölháborította az ukrán nép elnyomatása, íróasztalához ült fehér ingben, a romantikus szél lobogtatta az ablakfüggönyöket, bemártotta lúdtollát a kalamárisba, és menten írta Tarasz Sevcsenko szabadságért perelő költeményét.

Attenborough filmje filológiai kutatásokon alapuló életrajzfilm. Olyan karriertörténet, mint az amerikai szórakoztatóipar hőskorának nagyjáról, Eddie Foyról Bob Hope emlékkönyvalakítása (1955), vagy Donald O’Connor tisztelgése Buster Keaton szerepében (1957). Hiányzik belőle az amerikai karriertörténetek naiv bája és találékony lendülete. Leginkább még a magyar–szovjet Kálmán Imre-megfilmesítésre emlékeztet.

Benne van a filmben mindenki, de senkire sem lehet visszaemlékezni akár kilenc órával azután, hogy az ember végignézte. Attenborough névsorolvasását a Chaplin családról, felmenőkről és utódokról, a színigazgató Fred Karno, a stúdióigazgató Mack Sennett, a tárgyalt hős valamennyi felesége, üzletfelei, úgymint idősb Fairbanks és hitvese, Mary Pickford „jelen!”-t mond, bár valójában nincsen jelen. Miként Hoover, az FBI igazgatója sem, aki pedig a film szerint ellenjátékosa volna a hősnek, ellensége, üldözője, leginkább azonban csak a filmvégi fölirat ragad emlékezetünkbe, ahol közlik, hogy az FBI 1900 oldalnyi adatot gyűjtött a megfigyelt komikusról.

Egy házi varrónőre hasonlító színésznő két Mrs. Chaplint is megtestesít. Oo na O’Neillként csináltak neki egy jelenetet, ahol a nagy korkülönbség ellenére meghitt összetartozással nézik a mester egy régi komédiáját. A Nobel-díjas lányának tetszik a film. Nevet. De annyira hamisan, hogy ha az életben is így mulatott volna, sosem veszik feleségül.

Saját csont-bőr másaként Geraldine Chaplin játssza saját nagymamáját. Ő jó. És jó színész Downey. Neki köszönhető az egyetlen mély, a figurát megértető jelenet is, amikor a kamasz Chaplin egy music hall öltözőjében izgalomba gyullad a lányok ruhakivágásaitól és födetlen testrészeitől. Downey tekintetében olthatatlan szomjúság látszik. Szép és szomorú sóvársága megsúg valamit a csillapíthatatlan nemi vágy és az alkotóerő közti összefüggésből. A fiatal Chaplin megelevenítésében igyekszik hasonlítani a klasszikus modellhez. Később inkább Rajkínra hasonlít. A vevey-i házban visszaemlékező idős férfi Kazimír Károlyra. Az Oscar-ünnepségére tolókocsin tolt félig élő pedig mintha Sir Richard Attenborough maszkjában búcsúzna a hosszúra nyúlt ismeretterjesztő előadás végén a konzervatívan plánozott, hanyagul vágott, jellegtelenül fényképezett, kétszemeszternyi filmtörténeti fontoskodástól.

Teljesen fölösleges megnézni a filmet. Hasznosabb és mulattatóbb volna helyette magyarul kiadni Robinson úr könyvét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/09 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=654