KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nevem: Senki

Kovács András Bálint

 

A westernnek – nagyjából – három fõ típusa létezik. Az egyik hisz a western-mitológiában és csak ennek (sokszor kiürült) elemeit variálja. Ebbõl készül a legtöbb. A másik nem hisz ebben a mitológiában, és a western-sémákat parodikusan dolgozza föl. Ez a leghálásabb. A harmadik a mitológia elemeit átértékeli, megkísérli õket újra megtölteni tartalommal. Ez a legritkább.

Könnyû a westernnel ironizálni, hiszen egy olyan mitológiát, amelynek eltûntek a tabui, már semmi sem véd, ráadásul az ilyen filmnek nem is kell komolyan vennie a hagyományos elemeket, másrészt mindig segítségére lehetnek a másutt bevált vígjátéki gegek. De nagyon nehéz olyan westernt készíteni, hogy a rendezõ ne engedjen a sémáknak, ugyanakkor komoly is maradjon. Ha a rendezõ ugyanis komolyan akar gondolatokat közölni, azt csak a sémákon keresztül teheti.

Ezzel a nehéz feladattal próbálkozott most Sergio Leone, a Volt egyszer egy vadnyugat siker-szerzõjének tanítványa, Tonio Valerii. (A film egyébként Leone ötlete alapján született.) Igyekezett azért biztosra menni. Innen van, hogy az említett western-típusok elemei mind fellelhetõk ebben a filmjében. Bizonyíték rá, hogy sokáig nem lehet eldönteni: vajon a rendezõ a western sémáit, végsõ soron a mítoszt veszi-e komolyan, vagy a mûfajt, a sémákat szeretné a történeten túlmutató gondolatisággal földúsítani. Jódarabig mindkét lehetõséget egyidejûleg fenntartja, hogy azután egy harmadik szemlélet: az egész történetet átható irónia váljon uralkodóvá. Ennek az iróniának legfõbb biztosítéka maga a Senkit alakító Terence Hill, aki már puszta megjelenésével, bájosan naiv tekintetével is mosolyra ingerel. Szerepe szerint a vadnyugatot nagy mutatványos bódénak tekinti, ahol hatalmas közönség elõtt a leglehetetlenebb dolgokat kell produkálnia. Akkor ismerkedünk meg vele, amikor éppen egy óriási bunkóval halakra vadászik. A másik oldalon ott a „régivágású” vadnyugati figura, akinek küldetése van: legyõzni a banditákat. Egymaga rettegésben tartja a gazfickók egész bandáját, egyszerre négyet-ötöt intéz el közülük. Igaz, nála ez praktikus kérdés, míg az „új generáció” képviselõje, a Senki számára fõleg a szépség számít: egyedül egy egész banda ellen.

A film ironikus és fennkölt vonulata jól szétválasztható a szereplõk szerint: az irónia mindig a Senki oldalán jelenik meg, míg a komolyan vett western-jelenetek a „régi” hõs körül játszódnak. De van egy pont, ahol a mítoszt épp megszületésének pillanatában kell ábrázolnia a történetnek: akkor, amikor a vadnyugat kissé megöregedett hõse, a Hõs, a „nemzeti mûemlék” – ahogyan magát nevezi – sok huzavona után, utolsó nagy tettként, mely általa bevonulhat a történelembe, egymaga szembeszáll százötven banditával. Itt már színt kell vallani a mítoszról. S ekkor a rendezõ egy finom fogással egyesíti a történet ez idáig kettõs hangvételét, úgy, hogy közben végképp lezárja azt a lehetõséget, hogy filmjét a western-mesében hívõ filmek közé sorolhassuk: Jack Beauregard (Henry Fonda), a vadnyugat utolsó hõse, szemüveget tesz föl (hiszen öregszik), és így lövi halomra a százötven banditát. A rendezõ késõbb, a film végén, mégis visszaszerzi alakjának a tiszteletet-becsületet, de már másképp. Mint western-hõs, Jack Beauregard megszûnt létezni (egy jelképes párbajban, jelképesen meg is hal), de mint „magánember” sokat tapasztalt bölcsességét még átadja fiatal barátjának. Ez megsápasztja egy kicsit a filmet, mert akaratlanul is „versenyre kel” a mû ironikus olvasatával.

Ami a film „igazi western” részét illeti – bravúros. Az egyes jelenetek önmagukban tökéletesek; a mese, ami összefûzi õket, töltelék-eseményeivel és helyenként motiválatlan fordulataival nem elég érdekes ugyan, a dialógus nélküli részek a színészi játékkal és különbözõ hangeffektusokkal mégis rendkívüli atmoszférát tudnak teremteni. A Nevem: Senki igazi erényének mégis az iróniát tartom, mely soha nem hagyja el a történetet, megbocsáthatóvá teszi annak gyengeségeit, és a nézõt felmenti az alól, hogy el kelljen gondolkoznia újabb western-bölcsességeken.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7367