KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csontváry

„Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam”

Zalán Vince

 

„Ha legalább megbolondulhatnék igazán!

De nem: csak ez a kettő közti,

ez a majdnem,

ez a meglehet...

Ez.”

(Fernando Pessoa)

 

A Csontváry, Huszárik Zoltán új filmje nagyjából a rendező eddigi műveinek szerkesztés- és építkezésmódját követi. Azt a magyar (s talán nemcsak a magyar) filmművészetben egyedülálló filmformát, amely radikálisan szakít a mozifilm általánosan gyakorolt elbeszélésmódjával; mind a cselekményvezetés széles körben elfogadott ritmusával, mind a szokásos, flash backes (időbeni visszapillantásokkal tarkított) módszerrel. Magas fokon stilizált, pontosan megkomponált, szinte aforisztikus tömörségű képeit egyfajta „belső rend” szerint fűzi egybe, amely mintha a kitűnő amerikai filmes, Maya Deren törekvéseihez lenne hasonlatos: „Erőfeszítésem arra irányul, hogy a filmformában megkeressem a narratív logikával szembenálló logikát, amint a költő is föltárja az egyik hangtól a másikhoz vezető út logikáját.” Vagy talán a filmen próbálja meg követni Huszárik a nagy Cézanne-t (?!): „Van talán színlogika is... A festészet mindenekelőtt látás. A mi művészetünk matériája ott van, amit szemeink gondolnak.” Mindezt biztosan nem tudni, s talán nem is föltétlenül szükséges, hogy ezeken a példákon túl tételekbe fogjuk a Huszárik-féle filmforma jellemző jegyeit. Az viszont bizonyos, hogy az a sajátos alkotásmód (mert jóval többről van szó, mint egyszerűen valamiféle új technikáról) az alapja filmjei példa nélkül álló „időkezelésének”. Ez a legjobban talán a Szindbádban érhető tetten, amelyben a pillanat s a végtelen idő oly kegyetlen dialektikáját valósította meg mindenki számára átélhetően. A múlt, a jelen és a jövő folyamatos egymásba játszása következtében az idő folyamatának és varázsos pillanatoknak egyaránt részeseivé válunk. Az idő szubjektív dimenziói egyidejűleg vannak jelen. Szindbád az időnek ebben a rétegezettségében szeretne rendet teremteni. Ezért válhatott ebben a műben a személyiség idővel való küzdelme a világgal a teljességért folytatott harcává.

Huszárik új filmjében a személyiség dimenziói felé fordul. (Ilyen értelemben a Csontváry logikus lépésnek tűnhet a Szindbád után.) Az idő szubjektív dimenzióinak a Szindbádban elért filmes megfogalmazásához (s ahhoz hasonlatosan) a Csontváryban a személyiség bonyolult összetettségét társítja. Innen a „kettőzött” főszerep (pontosabban szólva: egyazon személyiség különböző arcai, különböző „én”-jei), egyfelől a festő Csontváry Kosztka Tivadar, másfelől a festőt alakító Z., a színész. (Mind a két figurát Ichak Finci, bolgár színész játssza.)

A Csontváry az első pillanatra némileg kusza, ám mindenképpen szemet gyönyörködtető kavalkádnak tűnik föl. Forrón izzó tűzhányó és zuhogó vízesés, múlt századbeli patika és suhanó gépkocsi, magányos vándorlás a sivatagban és nem kevésbé magányos szónoklat a színpadon, váratlan családi perpatvar és csendes, délutáni ideggyógyintézet és még sokfajta szépség, meghitt csend, váratlan fordulat tárul elénk. S persze festmények, művek, Csontváry Kosztka Tivadar alkotásai. Ám idővel, előbb csak érezzük, bizonyossá csak később lesz bennünk, hogy a kuszaság csak látszólagos, hisz a képváltások határozott rendet alkotnak, s hogy a gyönyörködtetés szövetét a fájdalomtól kicsikart szépségből szőtték, hogy e tarkán is csodaszép kavalkád legmélyén a teremtés, az alkotás emésztő gyötrelme fészkel. Mert kell-e mondanom, hogy Huszárik műve nem Csontváryról szól, még csak Latinovits Zoltánról sem. Áttételesen persze igen, mindkettőjükről, de legfőképpen arról a szorongásról, mely úrrá lesz a művészen, amikor létre akarja hozni művét. „Aki költő, nem tud tiszta papírt maga elé tenni és tollat venni a kezébe anélkül, hogy ne érezné azt a szorongást, amely a vakmerő felfedező út előtt álló emberen hatalmasodik el – írja Sinkó Ervin Mit adhat a költő? című esszéjében –, azt a szorongást, amely felelősségérzésből, még inkább abból a tiszteletből ered, mellyel a költő viszonylik a leírt szó hatalmához.”

Ez a lelkiállapot, persze, egymással ellentétes minőségeket váltakoztatva végtelenül sokféle módon nyilvánulhat meg. Az eufóriától az apátiáig; az örömmámortól, a dühkitörésektől a gyermeki szelídségig. S ezek a megnyilvánulások összegződhetnek a – közmegegyezésesen elfogadott (vagy eltűrt) – „normálistól” eltérő magatartásban. S Huszárik filmje mintha meg is próbálkozna azzal, hogy perújrafelvételt provokáljon az ilyen „másféle” magatartás, sőt, az őrült és a lángész közt húzódó bizonytalan és meghatározhatatlan határvonal ügyében. Sajnos a mű, a Csontváry nem vet új, megvilágító fénycsóvát erre a kifürkészhetetlennek tetsző határvidékre. Hiába az ideggyógyintézet s lakóinak humánus, majdhogynem szeretetteljes megjelenítése, hiába érzi Z., a színész, otthon magát az intézetben, hiába teremt egy szál hegedűvel kapcsolatot az ápoltakkal – magatartásának megértéséhez nem jutunk közelebb. Hiába dörgedelmes kitörése a színpadon: mert hisz tudjuk (ha elfogadni nem akarjuk is), hogy a mindennapok ólomsúlyként húzzák le a többet tudót, a többet akarót, kivált a zsenit. (A filmjelenetben: villany gyullad, és takarítónők tűnnek föl a színpad hátterében, vödreikkel, rongyaikkal, seprűikkel.) S tudjuk azt is, hogy (általában) nem érti meg őket saját koruk. (A nézőtéren egyetlen ember ül, a Bolond.)

De éppen ez a jelenet figyelmeztet arra is, hogy ez a „másféle” magatartás, ez a „másság” nemcsak „adottság”, hanem a személyiség és a kor viszonyának is terméke. A film kísérletet tesz arra, hogy megjelenítse e „külső” okokat. Kivált a befejező részben, a mű egész világától idegen, erőltetett appendixben. Sajnos épp azokban a jelenetekben lelhető föl ez az igyekezet, amelyekben (számomra teljesen érthetetlenül) valamiféle didaktikus, a pergamenbőrű sematizmussal egyazon emlőn nevelkedett földszintes avantgardizmus győzi le Huszárik oly sokszor megcsodált teremtő fantáziáját.

Így azután a film egy (lényegében befejezhetetlen) monológgá alakul. Olyan monológgá, amelyet a mű építkezésmódjából következően két magatartás együttesen jelenít meg. Az egyik Csontváryé, aki fáradhatatlanul, szinte megszállottan járja a világot, s festi csodálatosabbnál csodálatosabb vásznait. „Én, Kosztka Tivadar – vallja –, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondtam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelemben és bőségben volt részem. (...) E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam, és a gyakorlatban festményben átvihessem.” S vallomása nemcsak fogadkozás, de megküzdött cselekvés is. Állhatatosságán, vaskövetkezetességén s természetesen művészi nagyságán túl feltételezésem szerint ez a teljességre törekvés (amely teljességbe ember, társadalom és természet egyként beletartozik), „a mindenséggel mérd magad” Csontváry életútjában-művészetében megvalósított gyakorlata izgatta legjobban Huszárikot.

A másik magatartás Z.-é, a zseniális színészé, akit – a film szerint – a tehetsége által adományozott felelősség terhe éppúgy meggyötört, mint a feladat nagysága: Csontváry szerepe. A feladat kihívó nagyszerűsége és a mindennapok színtelen, unalomig ismert gyakorlatiassága egyre jobban felőrlik erejét. Az életében bekövetkezett megroppanások s a Csontváryval való „azonosulások” között teremtődött feszültség már-már elviselhetetlen lesz számára. Visszautasítja a szerepet. Megérzi, hogy Csontváry nem egyszerűen csak szerep, hanem erőpróba is számára. Erőpróba, amelyben állandóan saját tehetsége és teljesítőképessége határán kell (kellene) járnia. De vajon másképp, más módon megtalálható-e a megjövendölt igazság?

E két akarat, e két élet, e két magatartás egymásnak feszülő (vagy éppen egymásba simuló) drámája kölcsönöz érvényességet a filmnek, s avatja mai filmmé a Csontváryt. Nem a lélek rejtelmeit „feltáró” jelenetek s nem a kort „leleplező”, frappánsnak szánt, eklektikus látomások, de ez az összeszikráztató művészi erő teszi közérdekűvé az alkotó szorongását. Mert vajon nem a testet-formát öltött cselekvés juttat el bennünket önmagunkhoz – s embertársainkhoz?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 13-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7685