KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Rényi Tamás (1929–1980)

Bán Róbert

 

1980. július 28-án meghalt Rényi Tamás filmrendező, ötvenegy évet élt. Tizenegynéhány filmjét játszották a mozikban és ennél jóval többet televízióban. A sokadik infarktus végzett vele.

A barátom volt...

Amit leírok róla, nem gyászbeszéd egy frissen hantolt sír felett. Nem méltó pályakép. Csak néhány személyes megfigyelés, élmény, gondolat. Talán mindenki másnak érdektelen. Talán segít megőrizni emlékét.

Évfolyamtársak voltunk a főiskolán. Barátságunk itt kezdődött. Ismeretségünk már valamivel előbb, az ifjúsági mozgalomban. Talán ez is hozzájárult, hogy a majd félszáz ismeretlen, új kolléga között nyomban valami szorosabb kapcsolat keletkezzen köztünk.

A főiskola ugyan igen szerencsétlenül indult számára. S amiért ennek történetét elmondom: azt hiszem, egyik legfontosabb, legjellemzőbb vonása rajzolódik ki belőle...

Ügy esett ugyanis, hogy a főiskola akkor főigazgatója fiókjában felejtette néhány hallgató katonai mentesítési kérelmét. Be is hívták valamennyit. Rényi is köztük volt. Szaladtak fűhöz-fához az illetékesek, hiába... utólag nem volt mit tenni.

A többiek, akik sorstársai lettek, fel is adták. Egy se került a pályára közülük. Rényi különösen nehéz helyzetbe került. A déli határszélre osztották be. 1950-et írtunk...

És nem sokkal a tanév vége előtt, egyszercsak megjelent a főiskolán. Nem, nem szerelték le. Egyenruhában érkezett, de kezében az engedéllyel, hogy katonaként is folytathatja tanulmányait.

Hogy csinálta? Nem protekcióval, kérvényekkel. Mintaszerű szolgálatával nyerte meg felettesei jóindulatát, kapta meg segítségét. És néhány hét alatt, pótolva hónapok veszteségét – időben letette valamennyi vizsgáját.

Pedig egy tucatnál is több volt belőlük...

Másodévben a fővárosba helyezték. Délelőtt katona volt, délután főiskolás. Aztán – harmadévre – a Honvédfilmhez osztották be, s ez azzal járt, hogy nemcsak az elméletet sajátíthatta el, amit a tanodában kaptunk, de a gyakorlatot is. Míg mi – a diplomamunkánkat is beleértve –, alig néhány száz méter exponált filmszalagot tudhattunk magunk mögött, ö jó néhány rövidfilmet készített a negyedév végéig.

Aztán a diplomával együtt tiszti rangot és rendezői státuszt kapott, annak megannyi erkölcsi és anyagi előnyével. És alig másfél esztendő után otthonhagyta mindezt, hogy újrakezdje a pályát a játékfilmnél, ügyelőként...

Akkor a filmrendezői diploma csak erre jogosított. Sőt, még az is meg volt szabva: hány „szolgálatot” kell teljesíteni az asszisztensi szamárlétra különböző fokain, hogy eggyel feljebb léphessen az ember.

Rényi mintaszerű asszisztens volt. Pontos, szorgalmas és figyelmes. Igyekezett megtanulni, ellesni mindent, amit e munka közben lehet. És más módon is készült a jövőre: rengeteget olvasott, írókkal ismerkedett, színészeket figyelt. Főként a fiatalokat, akik majd partnerei lehetnek...

1956 után Darvas József lett a filmgyár igazgatója. Egyszer összehívta a főiskolát végzett asszisztenseket. „Tessék – mondta –, szeretnék lehetőséget adni maguknak. Kinek van témája?” Rényi a zsebébe nyúlt és átnyújtott néhány gépelt papírlapot. Egy rövidfilm forgatókönyvét. Meg is csinálhatta, sikere volt. Aztán rendezett még egyet, és asszisztált tovább.

Huszonketten kezdtünk 1950-ben és hárman végeztünk rendező szakon, 1954-ben. Palásthy György volt a harmadik. (Igaz, Huszárik is velünk indult, de ő csak sok évvel később juthatott el a diplomához.)

Mit tagadjuk: keserves négy év volt, de vagy másfél évtizedre szorosan összekovácsolt bennünket. Mindent közösen terveztünk, együtt csináltunk. Még az se törte el ezt a kapcsolatot, hogy én a következő esztendőket „száműzetésben”, a Szinkronban töltöttem. 1960 tavaszán aztán átkerültem a filmgyárba, dramaturgi minőségben, ők addigra letöltötték a kötelező asszisztensi penzumot. Ott álltak az önálló rendezés kapujában.

Rényi pontosan tudta, mit akar csinálni. Nem „jó pontokért” kereste témáit a munkások világában. Az a néhány év, amit a gimnázium és a főiskola között, munkásként, a Goliban töltött – indulásának meghatározó élménye lett. Módszeres alapossággal böngészte végig az akkori fiatal magyar irodalmat, keresve, kiválogatva azokat, akiknek írásaiban úgy érezte: felelnek szándékaira.

Regénnyé nőne, ha megpróbálnám felidézni ezeket az éveket: az első filmek elkészülésének keservektől sem mentes, egészében mégis gyönyörűséges idejét. A Legenda a vonaton megszületésének fordulatokkal teli históriáját, amely végül is sikerrel jegyezte be a nevét. A legnagyobb, legfontosabb esemény számára ekkoriban – azt hiszem – a Kertész Ákossal való találkozás volt. Közöttük jött létre az a teljes harmónia, ami az igazi művek megszületésének feltétele. Mi tagadás – az első közös kísérlet, a Mindennap élünk, csak próbának bizonyult. (Mit kellett lenyelnie, uramisten, azért a szentségtörésért, hogy az egyik szerepre színész helyett egy „amatőrt” választott. Akkor ez még nem volt üdvözlendő, megújító módszer...)

A második nekifutás annál eredményesebb lett. Ez volt a Sikátor.

Nem félek az elfogultság vádjától. Kimondom: a Sikátor a magyar film akkori idejének egyik remekműve volt. Rényi legjobb erényei érvényesültek benne: a feszült drámaiság, az atmoszféra teremtés készsége, a roppant szakmai felkészültség. Rendkívüli műgonddal dolgozott. A helyszínek kiválasztásától az utolsó kellékig mindenre a legnagyobb alapossággal figyelt. Kitűnő készsége a színészi munka iránt (főiskolai színjátékgyakorlatainkban kiemelkedően a legjobb volt közöttünk), remek alakításokat eredményezett. A furcsa, tragikus szerelmi történetet megelevenítő nagyszerű regény a filmre álmodásban egyenértékűvé vált.

Rényi is úgy érezte: most igazán sikerült. Áhítva várta az elismerést. S helyette piszkálódással, lebecsüléssel fogadta a szakma tekintélyes része. E váratlan visszhang kizökkentette addig egyenes pályájáról.

Ahelyett, hogy folytatta volna a maga útját – megpróbált valami olyat csinálni, amiről azt hitte, „versenyképes” lesz. Így született A völgy elvont parabolája, s nyomában a tomboló, kárörvendő hazai bukás.

Senki sem törődött azzal, sose kapott nyilvánosságot, itthon, hogy a tekintélyes angol Films and Filming című szakfolyóirat ugyanabban az elismerésben részesítette (a legjobb külföldi filmnek minősítve), amiben valamivel korábban a Szegénylegényeket. S a felső fokú jelzőkben dús kritikának sem lett nyoma magyar nyelven.

A kettős csalódást betetőzte a harmadik: a Makra elfogadása, bemutatása körüli érthetetlen és lélekölő, szívet gyilkoló huzavona. Ezt a csapást tulajdonképpen sose heverte ki. A munkába menekült, nem adta fel. Legelkeseredettebb pillanataiban sem vált cinikussá szakmáját, hivatását illetően. Bármit csinált, mindig teljességre törekedett. Még egy reklámfilmet vagy az annak idején népszerű televíziós „Hobby”-sorozata minden egyes darabját is olyan nekifeszüléssel készítette, mintha élete főművét alkotná. Rendkívüli szakmai gyakorlata, ismerete ellenére semmit nem rutinból csinált, mindig meg akarta váltani a maga számára a világ (a filmteremtés) egy darabját.

És míg a külvilág számára változatlanul a könnyed, elegáns, nyájas és diplomatikus Rényi Tamás maradt még sokáig, belülről egyre feszítőbbé vált görcsös feszültsége. Megállás nélkül hajszolta magát azután is, hogy az első, halállal fenyegető szívroham után talpraállhatott.

Sőt. a filmcsinálás mellett nyakába vette – a MAFILM rendezői osztályának helyettes vezetőjeként – a mi, a többiek gondját is. Harcolt az egyre nehezülő filmcsinálási feltételek megjavításáért, az egyre képtelenebbekké váló körülmények között is lankadatlan meggyőződéssel. Mélységes igazság volt Müller Péter ravatalnál elmondott szavaiban, amikor azt mondta: utolsó filmje, az Élve vagy halva elkeseredett önvallomás volt. Hittétel egy olyan vállalkozás mellett, amelynek lehetetlensége az első pillanatban világos, de amit mégis, az utolsó leheletig meg kell próbálni végrehajtani. Január óta betegszabadságon volt. Június derekán találkoztunk utoljára. Csopaki présházának kis kertjében beszélgettünk órákon át. A szakmáról, terveinkről, arról, hogy elvállalta: Fejér Tamás nyugdíjba vonulása után átveszi a rendezői osztály vezetését.

Szeptember elsején akart ismét munkába állni...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7716