KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ki fél Godard-tól?

Bikácsy Gergely

 

 

Filmrendezőktől a legritkább esetben fél valaki: Chaplin neve is inkább hisztérikus dühruhamot, mint félelmet váltott ki a Führerből. Az ellenkezőjére már inkább van példa, a filmtörténet másik legnagyobbja például falfehéren várta a vetítő előtti folyosón a népek bölcs atyjának lesújtó pillantását.

Godard, Jean-Luc Godard szerencsésebb korban él, mint nagy elődei, ö maga ezt a világért sem ismerné el, vagy ha titkon elismeri, valószínűleg iszonyú szerencsétlenségnek tartja. „Ki fél Godard-tól”? – kérdi a Nouvel Observateur cikkírója, s maga sem tud igazán felelni figyelemébresztő kérdésére. Talán azért nem, mert manapság azt sem lehet pontosan tudni, hogy kicsoda ez a Jean-Luc Godard...

Volt egyszer egy francia új hullám. Még az eredeti kifejezést: nouvelle vague, még ezt is tudta minden valamirevaló mozinéző úgy a hatvanas évek elején. Resnais, Truffaut, Chabrol, s főként persze Godard, a legújítóbb, a legszokatlanabb, a legforradalmibb. Az elavult klisékkel dolgozó „papa mozijának”, a fáradt francia álmocskagyárnak még ideje sem volt félni tőlük, olyan hirtelen és olyan gyorsan diadalmaskodott ez a Filmmúzeum vetítőtermeiből, friss hangvételű művészeti lapok szerkesztőségeiből, filmklubokból jött társaság. Nem volt ez „iskola”, még csak „nemzedék” sem, de néhány filmjükkel megújították a francia kinematográfiát, s jótékonyan pezsdítették meg szerte a világon a film állóvizét. Még Brazíliában, még Csehszlovákiában is hatottak: sokan utánozták őket, néhányan meg – más társadalmi környezetben – úgy tudtak nyomokba lépni, hogy jobb, mélyebb, zaklatóbb filmeket rendeztek náluk.

Godard a filmnyelv egyik legszabadítóbb forradalmára volt, több mint újító. Nála másképpen szólaltak meg a színészek, mint addig, más szöveget mondtak, mint addig, a történet semmiféle addig érvényes szabálynak nem engedelmeskedett, s a képek, a jelenetek furcsán, bakugrásszerűen, saját logikával, majdhogynem fejen állva követték egymást. Hosszú feliratokat meg hosszan elmondott filozófiai traktátusokat iktatott filmjeibe, s mindez nemhogy pedáns vagy unalmas lett volna, ámulva kapkodtuk a fejünket, mint egy jófajta, nem hivatalos tűzijátékon.

Ott volt a francia film rongycsomóvá gyűrött, limonádéval cukrozott alapközhelye: a párizsi utca meg a bisztró. Godard kamerája rögtön élővé varázsolta, rögtön friss titkokat, lappangó veszélyeket és szeles tavaszt mutatott be. Másként mozgott ez a kamera, másként, más ritmusban álltak össze a „snittek”, mint előtte. Ma is tanítják jobb főiskolákon a Kifulladásig nagy találmányát, vagyis azt, hogy a rendező „belevágott” azonos, fix beállításba, s persze nem „ellensnittet”, szokványos és álmosító „vágóképet”... ellenkezőleg: ugyanaz a beállítás folytatódott, apró, ritmust adó, formateremtő zökkenéssel. De minek sorolni a formateremtő bravúrok sokaságát! Ott voltak az amerikai tucat detektívregények, melyekből Godard meg Truffaut az algériai háború gyötörte Franciaország hangulatát, a hatvanas évek elejének társadalmi igazságait, feltáratlan új összefüggéseit villantották fel, mint a Lőj a zongoristára! vagy a Bande à part (Külön utakon). Ott voltak a megunt, közhelyes krimi- meg giccshistóriák, mint a sodródó és elhulló prostituált – ebből csinálta meg Godard az Éli az életét, az új hullámok – minden új hullám – egyik alapfilmjét. S ott volt Truffaut Négyszáz csapásának egykori csodagyereke, Jean-Pierre Léaud, aki épp egy Godard-filmben, a Hímnem-Nőnemben adta a legtöbbet önmagából...

S nem győztünk betelni egy tüneményes és megunhatatlan színésznővel, aki úgy volt „sztár” meg „francia mozihősnő”, mintha velünk járna az egyetemre vagy a munkahelyre, itt Pesten, Prágában, vagy akárhol a világon. Senki másnak nem hittük volna el, hogy egy utcalány bemegy a moziba és sírva fakad a Jeanne d’Arc szenvedésein. Ö, Godard kamerája előtt ezt is megtehette. Ha lesz, ha van ennek a nemzedéknek (nemzedék-töredéknek, rétegnek) Mándyja, csak Anna Karináról tud majd úgy írni, mint Mándy Iván Lilian Gishről... Ö meg Godard a Bolond Pierrot szivárvány-mókáiba, halál-mókáiba, fintor-szomorúságába és grimaszvidámságába sűrítette egy rövidke időszak nézőinek azt a „felnőttséget”, amit ez a nemzedék még el tudott volna fogadni, amit még vállalt volna, s amelyet persze sem a filmbeli Anna Karina, se a bolond Pierrot-Belmondo, se az akkori óvatosan reménykedő nézők nem tudtak megvalósítani. A film is, Anna Karina is a hatvanas éveknek azt a soha be nem teljesedő ígéretét sugározta, melyre ma, lassacskán „középkorúvá” aszalódó egykori ifjak oly sok nosztalgiával, sok föl nem melegedő szeretettel, még több le nem vezethető gyűlölettel emlékezünk.

Godard csinálta a világ legjobban kérdező esszéfilmjeit, a világ legkétségbeesettebb optimista filmjeit Godard hatalmas vitafórumot teremtett, minden filmjében vitatkoztak, és minden filmje után vitatkozni lehetett volna. Nekünk, a magyar nézőknek leginkább a feltételes módból jutott ki, s bizony hálásan becsültük azt a kevés eldugott filmmúzeumi műsort és újságban nem hirdetett Egyetemi Színpadi estet. Aztán jött 1968 (a francia diáklázadásra gondolok), igazán Godard képzelmének és tehetségének való esemény, s mi távol a párizsi zajgástól, utóbb főként az új meg új Godard-filmeket vártuk (holott a legtöbb régit se láttuk). Vagy, ha igen, évekkel később, már közönyös légkörben: ilyen volt a Week-end néhány filmmúzeumi előadása. Pedig ha akkor láttuk volna, mikor még minden a „levegőben volt”! A Week-end vadító kaland-paródiája előlegezte már a zűrzavaros tehetetlenségbe silányodó Latin-Negyedbéli „elforradalmat” (Pascal Lainé, a Csipkeverőnő írója adta ezt a keserűen találó szót regénye címéül: Virrévolution). Sok száz égő gépkocsi, egymást gyilkoló házaspár mellett az erdőben emberevő terroristák és Saint-Just és Emilie Brontë és egy arab testvért játszó László Szabó sétálgatott: Alice a csodaországban 1968 amúgy Godard-módra...

68/69 után Godard eltűnt. Majdnem belehalt egy autóbalesetbe. Visszavonult a filmgyártástól. „Tanulják meg új nevemet – rikoltotta, amikor előbukkant –, a nevem Godard-Gorin!” Gorin – ez a név egy valóban létező személyt jelölt, egy marxista-leninista-maoista fiatalembert, akivel, s csoportjával közösen Godard évekig gyártotta a csak maoista klubokban játszott 16 milliméteres politikai rövidfilmjeit.

Ez az egész olyan volt, mint a környező évek, évszámok. Füstös végkifejlete egy szomorúságba fúló Beckett-darabnak. Godard hitt abban, amit csinál: Palesztinában burnuszos (vagy harisnyaálarcos) harcosok között tűnt fel, nevét Maóra esküvő balos lapok írták hátsó oldalukra, nevét törölték a producerek. Godard ekkor épp ezt akarta. Nyilatkozott, beszélt mindenről: politikai harcról, kizsákmányolásról, Brechtről, sztálinizmusról. A filmtörténet egyik legokosabb szelleméből a politikai harcok egyik legszánandóbb gyalogfigurája lett. S közben Chabrol krimiket csinált, Truffaut kedves szalonfilmeket, a papa mozija pedig, csillogó és modern öltözékben, úgy feltámadt, mint az alvó sárkány. Ki beszélt itt már az új hullámról, ki beszél Godardról?

 

*

 

Akkor mégis, miért a címbeli kérdés? Miért, hogy a producerek mégis kiskaput hagytak számára? Miért, hogy sorban rendelik tőle a tévéfilmeket (saját tervei, saját gondolatai és rögeszméje szerint), s miért nem mutatják be ezeket a megrendelt tévéfilmeket?

Ki fél Godard-tól? Tudom, hogy a magyar néző szerint az, aki nem vette át a filmjeit, de hagyjuk most ezt, elismételni is oly unalmas. Ügy látszik Godard-tól sokmindenki fél: főként a francia tévé hatalmasságok. Olvasom a Nouvel Observateur cikkét, mely részletesen, adatolva, hosszan, okosan és összefüggéseket feltárva szól Godard legutóbbi s legjelentősebb 12 részes tévé esszéjéről (Tour détour deux enfants), olvasom, hogy végül a Velencei Fesztiválon némi kritikusi morgás, avagy némi enyhe kritikusi lelkesedés kíséretében mégis levetítették, egyre többet tudok az „eltűnt” Godard francia viszontagságairól, s egyre kevésbé érdekel. Nem, nem érdekel a „politikus Godard”, a népművelő Godard, a publicista Godard, nem érdekel a tévé-Godard, a „provó-Godard”, nem érdekel a perc-politika valamely jelzőjével bohócsipkaként felékesített Godard.

Amikor, Godard-Gorin korszaka végén, mégiscsak bemutattak a párizsi mozik egy filmjét, véletlenül tanúja lehettem néhány egykori híve sírós-kétségbeesett kommentárjának. Ott, a moziból kijövet. (A film: Numéro Deux valóban példátlanul primitívnek bizonyult: maga Godard beszélt benne vagy félórát, aztán szereplői folytatták – munkanélkülit játszott a legtöbb, sok üres szóval.) A maroknyi Godard kiábrándult meg? Hát igen, azok valahogy úgy festettek, mint manapság Pesten a Csillagosok, katonák egykori szenvedélyes hívei: szomorúan.

Elég nekem néhány hazai filmcsalódás, nem tudok odaadóan belemerülni Godard legújabb s oly obskúrus korszakába. Kívánom inkább, hogy akit érdekel, láthassa a régi filmjeit (például, amiről nem szóltam, egyszerűségében páratlan kétszemélyes háborúsfilm-paródiáját, a Csendőröket [Les Carabiniers], vagy a Moravia-regény szabad átfogalmazását, a Megvetést [Le Mépris], Fritz Lang és Brigitte Bardot főszereplésével.)

A hallgató, az eltűnt, a visszavonult Godard körül mostanában sokasodnak a hírek. Azt is beszélik, „komoly” gyártó cég számára készít újból filmet. Azt is, hogy a francia meg a német meg az olasz tévé mégiscsak bemutatja betiltott programjait. Hogy Godard megtért-e, avagy az álomipar hatalmasai számára most már a bármilyen Godard is megint jó üzlet lett, kutassák a politika szakértői. Mindez már rég nem esztétikai kérdés. Az a Godard, aki Brechtre meg Maóra hivatkozva, de a legtisztábban zsdánovi okfejtéssel vonult ki a filmművészetből, kevés figyelmet érdemel. Az a Godard, aki majd (talán) megint filmet rendez, nagyon sokat. Ezt mindenki sejti, az is, aki szerette, az is, aki fél Godard-tól. Az előbbieknek egyelőre a Cahiers du Cinéma egyik különlegesen érdekes különszámát ajánlom (1979. május). A híres folyóirat e számát elejétől végig ő írta, ő szerkesztette, rajzolta, tördelte, fotografálta. A címlapon két mosolytalan, gyűrött arc: az egyik ő maga, Jean-Luc Godard, a másik A márványember hősnője, Krystyna Janda.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8045