KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Gothár Péterrel

Mai titkokat felmutatni

Osgyáni Csaba

 

A közelmúltban két tévéfilmje is figyelmet keltett: a Franx Xaver Kroetz egyfelvonásosából készített Felső-Ausztria és a Bereményi Géza forgatókönyvéből forgatott Imre. Mindkettő díjat is nyert a Veszprémi Tévétalálkozón: az előbbi két éve a fődíjat, az utóbbi pedig idén a legjobb rendezés díját. Meglepő volt az a szakmai biztonság – a feszes megformálás eleganciája –, ami a most harminckét éves rendező alkotásait jellemezte. És feltűnő Gothár következetes témaválasztása is. Hősei csöndes, hétköznapi történetek sodrában kénytelenek rádöbbenni, hogy az értékrend, amelynek jegyében éltek, tarthatatlan. A Felső-Ausztria fiatal házaspárja képtelen elrendezni, saját elképzelése szerint alakítani a család életét. Az Imre főszereplője, a Nagyapa egész életét családjának szentelte, értük dolgozott, s hitt abban, hogy a család, mint közösség az egyetlen szilárd megtartó érték. Halála előtt rá kell ébrednie, hogy a családja voltaképpen széthullott, egymás számára idegen, külön világban élő emberek kínos köteléke...

Gothár Péter (Zimre Péter ötletéből írott) első nagyjátékfilmjének, a decemberben műsorra kerülő Ajándék ez a napnak a szereplői lerombolt értékek dzsungelében viaskodnak. Egy fiatalasszony az eltartási szerződés révén szerzett szoba-konyhás lakását újonnan épülő öröklakásra akarja elcserélni, ahol zavartalanul élhetne szeretőjével. Csakhogy az eladósodáson túl a férfinak ehhez el kellene hagynia a feleségét, gyermekeit is, s ezt már nem vállalja...

Filmje köznapi történet, fanyar helyzetjelentés, apró, már-már anekdotikus részletekből felépítve.

Ha valóban helyzetjelentés a film, akkor már közel jár a céljához. Véleményem szerint ugyanis az alkotónak kötelessége, hogy önmagát adja, tehát mindvégig érzékelhető legyen a filmen, hogy ő mit gondol arról, amit ábrázol; másfelől pedig, hogy pontosan megfogalmazza, amiben él – ahol és ahogyan élünk. A rengetek titok érdekel, ami életünkben drámákat okoz vagy kiolt, s ezeknek a titkoknak rajta kell lenniük a vásznon, akár felfejtetlenül, a pontos magyarázat igénye nélkül is.

Amikor az „ahol”-t mondom, arra is gondolok, hogy ez a periódus legalább annyi feldolgozandó témát kínál, mint mondjuk a görögök vagy Shakespeare kora. Nem kevésbé fontos és nem kevésbé drámai konfliktusokat. Szeretem ugyan, ha története van a filmemnek, de ez inkább csak apropó; nem ez foglalkoztat elsősorban, hanem az emberek közötti kapcsolat. Az Ajándék ez a napban például a fiatalasszony anyagi-erkölcsi kötöttsége az ő számára meghatározó és kétségbeejtően ellentmondásos. Maga az alaphelyzete is az: hogy eltartási szerződést köt valakivel, tehát vállalja, hogy emberien gondoskodik róla. Ugyanakkor: azért kötötte a szerződést, mert lakásra van szüksége; tehát érdeke, azt várja, hogy az öregasszony meghaljon.

– Nem is pusztán a lakáskérdés, hanem a lakásszerzés fortélyai meglehetősen divatos alapszituációvá váltak mostanában, filmen és színházban egyaránt. Nem tart attól, hogy filmjében a filozofikum helyett inkább a napi politikum, a publicisztikai hangvétel dominál?

Nem, mert engem a közvetlen jelen, a napi gyakorlat érdekel jobban. Nem az örök igazságok, hanem a ma igazságai.

És véleménye szerint mennyire meghatározó az egyén szerepe? Filmje történetében szükségszerű-e, hogy ez a fiatalasszony erkölcsileg a perifériára sodródjék? Nem látni a küzdelmét, csak a küszködését; nem látni, hogy a saját élete alakításában mint azért mégiscsak számottevő tényezővel önmaga erejével is számolna.

– Nem mondom, hogy ezzel az életfilozófiával egyetértek. Az emberi értékek devalválódása engem sem tölt el örömmel. És ez az, ami már túlmutat a lakáskérdésen, ami amúgy is csak egyfajta ürügy a rendező számára; apropó a szituáció-teremtéshez. Mert lakáskérdés olyannyira van, hogy tulajdonképpen már nincs is; mert ennek a tudata beitta magát az idegrendszerünkbe, pórusainkba. Ennek a mechanizmusa, személyiségtorzító hatása foglalkoztat. Tehát már régóta nem a lakáskérdésről van szó.

A film szinte valamennyi beállításában sajátos rendetlenség, diszharmónia uralkodik; s a kamera gyakran igen közelről, metsző hideg megvilágításban időzik el a színészek arcán, riasztóan kontúrozva bőrük pórusait; majd gyors mozgással átlibben egy távolabbi, melegebb színekkel telitett szférába...

– A film képi feldolgozásmódját, stílusát még az Imre készítésekor próbáltuk ki Halász Mihály operatőrrel, s az Ajándék ez a napban dolgoztuk ki a színes változatát Koltai Lajossal. Kézikamerával forgattunk, egészben fölvett nagy mozgásokkal. A közelítések így különös súlyt kaptak; szinte a torzítás határán meghökkentővé, groteszkké váltak az arcok. Egyébként arra törekedtünk, hogy természetesen, maguktól értetődően történjenek a dolgok, mint ahogy bármelyikünkkel megesnek. Miért üt egyszer csak autózás közben a szemembe, mondjuk, egy piros fény; nem tudom, kár magyarázgatni, így történik, így villannak egymásba különféle benyomások.

Szinte hagyomány már nálunk, hogy a filmgyárba a Balázs Béla Stúdión át vezet az út. Ön másképpen kezdte pályáját.

Egy időben dolgoztam a Balázs Béla Stúdióban is, de az már sajnos nem olyan érlelő műhelye a filmszakmának, mint egykor volt. Amikor végeztem a főiskolán, akkoriban alakultak ki a stúdióban a különféle frakciók, a „kákettő-hármak”, és a többiek, amelyek filmnyelvi kísérletekbe kezdtek. Az én elképzeléseim ezekbe valahogy nem illettek bele, úgyhogy én elkerültem a stúdiót.

Az idei évadtól ön a kaposvári Csiky Gergely Színház főrendezője. Minek tartja magát inkább: tévésnek, színházi vagy filmrendezőnek?

– Rendezőnek. A három műfaj nemhogy nem zárja ki, hanem szerencsésen kiegészíti egymást. A nézettségüket, eszközeiket, technikai lehetőségeiket illetően vannak eltérések. A filmgyárban jobbak a kiállítás lehetőségei, tehát az elkészült film minősége technikailag sokkal kedvezőbb, mint a tévéé, még ugyanolyan kamara jellegű mű megrendezése esetén is. A tévének viszont óriási varázsa az egyidejűség, a gyorsabb átfutási idő, s a publicisztikai ereje. (De az is igaz, hogy a televízióban a legkülönfélébb műsorok szériái készülnek, a mai magyar irodalom alkotásaira azonban sokkal ritkábban kerül sor.) A színház meg egyszerűen szerelem.

Ügy tűnik, hogy az ön rendezői pályája elég szorosan kötődik Bereményi Gézához: régebbi filmjeinek, a Kérdőívnek és a Násznépnek, majd az Imrének is ô volt a forgatókönyvírója. Nem túl gyakori mostanában, hogy azonos generációhoz tartozó, de különböző művészeti ágakat művelő alkotók huzamosan együtt dolgoznak.

– Elég régi keletű a barátságom Bereményivel, s nem csak a közös munkáinkat szoktuk megbeszélni. Javarészt hasonlóak az élményeink, a gondolkodásmódunk, a szemléletünk, s ez a kapcsolat részben meghatározója a munkámnak is. A mai élet jelenségeit próbáljuk felfedezni, a klasszikus művek megrendezése számomra kevésbé vonzó feladat. Ezért is tartom fontosnak a megtermékenyítő közös munkát, a közös gondolkodást, bár az ilyen jellegű kapcsolatok ma még többnyire véletlenszerűen alakulnak ki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8090