KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Délszláv harcművészet

Szépen égnek?

Schubert Gusztáv

Jugoszlávia mitológiája a békeidőben is a végeérhetetlen partizánháború kényszerképzetére épült.

 

Nagyszerb propagandafilm-e A szép falvak szépen égnek vagy, ahogy egy angol kritikus védte, véres-ironikus háborúellenes pamflet, valamiféle szerb M.A.S.H? Ehhez csak azt az apróságot kellene tisztázni, ki kezdte a háborút. A szerbek? Mondjuk, hogy ők. Mi következik ebből: az, hogy szerb rendező kamerájából ezentúl (de meddig?) csakis mocskos csetnik propaganda bugyoghat elő? Az Undergrounddal minden ex-jugoszlávnemzet haragját magára zúdító bosnyák-szerb Kusturica példája már világossá tette: azt hogy, ki a „szerb” egyébként is én, az elfogult néző, kritikus döntöm el.

Filmjét a bosnyákok nagyszerb propagandafilmnek, a szerbek nemzetgyalázó bosnyák förmedvénynek látták.

Ki kezdte? Ki a felelős? Még egy családi drámában is fantomkergetés, hát még egy nemzeti tragédiában. Ki kezdte volna más? A fantomok. A délszláv háborút a halott Tito kezdte.

Tito halála nemcsak a bizonytalanság harangszava volt, hanem a bizonyosságé is. A tetemet úgy hordozták körül az országban, mint a véres kardot, még a képernyőn át is megborzongatott a sírhideg, itt valami rémség készülődik, szívszorítóbb annál, hogy meghalt egy nagy politikus. A délszláv tévék egyenesben és maratoni hosszban közvetítették az össz-jugoszláv gyászt, nem annyira a végtisztesség okán, inkább utolsó kétségbeesett kísérlet volt ez arra, hogy mint egykor a lőcseiek a meglőtt bíró vérével, körülkerítsék a birtokaikat. A bakacsínba borult Jugoszláviában nem a múltat temették, hanem a jövőt. Okkal. Tito halála Jugoszlávia halála volt, nem az a kérdés, hogy a halált miért követte a test bomlása, hanem az hogy mi tartott olyan soká, mi konzerválta tizenegy éven át a tetemet. A „testvériség egység” titói balzsama? A „geopolitikai helyzet”, az európai status quo? A marakodó délszláv politikai lobbik erőegyensúlya? Vagy a propagandacsinálók kaptak túl lassan észbe, hogy miközben a „testvériség egység” szövegét fújják, már más nóta járja. Mondjuk a „megállj, kutya Szerbia”, vagy az „usztasa gyilkosok” vérgőzös dallama. Akárhogyan is történt, a felbomlás elkerülhetetlen volt. És az volt a polgárháború is.

Az Underground nem hibátlan műremek, A szép falvak... még kevésbé, viszont mindkét film telibetalálja, hogy a polgárháború nem véletlen sorscsapás volt, nem is személyek, csoportok ördögi leleménye (ami persze nem mentség semmiféle háborús bűnre), hanem össz-nemzeti, össz-jugoszláv produktum, és nem 1991-ben, nem is a vezér halálakor (1980-ban) kezdődött, hanem a születés pillanata, 1944 óta belé volt kódolva a titói Jugoszlávia sorsába.

Az Underground kezdetben kissé kiagyaltnak tűnő, a film végére mégis igen meggyőző metaforája szerint 1944 és 1991 között két Jugoszlávia létezett, egy evilági és egy földalatti Jugoszlávia, miközben odafent béke volt, odalent folytatódott, már amennyire ellenség híján folytatódhatott, a honvédő partizánháború. Nagy truváj, mondhatnánk, a múlt be nem hegedt sebei felfakadnak. Minden nemzet történelmében előadódik ilyesmi, Csakhogy Kusturica hozzáteszi, Jugoszlávia esetében egy döntő apróságban mégiscsak más volt a helyzet, felvilág és alvilág, nyilvános és titkos, cinkosan összejátszott, a sebeket minden nap újra felszaggatták, Jugoszlávia ünnepei, mitológiája, ethosza a végeérhetetlen partizánháború kényszerképzetére épült. Jugoszlávia egyszerre volt a szegény és bigott rokonokhoz képest gazdag és felvilágosultan reformer világi köztársaság, és szakrális diktatúra, három vérben megfürdött „partizánállam”, élén a szent generalisszimusszal. Tito nélkül odalett a liturgia, liturgia nélkül odalett Jugoszlávia. Egy világi politikus nem ugorhatott be a pontifex helyébe. Eljátszani, hogy csapataink örök harcban állnak, bár ellenség sehol, majd negyven éven át szépen működött. Eljátszani a partizánvezért, az a hazugság azonnal lelepleződött volna. Ez a földalatti partizán liturgia persze kutyakomédia, volt azonban egy nagyon is evilági funkciója, az 1941-44 között dúló polgárháború gyilkos indulatait terelte mederbe, sikeresen. Tito országában tilos volt kutyaszerbiázni, rohadtbosnyákozni, nem is nagyon akart senki, akiben megvolt rá a hajlandóság, jól el volt az össznépi partizánosdival, futhatott Tito-maratont, elmehetett a hegyekbe partizánemlékművet szentelni, a moziban apríthatta a németeket Bata ®ivojinović-tyal (nem annyira csetniktempó, mint inkább találó irónia, hogy A szép falvak...-ban ő, a legendás partizánszínész játssza a Boszniában vérnősző, gyilkolászó szerb csapat parancsnokát: „Tito marsall győzni fog!”, énekli, mikor végső rohamra indul a jugoszláv néphadsereg ezredeseként szerb martalócok élén a bosnyákok ellen. Így kerek a téboly.) A hideg polgárháború kiválóan működött. Úgy is, ezzel az alapító atyák persze nem számoltak, mint egy leendő testvérgyilkosság előiskolája.

A polgárháború szelleme A szép falvak...-ban is a föld alá, egy alagútba (neve „Testvériség, egység”, mi más is lehetne) van elrejtve. Muszlim és szerb kisfiú, a film hamarosan gyilkoskorba cseperedő főhősei, stírölik a beomlott tárna baljós homályát. „Óriás alszik odabent, amikor felébred, fölgyújtja majd a falvakat, lesz nemulass.” Lesz? Nem lesz? Mulass? Nemulass? Mindegy. A dal, a csatamars ugyanaz marad. Lesz háború? – kérdi a bosnyák, már nagyranőve, nyárdélutáni kosarazgatás közben a legjobb baráttól. Mán, hogy ne lenne – nyugtatja a szerb. A lélek ötven éve folyamatos készenlétben, csak a test erőtlen. Hogy labda helyett kalasnyikovot ragadjanak, hogy a barátságos meccs vérbe boruljon, nincs különösebb akadálya. Várja őket az alagút meg a vége. Azt a hét mesterlövészes partizánfilmet ott a hegy mélyében nem Dragojević találta ki. Apáról fiúra álmodták tovább szerbek, bosnyákok, horvátok, amit végre élőben játszanak. Meglehet, hogy az Underground és A szép falvak... után sem lesz másképp, és nem látni az alagút végét. De legalább látni végre az alagutat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1544