KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ember Judit Judit portréjához

„Az emlékezet tartóssága”

Bikácsy Gergely

 

Ember Judit 1964 és 1968 között végezte főiskolai tanulmányait Herskó János osztályában. Böszörményi Géza, Grunwalsky Ferenc, Halász Mihály, Maár Gyula, Ragályi Elemér és Szomjas György voltak osztálytársai – hogy csak néhány nevet soroljunk fel a legismertebbek közül.

Egy portré nem akkor pontos, ha lexikont helyettesít. Ha lesz igényes új magyar filmlexikon, a pályakép adatai ott bizonyára hiánytalanul szerepelnek majd. Addig is azonban néhány fogódzó.

Ember Judit Színpad (1968) című vizsgafilmje, és Tisztavatás (1969) című rövid dokumentumfilmje után 1972-ben forgatja Gazdag Gyulával közösen a magyar dokumentum- (s az egész magyar filmművészet) egyik legjelentősebb alkotását, a Határozatot.

A Határozat, melynek története egy termelőszövetkezet elnökének „felülről” elhatározott leváltásáról, a leváltást „demokratikus” szavazás keretében kierőszakolandó manipulációról, s végül ennek a manipulációnak váratlan – akkoriban mindenképpen váratlan – kudarcáról szól, azóta mintegy politikai tananyaggá vált. Mozikban, igazán nyilvános vetítéseken alig, de államigazgatási fórumokon, minden rendű és rangú „továbbképzéseken” és vitaesteken állandóan vetítik.

1972 után a rendezőnő évekig néprajzi dokumentumfilmeket készít a televíziónak. Említsük meg a Bartók Béla egykori kalotaszegi asztalosmesterének emlékeit feldolgozó „Ilyet én se csináltam, de nem is láttam...” című rövidfilmet. 1972-ben készült Az emlékezet tartóssága, ez az 1948-ban kinevezett munkás-gyárigazgatók konfliktusait tárgyaló rövidfilm, mely különböző retrospektív vetítéseken ma talán nagyobb érdeklődést és visszhangot kelt, mint annak idején.

A szélesebb moziközönség Ember Juditnak két alkotását ismerhette meg csupán. Az 1973-as Tantörténet, majd folytatása, a négy év múlva készült Fagyöngyök egy kamaszlány öngyilkossági kísérletét, majd az öngyilkosság testi következményeitől nem, de lelki következményeitől már megszabadult fiatalasszonynak és családjának „mikrorajzát” vetíti vászonra. Az előbbi a „tiszta” dokumentum, a folytatás a magyar filmművészetben épp akkor zenitjét elérő „dokumentum-játékfilm” eszközeivel. Bár egy kritika elsősorban az operatőri munkát méltatta így, Ember Judit látásmódjára illik leginkább: „A kegyetlen kamera objektivitásán minduntalan átüt a gyengéd kamera együttérzése”.

Ember Judit évekig gyűjtött anyagot a húszas évek hírhedt, férfiruhában járó (gyilkoló) alakjáról, Pipás Pistáról. Játékfilmtervei nem valósulhattak meg, az anyagból készült dokumentumfilm (melyet a televízió kedvezőtlen időpontban a kettes csatornán bocsátott a nézők elé) 1984-ben elnyerte a tévékritikusok díját.

Pipás Pista alakja kuriózum volt a húszas-harmincas évek magyar Alföldjén, a sajtó és közvélemény úgy is kezelte. Ember Judit lehántja ezt az ostoba kuriozitást a figuráról és a történtekről. Azok a parasztasszonyok, akik „Pipás Pista” segítségével szabadultak meg teherré vált férjüktől, valóban különös világról tanúskodnak, ám ez a világ sem szociografikusán, sem lélektanilag nincs még a pápua indiánok messzeségében.

Közhellyé kopott igazság, hogy nem a rendező talál témájára, hanem a téma, az esemény, a valóság az alkotóra. Ember Judit neve az elmúlt években szinte összeforrt 1982-es három és félórás dokumentumfilmjével, a Pócspetrivel. Ez a helységnév, mely 1948 júniusának első napjaiban az akkori újságok címlapján harsogott mérges, nagy betűkkel, mára ismeretlenné vált. Annak idején minden mást háttérbe szorító hecckampányt manipuláltak köréje, ma a szégyenkező feledés mesterséges csendje borítja. A filmrendező feladatát Andrzej Wajda – legalábbis itt, Kelet-Európában – abban látja, hogy sötét, takargatott pincesarkokba kell irányítani a felvevőgépet s a lámpákat; rejtőzik ott valami, általában holtak vagy gyilkosok rejtőznek. Ehhez viszont ébren kell tartani az emlékezetet: találkozni kell mindenki mástól feledésre méltónak ítélt fontos dolgokkal. A Pócspetri esetében nyilvánvalóan megtörtént ez a nem túl gyakori találkozás téma és alkotó között.

A Filmvilág 1984/5-i számában történészek nyilatkoztak a magyar dokumentumfilmek történetábrázolásáról. Ha röviden is, mindegyikük revelációként említette az akkor még csak rendkívül szűk körben láthatott alkotást. Most, hogy a Pócspetri nyilvános előadásokon vonz zsúfolt és „vitakész” közönséget (Műcsarnok, 1987. IV. 17.), úgy érezzük, alaposabban is meg kell ezzel a filmmel ismerkednünk.

Mint ahogy a rendezőnővel is, aki azóta is, ma is makacsul az „emlékező” emberek alkotója kíván maradni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5230