KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989

Tizennyolc év múltán

Zsugán István

 

Milyen érzés most, több mint tizennyolc évvel a film elkészítése után, újranézni a La pacifistát?

– Többször elmondtam már – ha jól emlékszem, először majd harminc éve, és éppen a Filmvilágban –, hogy lehetőleg soha nem nézem meg újra, elvből, a saját filmjeimet. Minden film egy éppen aktuális közérzet – nekünk, a készítőinek: Hernádinak, Kendének, és a főszereplők közérzetének is – és persze a forgatási körülmények sajátos, egyszeri összejátszásának, olykor véletleneinek celluloidon rögzült lenyomata. S mivel változtatni utóbb már nincs mód rajta, lehetőleg nem idegesítem magam azzal, hogy később is nézegessem; hiszen minden filmem szinte valamennyi snittjét akár egy hónap múlva már másképpen csinálnám meg.

A pacifista gyakorlatilag egy sajátos európai 1969–70-es közérzet, és főként az általam akkoriban megismerni kezdett Olaszország hangulatának lenyomata. (Mint ahogy, természetesen, az akkori nyilatkozatom is. De a filmesnek különben sem a nyilatkozatai számítanak: ha valami érvényeset művel, az csak a vásznon él – vagy nem él – meg.)

– Felidéznéd A pacifista forgatásával kapcsolatos emlékeidet?

Monica Vitti – ha jól emlékszem, még a Csillagosok, katonák cannes-i vetítése után – jelezte, hogy szívesen dolgozna velem. Carlo di Palma, Antonioni állandó operatőre is. Eljuttatták hozzám Giovanna Gagliardo novelláját, ami Vittinek nagyon tetszett. Egy újságírónőről szólt, aki retteg. Absztrakt lélektani, afféle „mélypszichológiai” novella volt. Hernádival, Bíró Yvette-tel kézbe vettük és aktuális politikai filmmé formáltuk át az absztrakt rettegés közérzetét sugalló novellát. Az akkori olaszországi politikai szituációkból kiindulva (permanens diáklázongások; terrorista robbantás a milánói Mezőgazdasági Bankban; a bal-és jobboldali szélsőségesek utcai összecsapásai) aktuális közegbe helyeztük az újságírónő elvont, pszichikai rettegését; főként a Pierre Clementi játszotta figura révén, aki a két szélsőséges mozgalom között sodródik ide-oda.

A filmbeli statiszták egyébként a korabeli olasz anarcho-szindikalista mozgalmak valódi résztvevői: többen közülük később a Vörös Brigádok fontos tagjai lettek, néhányukat – máig sem egészen tisztázott körülmények között – megölték; ha jól tudom, van, aki ma is börtönben ül. A filmben látható rendőrök is valódiak. Számomra megdöbbentő volt, mennyire ismerték egymást a lázongókkal: néhány héttel a forgatás előtt – meg után – az utcán a valóságban is összecsaptak. Szóval a Pacifista olyasféle játékfilm, amiből valóság lett; illetve a valóság belejátszott a fikciónkba. A történet mögött jól kivehetőek az akkoriban világszerte sajtótémának számító Valpreda-ügy körvonalai (amikor ugyanis egy baloldali anarchistára akartak rákenni egy fasiszta merényletet). A filmet megnézték az olasz producerek és kijelentették: semmi köze az itáliai valósághoz. Aztán néhány évvel később kiderült, hogy tényleg létezett szélsőjobboldali internacionálé, még később kirobbant az úgynevezett P2 szabadkőműves-botrány. A lényeg, hogy a Kereszténydemokrata Párt jobbszárnyán működött az úgynevezett „DC-maffia” – sok kis helyi maffia szövetsége –, amely szemérmetlenül harácsolt: reális társadalmi alapja volt tehát a turbulens ellenzéki politikai mozgalmaknak; bár ezek zömmel a diák-körökre korlátozódtak. S érdekes módon a szélsőséges szárnyuk katolikus-idealista ideológiájú volt, és alapnézeteiben alig különbözött a velük szemben álló rohamrendőrök – szintén katolikus-proletár közegből származó fiatalemberek – eszméitől, így talán érthető az a furcsa szituáció, hogy kapcsolatuk, utcai összecsapásaik légköre kezdetben szinte lovagiasnak volt nevezhető.

Ha jól emlékszem, történt néhány meglepő fordulat is a film körül: kiderült például, hogy a „fő-manipulátor” rendőrfőnököt játszó külföldi színész a megszólalásig hasonlít a milánói politikai rendőrség akkori főnökére...

– Igen, Pasettiről, a rendőrfelügyelőt játszó nyugatnémet– és Olaszországot alig-alig ismerő – színészről döbbenten jegyezték meg a helyi bennfentesek, hogy még gesztusaiban is kísértetiesen emlékeztet a politikai rendőrség főnökére. (Nyilván mondanom se kell, hogy az illető urat tudtommal sem azelőtt, sem azóta nem láttam, nem ismerem.) És ha már az anekdotáknál tartunk: a nullkópia elkészülése után vallotta be négyszemközt a film olasz vágója, hogy ő: meggyőződéses fasiszta, de „csak” az anarcho-individualista fajtából... Mellesleg Monica Vitti nagyon utálta a filmet, merthogy túl öregnek találta magát a vásznon. Az operatőr, Carlo di Palma (akkori élettársa) rendkívül szerette a hosszú beállításokat; ezek miatt viszont tényleg nem sikerült mindig a legelőnyösebb megvilágításban fényképeznie Monicát. Aki akkoriban már szériában játszotta a sikeres vígjátékok főszerepeit, tehát nem akarta rontani színészi népszerűségét, és tulajdonképpen nem is igen értette, hogyan került bele egy ilyen par excellence politikai filmbe. Annyira dühöngött, hogy a film utolsó snittjét meg is kellett miatta változtatni. Vitti azóta is úton-útfélen szidalmaz, hogy mibe kevertem bele – de hát ez legyen a legnagyobb bajom az életben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5534