KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Olasz kismonográfia Kovács Andrásról

Csantavéri Júlia

 

A La Nuova Italia kiadó évek óta (előfizethető) folyóiratként, havonta megjelenő füzetek formájában filmrendező portrékat ad közre. Az Il castoro cinema című sorozat egyes kötetei általában rövidek, csak a legszükségesebb információkat tartalmazzák, nem törekednek nagyobb összefüggések feltárására, sem új kutatási eredmények bemutatására, inkább egy-egy rendező sajátos arculatát igyekeznek megragadni. A sorozat – a magyar rendezők közül – Jancsó Miklós és Szabó István után 89. kötetében Kovács András munkásságát mutatja be.

 

Mindig izgalmas ilyen írást kézbe venni, hiszen nyilvánvalóan nem csupán Kovács Andrásról van szó, hanem rólunk, magunkról, arról, hogyan látják társadalmunkat, művészetünket mások. Különösen így van ez Kovács András esetében, aki a társadalomkritikai gondolkodás egyik tipikus irányzatának markáns képviselője, s állásfoglalása filmjeit nemcsak „végső soron”, de közvetlen témájukban és formájukban is meghatározza.

„Politikai film” – a jelzőt maga a szerző, Giuliano Giuricin is elkoptatottnak érzi, mégsem fél a használatától, és Kovács Andrással kapcsolatban sikerül is új tartalommal megtöltenie. Szabadság és szükségszerűség dialektikája, az egyén lehetőségei az igaz, tehát forradalmi cselekvésre – „az igazság mindig forradalmi, akár akarjuk, akár nemidézi a Labirintusból – ezek azok a fő motívumok, amelyeknek fejlődését filmről filmre követi. Ebből a szempontból „a feltalálók makacssága (Nehéz emberek), a lázadásról való lemondás (Hideg napok), a kompromisszum elutasítása (Falak), az ifjú türelmetlenség (Staféta), a válság pozitív megoldása (A magyar ugaron) éppúgy, mint a megoldatlanság (Bekötött szemmel), a racionális kiútkeresés (Labirintus) és az irracionális bezárkózás (A ménesgazda) nem mások, mint különböző megközelítései annak az alapproblémának, amely a filmek poétikai és tartalmi magvát adja – melyek a hatalomtól mindenkor független, autonóm és racionális gondolkodás és cselekvés lehetőségei a történelemben”. Ez az alapvetés lehetővé teszi, hogy a szerző belülről vizsgálhassa Kovács András filmvilágát, megmutassa gondolkodásának egységét. Határozottan rámutat ennek a gondolkodásnak marxi és Lukács György-i eredetére, majd az egyes filmek elemzése során erős párhuzamot, sőt gyakran azonosságot vél felfedezni a Lukács-tanítványok alkotta Budapesti Iskola filozófusainak gondolatvilágával. Az elemzés főként a politikai szempontokat hangsúlyozva, lépésről lépésre bontja ki a magyar társadalom – egy „létező szocializmus” – néhány problémáját, s a filmekből kiolvasható választ a párbeszéd fogalmába sűríti. Párbeszéd – a problémák több oldalú megközelítése, a különböző nézetek termékeny ütköztetése – ez a fogalom alkalmas lenne Kovács András filmjeinek mind társadalomfilozófiai, mind esztétikai megközelítésére. Sajnos azonban a szerző nem alkalmazza következetesen a többoldalúság elvét, ezért sokszor torz, részleges képet kapunk. Filozófiai rokonságok, párhuzamok erőltetése következtében – az ilyen jellegű idézetek mennyiségileg is jelentős helyet kapnak a könyvben – a művek maguk gyakran puszta illusztrációkká válnak (A magyar ugaron, Bekötött szemmel) vagy jelentésük leszűkül, bizonytalanná lesz (Hideg napok, A ménesgazda). Amikor pedig a szerző megkísérli, hogy a filmeket jelenünk és közelmúltunk konkrét társadalmi-politikai viszonyai között értelmezze, kiderül, hogy erről kevés, illetve túlságosan egyoldalú ismerete van. Az elemzésben szinte kizárólag az emigrációs magyar irodalom munkáira támaszkodik, melyek egy speciális nézőpontot képviselnek. Ezek nem azonosak Kovács András filmjeinek nézőpontjával. Hiszen az utóbbi húsz év társadalmi fejlődése a szocializmusról való gondolkodásnak sokféle indítékú, különböző felfogású és módszerű, sőt bizonyos mértékben eltérő eredményű formáit hozta létre, s Kovács András filmjei éppen e sokféleségre építenek, azt gyakran közvetlenül is megjelenítve (Labirintus, Falak). A hősök felfogásának egysíkú szemlélete valósághűségüktől fosztja meg őket, s ezzel a filmek drámai magját szünteti meg.

 

Nagyon hiányzik a könyvből a filmek fogadtatásának elemzése. Pedig a szerző kétszer is idézi Kovács András egyik nyilatkozatát, mely szerint: „A film elkészítése után részt veszek a munkámmal kapcsolatos vitákon, beszélgetéseken. Ez az igazi befejezése annak a folyamatnak, amely a mű megtervezésével indult, és ugyanakkor csak ez igazolhatja a kiindulópont helyességét”. A szerző mégsem vizsgálja meg, hogyan fogadta a filmeket a közönség, vagy legalább a szűkebb kritika. Pedig a fogadtatás értékelése talán rávilágított volna az elemzés egyoldalúságára. Csak egyetlen esetben említi a kritikákat, amikor a rendező filmdramaturgiai újításairól beszél. Egyébként ez a könyv legérdekesebb része.

 

A kötet Kovács András filmjeiről szólva hangsúlyozza azt a sajátosságot, hogy a művek középpontjában nem a kép, hanem az emberi beszéd, a monológ, illetve a párbeszéd áll. A vásznon legtöbbször nem történeteket látunk, a cselekmény rendszerint egyszerű, szinte elhanyagolható, hanem helyzeteket, s a rendező azt figyeli, hogy az egyén miképpen képes e helyzetek megélésére. A látvány egyszerű, a fekete-fehér képek ismétlődésének monotóniája szinte provokálja a nézőt. Pedig az erősen érzelemkeltő motívumok a háttérben maradnak (pl. a Hideg napokban nem látjuk közvetlenül az újvidéki vérengzést), s előtérbe kerülnek a racionálisak. Mindez a brechti színház, az epikus dráma hagyományaival rokonítható legjobban, de Giuricin egy olasz példát is talál, a pirandellói dramaturgiát. Különösen a Labirintus esetében érdekesek a párhuzamok Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című művével. Giuricin Kovács András vitathatatlan érdemének tekinti, hogy az epikus színház hagyományait filmbe emelte, s a kísérlet sikerével igazolta, hogy a filmszerűség elvének mechanikus értelmezése tarthatatlan. A képi és szóbeli megfogalmazás egyensúlyának követelése nem válhat az új tartalmak kifejezésének gátjává. A szerző rámutat, hogy Kovács András tudatosan veti el a megmerevedett és a technicizált filmes kliséket, s ezáltal az epikus színház példájára megszünteti a határt az alkotás és a nézők között. Nemcsak a film szereplői között zajlik párbeszéd, de az alkotók és a nézők között is. S ez a párbeszéd a szerző állásfoglalása szerint nem pusztán önmagát jelenti, de továbbmutat egy olyan társadalom felé, amelyben a szabad emberek alkotó párbeszéde alakítja a jövőt.

 

Giuliano Giuricin: András Kovács. La Nuova Italira. Firenze, 1981. 111. p.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/07 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7050