KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/szeptember
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész
• Bikácsy Gergely: Ugróiskola Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe
KÁDÁR-KORI CENZÚRA
• Szekfü András: Egy problémás film Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Báron György: Megint Tanú Kádár-kori filmcenzúra: A tanú
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek Beszélgetés Almási Tamással
• Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” Beszélgetés Hartung Attilával
• Margitházi Beja: Szinkrontolmács Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás
• Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt Színdramaturgia: Magasiskola
MŰFAJOK ÉS MÉMEK
• Varró Attila: Az önző mémek Zsánerfilmek tipológiája
KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
• Kránicz Bence: Szorongó biciklisták Raoul Taburin
• Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban Képregény legendák: Photographic: The Life of Graciela Iturbide
ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
• Barkóczi Janka: Nem öregszenek Archív felvételek újrahasznosítása
• Zalán Márk: Katonák voltak They Shall Not Grow Old
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik Új raj: J.C. Chandor
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni Nico, 1988
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi kríziskatalógus Karlovy Vary
• Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma Az amerikai birodalom bukása
STREAMLINE MOZI
• Lichter Péter: Alvajárók a villamoson Anima
• Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! Too Old to Die Young
MOZI
• Baski Sándor: Góliát
• Pazár Sarolta: Egy herceg és egy fél
• Fekete Tamás: Út a királyi operába
• Varró Attila: A bűn királynői
• Pethő Réka: Ugye boldog vagy?
• Alföldi Nóra: Lázadók
• Rudolf Dániel: Velence vár
• Kovács Gellért: Jó srácok
• Barkóczi Janka: 100 dolog
• Lichter Péter: Aki bújt
• Huber Zoltán: A tűzön át
• Benke Attila: Halálos iramban: Hobbs & Shaw
DVD
• Pápai Zsolt: Fargo
• Nagy V. Gergő: Ha a Beale utca mesélni tudna
• Vajda Judit: Életrevalók
• Fekete Martin: Egy gazember halála
• Benke Attila: A nyakék nyomában
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Nyitott ajtók

A palermói rém

Barna Imre

 

Palermo, 1937. Egy ember, bizonyos Scalia, hidegvérrel meggyilkolja volt főnökét, egy fasiszta pártintézmény igazgatóját, aki őt néhány nappal korábban elbocsátotta, és rövid úton végez könyvelő-utódjával, majd saját feleségével is. Utána hazamegy, megcirógatja kisfia fejét, végigdől az ágyán, és vár, amíg a csendőrök érte nem jönnek. A bírósági tárgyalások során semminemű megbánást nem tanúsít, és hiába az egyik bíró jóindulata (előbb elmeorvosi vizsgálatot kér, majd pedig féltékenységből eredő erős felindulást igyekszik Scalia tetteihez társítani), a gyilkos elutasít minden fogódzót, maga is szinte ragaszkodni látszik a halálos ítélethez. A tárgyalásvezető bíró teketória nélkül halálra óhajtja őt ítéltetni a „népi ülnökökkel”. Ezek után meglepő, hogy a halálos ítélet az ülnökök többségének ellenszavazata folytán elmarad. Igaz, csak első fokon. Másodfokon a gyilkost, a palermói rémet mégiscsak kivégzik.

Krónikaízű, tanulságot nehezen kínáló történet. Látatlanban bajos volna elképzelni, hogyan szolgálhatott alapjául az utóbbi évek – ha igaz – egyik legfontosabb olasz filmjének. Hogy miért is nincs köze ahhoz, ami az egyik utolsó Moravia-interjúban (Filmvilág, 1991/ 6.) az új olasz filmrendezők nosztalgikus sémákat használó, a mai olasz problémákra fittyet hányó „neoirrealizmusá-nak” neveztetik.

Gianni Amelio ezzel a (negyedik) filmjével tavalyelőtt a Legjobb Európai Film Félix-díját érdemelte ki. Hogy tényleg a Nyitott ajtók volt-e tavalyelőtt a legjobb európai film, azt nem tudom. Csak azt, hogy jó film.

Vajon miért?

Nosztalgikus stílusidézetek – ha úgy tetszik: kiüresedett sémák a Nyitott ajtókban is vannak. Azazhogy vannak is, meg nem is.

Tény például, hogy Amelio – a forgatókönyv alapjául szolgáló Sciascia-regény szándékaival aligha szöges ellentétben – felkínálja a „magányos hős a maffiával szemben” címkéjű modellt. A derék bíró leleplezi, méghozzá a nyílt tárgyaláson, a fasiszta közönség fenyegető fújolásának közepette, a gyilkos bosszú célpontját képező intézmény korruptságát, vezetőinek sötét üzelmeit. Nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a vezetők épp azért óhajtottak megszabadulni Scaliától, nagy halak a kis haltól, hogy sötét üzelmeiket zavartalanul űzhessék tovább. Megszabadulnak hát utóbb tőle, a derék bírótól is, mihelyt lezárul az ügy, és kivégződik, mégiscsak, aki kivégzendő. A bírót azonban korántsem valamiféle hősi szándék mozgatja. (Aligha véletlen, hogy Gian Maria Volontè sokkal öregebb és fáradtabb, mint a Sciascia-regény főszereplője.) Ő mindössze kapaszkodót kínál a gyilkosnak. Aki viszont fütyül rá is meg az igazságérzetére is. Az igazságra (az első, botrányba fúló bírósági tárgyaláson holmi „tiszta fasizmusra”) hivatkozik ugyan egy eszelős „nyilatkozatban” ő is, de valójában egyvalami érdekli csak. A bosszú.

Mert ő csakugyan a palermói rém.

Aki a feleségét sem féltékenységből ölte meg, nem azért, mert az főnöke szeretője volt. Hiszen – mint kiderül – éppenséggel ő, Scalia volt az, aki „futtatta” az asszonyt, stricijeként mintegy eladta őt. Nem, az asszonynak is ugyanazért kellett meghalnia: bosszúból. Csakis azért, mert őt, Scaliát, kitaszították maguk közül a volt cinkostársak.

És minél üresebbnek, kulisszaszerűbbnek mutatkoznak a régről ismert sémák, annál súlyosabb a kérdés, hogy akkor hát miben ügyködik, mit akar ez a bíró, és mit ővele a rendező. Ha a gyilkos elsősorban Palermo réme, és csak másod- és harmadsorban fontosak az indítékai, vagy az, hogy miként és mennyiben áldozata ő maga is valaminek (fasizmusnak, maffiának, társadalomnak, világnak), akkor nyilvánvaló, hogy Gianni Ameliót, a rendezőt mindenekelőtt a bűnhődés, illetve a büntetés kérdése érdekli.

A halálbüntetésé, mondjuk.

Egyfelől: a társadalmat meg kell védeni. Hogy akkor se féljünk nyugovóra térni, ha nyitva az ajtónk. Megakadályozni, hogy aki gyilkos, újra gyilkolhasson. És elrettenteni.

Másfelől: az élethez való jog – a gyilkosé is – sérthetetlen. A bíróság tévedhet, lehetnek justizmordok, elrettentő hatás nem mutatható ki.

Végül és elsősorban: NE ÖLJ!

A világ jogállamainak túlnyomó többségében ma már nincs halálbüntetés. A közvélemény viszonylag jelentős, helyenként túlnyomó része mégis helyeselné. Lásd: nagyvárosi bűnözés, terrorizmus, maffia. A köz nem szokta szeretni az emberjogi lacafacát. A gyilkos jogait. „Kezdjék a gyilkos urak!”. Mire az emberjogvédő rögeszmések: „A hóhér is gyilkos”. Hogy van indítéka? Büntetőjogszabály, ítélet, parancs, és a többi? Hát aztán. Indítéka az elítéltnek is volt.

Gian Maria Volontè tehát öreg és fáradt. De azért határozott. ítélkezni semmi. Na, de tettleg, uraim...? Nos, melyikük volna hajlandó?

Dosztojevszkij figyelmeztet rá, hogy legalább egy gondolata az elítéltnek még a kivégzés utáni pillanatban is van. Egy töredék másodpercig a levágott fej is egész ember még. Nincs, amivel arányban állhat, nincs erkölcs, amelynek megfelelhet ez a töredék időnyi borzalom.

A derék bírót Dosztojevszkij győzi meg, amikor már feladná (tágas, nyitott tengerparti sétányon, roppant kékség közepén elszunyókálva): hogy nem, nem mindegy. Paraszti sorból eszmélkedő „népi ülnöke” küldi neki a kötetet. A film legszebb jelenetsora a furcsa paraszt-értelmiséginél tett látogatás. Nagy hodályban falusi lagzi – ártatlan, szégyenlős, elrajzolt vigalom – tőszomszédságában az elárverezett urasági könyvtár. S a paraszt, aki tud mit kezdeni a könyvekkel. Segít megmenteni egy ember életét. Ha csak egy gyilkosét, ha csak kis időre is.

A gyilkost, a palermói rémet azonban mindez nem érinti. A halálos ítélet elmaradásának híre hallatán neki mindössze annyi a teendője, hogy előszedjen a zsebéből egy tartalék-kenyérvéget, és unottan rágni kezdje. Addig is, amíg...

Két gyerek szerepel a filmben. Az egyik a gyilkos kisfia: diliházban, sárga, nyálfolyatós vének közt látjuk utoljára, dühödt-konokul a falnak fordul, kaparja, vési. Be kellett zárni, mert agresszív lett. Mint az apja. A másik a bíró lánya. Szende, szelíd kislány. Szégyellem magyarázni: mindketten ártatlanok.

És végül egy fontos helyszín: a temető. Valóságos város a városban. Sírkőutcák, kriptapaloták, csupa virág, csupa mediterrán lakályosság.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/11 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4237