KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/szeptember
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész
• Bikácsy Gergely: Ugróiskola Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe
KÁDÁR-KORI CENZÚRA
• Szekfü András: Egy problémás film Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Báron György: Megint Tanú Kádár-kori filmcenzúra: A tanú
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek Beszélgetés Almási Tamással
• Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” Beszélgetés Hartung Attilával
• Margitházi Beja: Szinkrontolmács Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás
• Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt Színdramaturgia: Magasiskola
MŰFAJOK ÉS MÉMEK
• Varró Attila: Az önző mémek Zsánerfilmek tipológiája
KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
• Kránicz Bence: Szorongó biciklisták Raoul Taburin
• Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban Képregény legendák: Photographic: The Life of Graciela Iturbide
ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
• Barkóczi Janka: Nem öregszenek Archív felvételek újrahasznosítása
• Zalán Márk: Katonák voltak They Shall Not Grow Old
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik Új raj: J.C. Chandor
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni Nico, 1988
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi kríziskatalógus Karlovy Vary
• Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma Az amerikai birodalom bukása
STREAMLINE MOZI
• Lichter Péter: Alvajárók a villamoson Anima
• Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! Too Old to Die Young
MOZI
• Baski Sándor: Góliát
• Pazár Sarolta: Egy herceg és egy fél
• Fekete Tamás: Út a királyi operába
• Varró Attila: A bűn királynői
• Pethő Réka: Ugye boldog vagy?
• Alföldi Nóra: Lázadók
• Rudolf Dániel: Velence vár
• Kovács Gellért: Jó srácok
• Barkóczi Janka: 100 dolog
• Lichter Péter: Aki bújt
• Huber Zoltán: A tűzön át
• Benke Attila: Halálos iramban: Hobbs & Shaw
DVD
• Pápai Zsolt: Fargo
• Nagy V. Gergő: Ha a Beale utca mesélni tudna
• Vajda Judit: Életrevalók
• Fekete Martin: Egy gazember halála
• Benke Attila: A nyakék nyomában
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jegyzet Huston filmjéhez

Buda Béla

John Huston a II. világháború idején forgatta hatvan perces dokumentumfilmjét egy amerikai katonai ideggyógyintézetben. A filmet – amelynek leírt változatából részleteket közlünk – harmincöt évi zárlat után, tavaly mutatták be a nyilvánosságnak.

 

A modern háború borzalmai hallatlan idegi megterhelést jelentenek a katonák számára. A háborúban a halállal nem lehet szembenézni, elvész még az az illúzió is az emberekből, hogy vitézséggel, ügyességgel életben lehet maradni. Tüzérségi lövedék, akna, gránát sajátosan elidegenedetté, felfoghatatlanná teszi a veszélyt, kiszámíthatatlanná a túlélést.

Nem csoda, hogy már az első világháborúban, az első igazán borzalmas és modern háborúban milliók betegedtek meg neurotikus tünetekben. Az úgynevezett „rázóremegés” szinte járványszerű volt, és áldozataival még évekkel a háború után is lehetett találkozni. Gyógymód erre az állapotra alig volt, a katonaorvosok büntetéssel, szigorral próbálták a tüneteket szüntetni, de nem sok eredménnyel.

A második világháborúban nem mutatkozott olyan nagy mérvű neurotikus letörés a katonák között, mint az elsőben. A második világháború Európában totális háború volt, különösen az utolsó években már nem jelentett a katonáknak igazi biztonságot az esetleges leszerelés. De az idegességgel és a „szimulációval” szembeni szigor is fokozódott, az ideges katonának, különösen a német hadseregben, feljebbvalóitól is ugyanúgy kellett féltenie az életét, mint ahogy a harcmezőtől félthette. Hatott a militarista nevelés is, ami a német katonákat bizonyos mértékig felkészítette a háború értelmetlen veszélyeire.

Az amerikai hadsereg katonái viszont nem voltak felkészültek. Viszonylagos jólétből, szabadságból kerültek a háborúba, nehéz volt alkalmazkodniuk. Nagyon sok idegösszeroppanás, ideges letörés következett be. A legtöbb ilyen állapotot frontközeli kórházakban kezelték, csak a háború vége felé vitték haza a súlyosabb eseteket, főleg az európai hadszíntérről. A kezelés modern módszerekkel történt és nagyon eredményes volt.

Ezt mutatja be – szakszerű hűséggel – a Legyen világosság című film. A kezelési stratégia lényege az, hogy a katonákat sérültnek, betegnek tekintik, rábírják őket, hogy szembenézzenek lelki sérüléseikkel, levezessék a lelki trauma okozta érzelmi feszültségeket, majd pedig csoportpszichoterápián át megtanuljanak újra régi énjükkel vagy esetleg még korábbi szokásaiknál érettebben kapcsolódni a többi emberhez, visszailleszkedni az életbe.

Nem volt könnyű kialakítani ezt a kezelési rendszert, jól tudjuk, hogy a lelki sérülés elfogadtatása is nehezen ment kezdetben. Az amerikai tiszt ugyanis megpróbálta büntetni, szigorral „nevelni” az idegbeteg katonát, ugyanúgy, mint a német. Az amerikai katonapszichiátereknek szinte harcot kellett folytatniuk az ideges betegségek elismeréséért. Fordulópont volt, amikor egy frontkórház szemléje során egy tábornok – a háború egyik híres, tekintélyes tábornoka – összeszidott és gyávának nevezett egy ideges katonát, és a pszichiáterek tiltakozása nyomán másnap nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie tőle. Ettől kezdve zöld út nyílt a kezelés előtt, és a filmben látható kezelési eljárásokkal nagyon jó eredményeket értek el.

A háborús gyógyítási kísérletekből sokat hasznosított a pszichiátriai gyógykezelés békeidőben is. Elfogadottá vált a csoportpszichoterápia mint a pszichiátriai viselkedésváltoztatás, személyiségfejlesztés és rehabilitáció módszere. Elfogadott lett, hogy lelki sérülés esetén nem a pihenés, a kímélet, a „nem beszélünk róla”-attitűd a helyes, hanem az élmények feldolgozása, a feszültségek újraélése és ezen át levezetése. Ezek a módszerek és elvek a magyar pszichiátriában is használatosak, de nálunk még korántsem mentek át annyira a köztudatba, nem ismeretesek a lakosság előtt, mint az Egyesült Államokban.

A már csaknem négy évtizeddel ezelőtti eseményekről beszámoló amerikai film mondanivalója ma is aktuális. Amibe itt bepillanthatunk, az lélektanilag érvényes, számunkra is fontos jelenségek és szabályszerűségek sora.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/07 32. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7033