KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/szeptember
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész
• Bikácsy Gergely: Ugróiskola Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe
KÁDÁR-KORI CENZÚRA
• Szekfü András: Egy problémás film Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Báron György: Megint Tanú Kádár-kori filmcenzúra: A tanú
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek Beszélgetés Almási Tamással
• Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” Beszélgetés Hartung Attilával
• Margitházi Beja: Szinkrontolmács Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás
• Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt Színdramaturgia: Magasiskola
MŰFAJOK ÉS MÉMEK
• Varró Attila: Az önző mémek Zsánerfilmek tipológiája
KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
• Kránicz Bence: Szorongó biciklisták Raoul Taburin
• Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban Képregény legendák: Photographic: The Life of Graciela Iturbide
ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
• Barkóczi Janka: Nem öregszenek Archív felvételek újrahasznosítása
• Zalán Márk: Katonák voltak They Shall Not Grow Old
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik Új raj: J.C. Chandor
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni Nico, 1988
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi kríziskatalógus Karlovy Vary
• Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma Az amerikai birodalom bukása
STREAMLINE MOZI
• Lichter Péter: Alvajárók a villamoson Anima
• Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! Too Old to Die Young
MOZI
• Baski Sándor: Góliát
• Pazár Sarolta: Egy herceg és egy fél
• Fekete Tamás: Út a királyi operába
• Varró Attila: A bűn királynői
• Pethő Réka: Ugye boldog vagy?
• Alföldi Nóra: Lázadók
• Rudolf Dániel: Velence vár
• Kovács Gellért: Jó srácok
• Barkóczi Janka: 100 dolog
• Lichter Péter: Aki bújt
• Huber Zoltán: A tűzön át
• Benke Attila: Halálos iramban: Hobbs & Shaw
DVD
• Pápai Zsolt: Fargo
• Nagy V. Gergő: Ha a Beale utca mesélni tudna
• Vajda Judit: Életrevalók
• Fekete Martin: Egy gazember halála
• Benke Attila: A nyakék nyomában
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival

Miért sikerül a lengyel filmeseknek?

Székely Gabriella

 

A lengyel film ismét hódít a moziban. Nemcsak a fesztiválokon győzedelmeskedik, otthon Lengyelországban is vonzza a közönséget. A fáradhatatlan Wajda mögé felsorakozott egy egész fiatal nemzedék. A Zanussi márka mellett új neveket tanul a filmszerető világ. Bár Krzysztof Kie¶lowski, a fiatal lengyel filmesek vezéralakja nem ismeretlen sem külföldön, sem nálunk (1975-ben Mannheimben nagydíjat nyert a Személyzettel, az 1976-os Sebhelyet pedig Magyarországon is játszották), de tavalyi Amatőrjével s annak moszkvai aranydíjával mostanra lett csak a filmlapok, filmhetek sztárrendezője. 1941-ben született, 1969-ben végezte a łodzi főiskolát, sok dokumentumfilmje szerepelt sikeresen a világversenyeken.

Az Amatőr hőse egy kivárosi fiatalember, aki újszülött gyermeke kedvéért felvevőgépet vásárol, hogy majd megörökítse a csemete cseperedésének jelentős állomásait. Szerzeményének hamarosan híre megy a városkában, és a gyár igazgatója felkéri, filmezzen a vállalati ünnepségen. A fiatalember valahogyan a kulisszák mögé keveredik, és a hátsóajtók, különbejáratok szemszögéből mutatja az eseményeket. A vezetőség nem igazán lelkes az eredménytől, de egy amatőrfesztivál-díj megnyugtatja hiúságukat. Hősünk pedig egyre megszállottabban filmezi a világot maga körül. Magával sodorja a dolgok megismerésének és kimondásának izgalma. Kie¶lowski akkor hagyja abba történetét, amikor az amatőrfilmes először kerül szembe azzal a dilemmával, hogy az igazság kimondásának ára van. Az ártatlan kis amatőrkamera veszélyes fegyverré nőhet a kézben, árthat és használhat, esetleg művészetet, vagy csinos hazugságot visz a vászonra.

Sok rendező választott művészi hitvallásának, alkotói kínlódásainak szószólójául filmrendező hőst. Fellini vagy Wajda alteregói komoly, nagy művészek, akik az élet súlyos kérdésein töprengenek, ön egy szürke kis amatőrfilmes művésszé érésének történetét meséli el. Szerénységből vagy öniróniából?

– Egyikből sem. Valóban létezik nagybetűs művészet, az enyém nem az. Az amatőrfilmes „szürke kis világa” az én világom. Nekem is nap nap után ugyanazokkal a morális választásokkal kell megküzdenem, ha igazat akarok mondani. Engem is az érdekel, amit őt foglalkoztatja: milyen az élet körülöttünk, hogyan gondolkoznak, mit csinálnak az emberek. Az olyanok, mint ő maga. A „se nem jó”, „se nem rossz” kisemberek. Tudom, hogy sokan groteszknek titulálták ezt a figurát, szerintem nem az. A groteszk és a nevetséges fogalmát gyakran összekeverik. A groteszk hősök is nevetségesek, de nem valóságosak, művészi láttatás termékei. Mi pedig az amatőrfilmessel ügyetlenkedéseink, naivitásunk miatt nevetségesek lehetünk ugyan, de valóságosak.

Dokumentum- és játékfilmeket felváltva forgat. Melyiket érzi inkább saját műfajának?

– A dokumentumfilmet. Dokumentaristának vallom magam, csak akkor rendezek játékfilmet, ha műfaji korlátok miatt bizonyos dolgokat nem tudok másképpen elmondani.

Ezért született az Amatőr is?

– Igen. A dokumentumfilm nem képes bonyolultabb folyamatokat ábrázolni. Csak eseményeket rögzít, ha jól csináljuk pontosan és igazul. Azok a belső változások, melyek látványosan soha vagy csak az ember legintimebb pillanataiban nyilvánulnak meg, rejtve maradnak. Én ugyanis nem vagyok híve az erőszakosan tolakodó kamerának, nem tartom etikusnak, hogy betörjek valaki hálószobájába, vagy az önmagával való szembenézés magányába. Azonkívül úgysem csíphetem el a valódi igazságot, mert nem hiszek a riportalanyok lakásába beköltözött stáb, a „szoktatott kamera” láthatatlanságában,  ösztönösen  szerepet játszunk a legbarátibb beszélgetésekben is. Akkor már egyszerűbb, ha a szerepeket én találom ki.

Ez az legújabb lengyel újhullám is dokumentarizmuson nevelkedett...

A hetvenes évek elején kezdődött. Rengeteg dokumentumfilmet forgattunk. Sok közülük nem is jutott el a moziba, talán inkább csak számunkra voltak fontosak. Megismertük a világot magunk körül. Nem a főiskola műtermeiből, baráti lakásokból néztük Lengyelországot, hanem a kamera mellől vidéken és Varsóban, gyárakban, falvakban, öregek és fiatalok társaságában. Háború utáni nemzedék vagyunk, ez a társadalom a természetes számunkra, de a kritikánk is természetes kell hogy legyen. Alulnézetből, „alsó gépállásból” filmeztük az országot. Leginkább az emberi viselkedések érdekeltek bennünket, a döbbenetes őszintétlenség, az a kettősség, ahogyan az emberek mást mondanak és csinálnak a munkahelyükön, hivatalos alkalmakkor, és mást otthon, az asztal mellett.

A lengyel film nagy korszakában az embert majdnem mindig csak a történelem fejlődésében vizsgálták, mi pedig nem annyira a történelem tárgyára, inkább alanyára voltunk kíváncsiak. Arra, hogy miképpen alakítja, alakítjuk mi magunk saját jelenkori történelmünket. A nagyok is ezért figyeltek föl ránk. Wajda lelkesen fogadta próbálkozásainkat, és bevallottan sokat tanul tőlünk. Gyönyörű az az ív, amelyen pályája fut a Hamu és gyémánttól a Márványemberig, és az Érzéstelenítés nélfkülig. Mindig arról beszél, ami az országot foglalkoztatja, művészi tekintélye mögé tömörülhet egy egész nemzedék. Tudom, hogy sok külföldi kollégánk, például a magyarok is irigyelnek érte.

– Ha filmjeiket nézzük, tulajdonképpen nem is a művészi, inkább a politikai, társadalomerkölcsi programjuk közös a „nagy öregekével”, Wajdáéval, Kawalerowiczéval.

– Ez a társadalomkritikus politikai program találkozott szerencsésen a hetvenes években a kultúrpolitika változtatást igénylő szándékával, ennek művészi eredménye a lengyel film fellendülése.

Magyar kollégái éppen ebben az időben panaszkodnak arról, hogy ez a korszak nem kínál eléggé izgalmas és látványos konfliktust a művészetnek, nem a kitapintható nagy összecsapások éveit éljük, szürke az életünk,

Nem így van. Önigazolásnak persze jól hangzik. Nem izgalmas feladat a látszólagos állóvíz mélyén megtalálni a viharos áramlatokat? Nem izgalmas feladat szembeszállni azzal a hamis nézettel, hogy manapság a társadalmi „jó” meg a „rossz” a valóság „bonyolultságánál” fogva szinte szétválaszthatatlan? Igenis van határ közöttük, csak vállalni kell a választás ódiumát. Persze először önmagunkban kell hogy megszülessen a döntés. Tudnunk kell igent és nemet mondani, hogy higgyenek nekünk a nézők, amikor a jelenkori történelemről, a mindennapok pszichológiájáról beszélünk nekik.

A közönség feltehetően hisz önöknek, legalábbis megnézi filmjeiket.

– Pedig nem igazán jók ezek a filmek. Nem elég „testesek”. Mindnyájan csak keresgéljük a lehetőségeket, hogyan beszéljünk azokról a dolgokról, amelyek mindnyájunkat foglalkoztatnak, és amelyeket  a rosszul belénknevelt társadalmi illem szerint eddig szégyelltünk kimondani. Csak így lehet közönséget toborozni.

A lengyel társadalomban az utóbbi időben sokasodnak a gazdasági gondok. Lehetséges, hogy a filmek szókimondását és a közönség érzékeny reagálását ez is befolyásolja?

– Valószínű. De azért nem ilyen egyszerű az ok-okozat viszony. Ezek a filmek azt bizonyítják, hogy sorsunk alakulásáért nem mindig csak a körülmények, a különféle „helyzetek”, a kor felelős, hanem mi magunk. Talán ez a meggyőződés találkozik a közönség véleményével. Tanulságos dokumentumfilmet forgatok éppen most. Beszélő-fejek a címe. Riportalanyaimnak három kérdést teszek föl. Az első: hány éves? A második: kinek tartja magát? A legkülönbözőbb válaszokat kapom: optimistának, magányosnak, jónak, öregnek, kommunistának stb. A harmadik kérdés: mi a fontos az életében? És ezek a feleletek voltak a legérdekesebbek. Kevesen beszéltek anyagi dolgokról. Inkább arról, hogy másképpen szeretnének élni.

Létfontosságú számomra a dokumentumfilm. Élni kell az életet, nem elég művésznek lenni. És egyáltalán, ki is a művész, s ki nem?... Melyik a jó film, és melyik nem?... Én például az Országútont szeretem, és nem a Nyolc és felet, az Egy szöszi szerelmét és nem a Hairt, az Érzéstelenítés nélkült és nem A wilkói kisasszonyokat, a magyar filmek közül a Küldetést és nem a Magyar rapszódiát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7724