KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/október
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Az elrabolt emlékezet A Rákosi-korszak történelmi filmjei – 1. rész
• Soós Tamás Dénes: „Mikor jön el a hősök kora?” Beszélgetés a magyar zsánerfilmekről
• Darida Veronika: Könnyek nélkül A létezés eufóriája
• Klacsán Csaba: Ezt a nőt mindenkinek látnia kell Beszélgetés Szabó Rékával
• Baski Sándor: Túlélni nehezebb Akik maradtak
• Várkonyi Benedek: Meghitt történelem Beszélgetés Tóth Barnabással
GYILKOS-DOSSZIÉK
• Varró Attila: Végjátékok A Manson-dosszié
• Schreiber András: A gyilkosok köztünk vannak Serienmörder-filmek
• Árva Márton: Az angyal Csak egy tánc volt
BATMAN ÉS JOKER
• Varga Zoltán: Denevérinvázió pirkadatkor Batman: Az első év; Hosszú Halloween
• Huber Zoltán: Őrült világ Joker
KETTŐS ÉLETEK
• Barkóczi Janka: Különvélemény Florian Henckel von Donnersmarck
• Gelencsér Gábor: A törvény hite vagy a hit törvénye Isten kegyelméből
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: „Mestervágás első kardcsapásra” Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Murai András: Egy fiú a várból Nicky, a másik fiú
HATÁRSÁV
• Czirják Pál: Idegen képek Fortepan-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
FESZTIVÁL
• Müllner András: Menedék a szikla alatt Amantea
KÖNYV
• Varga Zoltán: Animátor kerestetik Fülöp József – Kollarik Tamás (szerk.): Magyar animációs alkotók I.
• Gelencsér Gábor: Az elmélet gyakorlata Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Borlovagok Folyékony arany
• Kránicz Bence: FOMO YouTuberek vonzásában
STREAMLINE MOZI
• Margitházi Beja: Kultúrsokk American Factory
MOZI
• Baski Sándor: A rendszer
• Varró Attila: Ad Astra – Út a csillagokba
• Vincze Teréz: Van Goghok
• Andorka György: A fénykép
• Kovács Kata: Downton Abbey
• Fekete Tamás: Miles Davis: Birth of the Cool
• Pethő Réka: Az aranypinty
• Pethő Réka: Az aranypinty
• Huber Zoltán: A Wall Street pillangói
• Vajda Judit: A lelőhely
• Benke Attila: Támadás a Fehér Ház ellen 3. – A védangyal bukása
• Kovács Patrik: Az: Második fejezet
DVD
• Kránicz Bence: Eltörölt fiú
• Pápai Zsolt: Úriember revolverrel
• Varga Zoltán: Alice Csodaországban
• Kovács Patrik: Isten hozott Marwenben
• Benke Attila: Fekete maszk
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Otar Joszelianival

Semmi sem végződik jól

Székely Gabriella

A Filmvilág-klub vendége volt a Szindbád moziban a Lombhullás, az Élt egyszer egy énekesrigó, a Pasztorál, A Hold kegyeltjei, az És lőn fény, a Lepkevadászat grúz rendezője, valamint Gazdag Gyula. Az alábbiakban a klub-beszélgetésből közlünk részleteket.

– Gazdag Gyulával húsz éve ismerjük személyesen Otar Joszelianit, sőt olyan szerencsések voltunk, hogy 1977-ben két hétig nála vendégeskedtünk Tbilisziben. A grúz filmstúdió kis vetítőjében láttuk, nagy titokban, betiltott filmjét, a Pasztorált. Joszeliani tíz éve Párizsban él... és el nem tudom képzelni, hogyan? Azon gondolkoztam, hogyanpiknikezik, például? Ha bárányt akar sütni a szabadban, bemegy a henteshez, és megveszi a húst? Hol marad akkor az élvezet? Mert Tbilisziben, ugye, nincs hús a hentesnél, beülünk tehát az autóba, kihajtunk a külvárosba, egy kis kertes ház udvarán kiválasztjuk a bégető bárányt, kifizetjük, aztán bevonszoljuk magunk mögé az ülésre. Továbbmegyünk. A szomszéd utcában levágatjuk, és irány a hegyek. Otar, nem unalmas Párizsban az életed?

Otar Joszeliani: Ha csak a bárányról volna szó! Most éppen van hús a hentesnél. Sajnos sok minden megváltozott azóta, amióta nálam jártatok. Ahogyan kiszorult a hatalomból a hetvenéves bolsevizmus, kivirágzott a szemét; a banditizmus, a maffia uralkodik. A politikai erkölcstelenség, melyben ilyen hosszú ideig éltünk, meghozta gyümölcsét... A grúz mediterrán nép, éjszaka él, most sötétedés után elnéptelenednek az utcák. Emlékeztek a házamra a belvárosban? El kellett cserélnem, mert az utcára néznek a földszinti ablakok, és ez veszélyes. A hetven évvel ezelőtti Grúziát személyesen nem ismerhettem, de a húsz évvel ezelőtti is eltűnt. Semmi sem tudja pótolni Franciaországban azt, amit Grúziában elvesztettem. Azért dolgozom, hogy megörökítsem a múltat. Az ember bizonyos korban fontosnak tartja mindazt, amit fiatal korában átélt.

Gazdag Gyula: Hogyan lehet Joszeliani-filmet csinálni másutt, mint Grúziában? Hogyan lehet Afrikában vagy Franciaországban megteremteni ugyanazt a grúz világot?

Otar Joszeliani: Én nem tudok akárhol forgatni, például a mohamedán vagy a buddhista kultúrkörben semmiképpen sem. Az én életem a zsidó-keresztény világhoz kötődik. Egyébként a XII. századi Rusztaveli, hogy pontosabban fogalmazhassa meg a „grúzság” lényegét, a Tigrisbőrös lovag cselekményét áthelyezte Indiába.

Grúziában forgatott filmjeim sem jellegzetesen grúzok. Grúzia nem létezik, olyan, amilyennek elképzeljük. Mindannyian keressük, de nem találtuk meg eddig. Ezért is talán, hogy a grúzok inkább versben fejezik ki magukat, nem prózában.

– A Lepkevadászat hőseinek közös a sorsuk. Nem tudnak kibújni a bőrükből, nem tudnak másfajta életet élni, csak azt, amit elkezdtek, sem a kastély öreg francia arisztokrata hölgyei, sem az orosz Olja, aki hatalmas örökséggel a zsebében pillanatok alatt maga köré varázsol Párizsban egy moszkvai csuda találmányt: a társbérletet, egy függönnyel különíti el anyját. Igazából nem tudunk megváltozni, mindig magunkkal cipeljük a múltunkat? Nem tudunk szabadulni tőle?

Otar Joszeliani: Tizenhat éves korára az ember megformálódott és olyannak is fog meghalni. Amit megtanultunk a gyermekkorunkban, sosem hagy el bennünket. Megváltozhatnak az életkörülményeink, megváltozhat az anyagi helyzetünk, de amit a gyermekkorunkból hoztunk, az megmarad. A legnagyobb betegsége az emberiségnek az, hogy útra kelt. A törökök Németországba vándorolnak, az arabok Franciaországba, a kínaiak meg a vietnamiak Európába, és újabb hullámban Kelet-Európából elindultak az emberek Nyugat-Európa és Amerika felé. Ez a vándorló nemzedék sosem fog beilleszkedni az új hazában. Ismeretes tény, hogy csak a harmadik nemzedék tud adaptálódni az új körülményekhez. Erre gondoltam, amikor új filmemben folytonosan jönnek-mennek a hajók, jönnek-mennek a vonatok, és jönnek az új emberek... Rémes, hogy bizonyos történelmi pillanatokban a földkerekség képe változik. A szeldzsukok, akik eljutottak Görögországba és letelepedtek, azt hiszik, hogy ők a valódi görögök. A grúzok nagyon nehezen mozdulnak, nagy erkölcsi nyomás kell ahhoz, hogy elhagyják a hazájukat. Én sem mentem el, csak külföldön dolgozom.

Gazdag Gyula: Milyen a grúz mesélés? Én azt látom, hogy apró pici dolgok, jellemvonások, figurák egyéb jellemző gesztusai, jelentéktelen események szép lassan valami szövetté alakulnak, addig szövögeted ezeket a vékony szálakat...

Otar Joszeliani: A film szerkezete a zenéhez hasonlít. Úgy építem, mint a zenét. A történetet nem tartom fontosnak. Szeretem a szőnyegeket, hosszan nézegetem, akár a képeket. Úgy szövik a szőnyegekét, mint a dallamot. A motívumok változásánál változnak a fonalak színei, illetve vastagsága. Úgyhogy régen, a szőnyegszövésnél mindig szólt a zene. És a szövőnők akként változtatták a színeket, meg a csomókat, ahogyan változott a zene.

A film lényegéhez csak akkor jutunk el, ha megfigyeltük minden egyes elemét. Ezért inkább támaszkodom a zenei fordulatra, mint a dramaturgiai elemekre.

– Derűsen szomorúak ezek a filmek, kivétel nélkül, a Lombhullástól kezdve egészen a Lepkevadászatig. Számomra mindegyik film arról szól, hogy a jelen, az idő elpusztítja a múlt értékeit. Az érték feltétlenül múlt idejű? Manapság nem születik? A jelen csak termel, például távirányítós kapunyitót, mellyel a japánok csukják, nyitják az ódon francia kastélyokat?

Otar Joszeliani: Nem. A pesszimizmus művészi módszer, amellyel a jövőt figyelem.

– Miért?

Otar Joszeliani: A pesszimizmus egyszerűen játékszer. Gondold csak meg, az indulókon, valcereken, a mazurkákon kívül minden zene szomorú! Persze nem a popzenéről beszélek. A zene szomorú. A zene halk. Egyébként mindannyian jól tudjuk, hogy semmi sem végződik jól. Csak a múlt ad okot vidámságra. A múlt meg azért szomorú, mert sose lehet újra visszahozni. Én amúgy optimista vagyok. Egyszerűen ezzel a pesszimista módszerrel próbálok érintkezni veletek, a közönséggel.

Egy néző: – Gondolkodtam a film címén... Lepkevadászat... Az eltűnt érték megfoghatatlan lepkéhez hasonló, amely már nincs itt és amely helyett valami durva és primitív dolog következik...

Otar Joszeliani: Igaza van, megállíthatatlan ez a folyamat. Az ember vele született betegsége az alkotás kényszere. Sehogysem képes megfékezni magát, hogy ne alkosson olyasmit, ami a jövőben tönkreteszi nemcsak önmagát, hanem a körülötte levő világot is. Gondolom, mennyire örült Edison, amikor felfedezte a fonográfot. Szép jövőben reménykedett. És mi lett? Ma jóformán be lehet zárni a koncerttermeket, az operába csak a sznobok járnak. Nem éneklünk már az asztal mellett. A lemezek bútordarabok a lakásunkban, akár egy komód. A telefon miatt leszoktunk a levélírásról, és ha kialszik a villany, tehetetlenek vagyunk... Szaharov nukleáris fegyvert alkotott az oroszoknak, majd ellenzékiként bűnhődött a tette miatt. De ki tudja, lehet, hogy valami változik, elfelejtjük ezt a kultúrát, és egyszerűen átlépünk egy másikba. Útkereszteződésnél állunk és rettegünk a jövőtől. De azt se felejtsük el, hogy a törökök elpusztították ugyan a bizánci birodalmat, ám a bizánci birodalom sem volt maga a paradicsom.

Gazdag Gyula: Ha ez a mostani kultúra elpusztul, akkor a paradicsom pusztul el?

Otar Joszeliani: Egyszer már kidobta Ádámot és Évát az Isten az Édenkertből. Ezt a bűnt hordjuk magunkkal.

– Otar, te matematikát tanultál az egyetemen, és abbahagytad azért, mert úgy gondoltad, hogy matematikusi tevékenységeddel árthatsz a világnak, legalábbis többet, mint a filmjeiddel. A te filmjeid ártatlanok vagy legalábbis kevésbé ártalmasak, mint a matematika?

Otar Joszeliani: A találmányok, felfedezések mindig veszélyesek és senki sem tudja, milyen következményekkel járnak. Persze mondhatnám, hogy erre a filozofikus következtetésre jutottam, de az igazság az, hogy rossz matematikus voltam, ezért kezdtem filmet rendezni.

Gazdag Gyula: Kritikusaid azt írják, hogy filmjeid bizonyos értelemben nosztalgikusuk.

Otar Joszeliani: A rendezők olyan világról alkotnak filmeket, amilyen körülöttük létezik. Ez határozza meg szemléletüket, és persze a neveltetésük, az egyéniségük. A filmkritikus számára pedig az én filmem nyersanyag, amelyet ő formáz, ő is saját felfogása és kultúrája alapján, aztán ezt nyújtja tovább az olvasónak. Így senki nem hisz senkinek, és mindenki a saját útján megy.

– Szeretsz moziba járni?

Otar Joszeliani: Nem.

– Nem szereted a filmeket?

Otar Joszeliani: Azért sem nézem a filmeket, mert rettenetesen idegesít a tehetségtelenség és az ízléstelenség. Néhány filmet nézek évente, főleg a barátaimét, és mivel a barátaim, semmi rossz nem fenyeget.

Gazdag Gyula: Nem tudod elképzelni azt, hogy megnézel egy filmet és új barátot szerzel?

Otar Joszeliani: Az ember sose lehet elég óvatos.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/05 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1255