KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/november
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Varió egy témára Sára Sándor képi világa
• Pólik József: Az elrabolt emlékezet A Rákosi-korszak történelmi filmjei – 2. rész
• Zalán Márk: „Közfeladatot látunk el” Beszélgetés Ráduly Györggyel
• Kránicz Bence: Dr. Jekyll és Mr. Hyde az erdélyi havasokban Beszélgetés Bagota Bélával
• Benke Attila: Hóba temetett bűnök Valan – Az angyalok völgye
• Herczeg Zsófia: „A képzés a hallgatóért van” Beszélgetés Kiss Melindával
VESZÉLYES GYEREKKOR
• Soós Tamás Dénes: Beszélnünk kell Benniről Beszélgetés Dr. Herczog Máriával és Dr. Máté Gáborral
• Schubert Gusztáv: Örvényben Kontroll nélkül
FILM / SZÍNHÁZ
• Darida Veronika: Kegyetlenség és provokáció Pasolini és Fassbinder színháza
BŰNFILM
• Kovács Patrik: A lázadó mester Hitchcock és az európai modernizmus
• Szíjártó Imre: Zárt rendszerek Lengyel bűnfilmek és politika
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Huber Zoltán: Bűnös jellemek Ed Brubaker – Sean Phillips: Criminal
STREAMLINE MOZI
• Pernecker Dávid: Befejezetlen valóság Kate Purdy és Raphael Bob-Waksberg: Undone
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Hatalmas nagy hazugságok Velence
• Baski Sándor: Fények az éjszakában CineFest 2019
KRITIKA
• Kolozsi László: A hegyek ura Monos
• Szalkai Réka: Lélekrablók Lótolvajok
KÖNYV
• Kovács Patrik: Bergman beájulna Kránicz Bence – Lichter Péter: Kalandos filmtörténet
MOZI
• Kovács Kata: Cseng mester konyhája
• Baski Sándor: A legfehérebb nap
• Nevelős Zoltán: Ragadozók
• Roboz Gábor: Amundsen
• Huber Zoltán: Az aszfalt királyai
• Fekete Tamás: Pavarotti
• Alföldi Nóra: Szerelemre kattintva
• Benke Attila: Gemini Man
• Vajda Judit: NászszezON
• Tüske Zsuzsanna: Demóna: A sötétség úrnője
• Kovács Patrik: Prédák
• Varró Attila: Rambo V: Utolsó vér
DVD
• Pápai Zsolt: Ray
• Kránicz Bence: Színház a világ
• Gelencsér Gábor: A két korona – Szent Maximilian Kolbe atya élete
• Kovács Patrik: Rés a pajzson
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A sipsirica

Kétfélidős adaptáció

Loránd Gábor

Mikszáth Kálmán igazi varázsló volt. Varázsló abban, hogyan kell mesélni, szórakoztatni, adomázni – és megdöbbenteni egy hirtelen tragikus fordulattal; kedves humorral, meleg „helyi színekkel” elandalítani – és jeges hideg zuhannyal mindjárt fel is ébreszteni: vége a szórakozásnak, nyissuk ki a szemünket, az élet egyáltalán nem olyan színes-vicces, és ő maga, az író is csak megtréfált bennünket. Így kijózanodva talán majd többet fogunk gondolkodni.

A kis sipsirica („süldő leány”) története is ilyen elgondolkoztató történet. A tabáni kisvendéglő vidám virágszálát anyja ágyasnak adja el tízezer forintért egy főúrnak; a gyalázatot leleplező gimnáziumi tanár tébolydában végzi – és minden megy tovább. A hatalom, sértetlen maradván, újabb lányokat vásárolhat – a vendéglősnéhez hasonló eladót biztosan talál, amíg pénzviszonyok szorítják ki az emberi viszonyokat; a publikum pedig egy ideig még bizonyára bárgyú kényelemmel és álmos pislogással asszisztál az efféle cserékhez, valamint őrültnek bélyegzi és kiveti köreiből azt, aki fellázad az általuk néha tán szidott, de alapjában véve makulátlannak tisztelt Rend ellen.

Már a témából is kitűnik tehát, valóban „jeges” csattanót tartogat számunkra az író, hasonlóképpen a Noszty-regényéhez, amely szintén az 1906-os évben látott napvilágot. Kétségkívül nyoma sincs itt már Mikszáth művészetében ama sokat emlegetett dzsentrinosztalgiának, egyáltalán, semmiféle nosztalgiának, mely az úri osztályhoz fűzné. Nagyon komor és keserű hangok szólalnak meg ebben a prózában, de úgy, hogy közben az író ahhoz a bizonyos varázslathoz, alkotói módszeréhez hű marad: kacagtat, szórakoztat. Utánozhatatlan hangulatú életképekben vezet körül bennünket a Fehér Pávához címzett kiskocsmában, hangosan derülünk a törzsvendégek pazar jellemrajzán, örömünket leljük a csendes budai mikrovilággal való ismerkedésben és nem utolsósorban Mikszáth szellemes eszmefuttatásaiban (lásd Wildungen báró monológját a szabadság magyar fogalmáról).

Ha valamiben adósunk Katkics Ilona egyébként színvonalas és a mikszáthi alapgondolathoz hű filmje, úgy ez éppen a vidámság, a szórakoztatás. Ezért éreztem „kétfélidősnek” az adaptációt. Az első félidő – tehát amíg túlsúlyban vannak a fentebb felsorolt mulattató elemek – erőtlen, mint egy lábadozó beteg. Bágyadtan hunynak ki az élcek, kicsit fáradt rutinnal komédiáznak a színészek, mintegy kötelességszerűen formálják meg a nagyérdemű asztaltársaságot – szemben az eredeti mű figuráival, akik nagyobb élvezettel teszik ezt a papíron, ami így életre is kel. Még a máskor oly kiváló Pécsi Ildikó és Őze Lajos sem érzi otthon magát igazán szerepében (az utóbbi rá is kényszerül némileg, hogy a kedves-bogaras, duzzogó-önérzetes Druzsba tanár úr helyett végig szúrós-mogorva Druzsba tanár urat alakítson); Győrffy György, Fülöp Zsigmond, Horkai János, Kovács Károly felmondják a leckét, talán csak Szilágyi István nyújt egyenletesen jó teljesítményt.

A finom árnyalatok mosódnak egybe, a harsány színek sápadnak el tehát ebben az első félidőben. Érdekes, a rendező mintha érezné ezt, ám nem azzal korrigál, hogy felpörgeti a humor helyenként akadozva forgó kerekét, hanem inkább egy kissé előrevetíteni igyekszik a komor végkifejlet árnyékát. (Feltehetően ezért mogorva kezdettől fogva Druzsba tanár, aki – a dramaturgia hibájából – már jóval idő előtt, Jahodovska házasságkötésekor szenvedélyesen kikelni kényszerül „a hely romlottsága” ellen, amit mi sem indokol. Maga Mikszáth nem is esett ilyen túlzásokba…)

A tragikus eseményekhez érkezve, szemlátomást könnyebbnek érzi feladatát a rendező. Otthonosabban, hatásosan rajzolja meg a környezetet és mozgatja benne színészeit. Őze alakítása is itt nyer erőt és plaszticitást. Felgyorsul, feszessé válik a ritmus, elmaradnak az üresjáratok, „ülnek” a poénok, és felragyognak a színek. Igen ügyes húzás a kastély-jelenet stílusos lerövidítése és átfogalmazása (jól jön ehhez a fölöslegesen nem modernkedő, csak egyszerűen jó kísérőzene), a tanár elhurcolása; a záró képsorok pedig abszolút hitelesen, képi fantáziával és valódi drámaisággal mutatják fel a mű lényegi gondolatát.

Fogyatékosságai ellenére is emlékezetes tévéfilm készült a sipsiricáról szóló realista meséből. Csak sajnálhatjuk, hogy nem lett belőle igazi „varázslat”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7953