KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
   2020/január
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Én nem lázadtam, én filmeket csináltam” Beszélgetés Sándor Pállal – 1. rész
• Darida Veronika: Toll és maszk Gábor Miklós
• Morsányi Bernadett: „Szabad embereket fényképezünk” Beszélgetés Szomjas Györggyel
• M. Tóth Éva: A nyár embere Jankovics Marcell-monográfia
• Kelecsényi László: Elmenni! Visszajönni? Alex és Andy
A DÍSZLET MESTEREI
• Bereczki Zoltán: A dekonstruált építész Rajk László filmdíszletei
• Benke Attila: A tér művészei Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
LÁNGOLÓ LÁNYOK
• Vajda Judit: A lányok angyalok Céline Sciamma
• Beck András: Érettségi után, a senkiföldjén Daniel Clowes: Ghost World
• Kránicz Bence: Műtéti beavatkozás Női remake
• Roboz Gábor: Öngyilkos játék Jason Micallef: Gyilkos játékok
VIRTUÁLIS VALÓSÁG
• Barkóczi Janka: Bazin álma Virtuális valóság és dokumentumfilm
• Herpai Gergely: James Dean digitális szelleme Virtuális színészek
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Szörnyfészek a felhőkarcolóban Larry Cohen démonai
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Éles képek Verzió
A MESEÍRÓ MESÉJE
• Adorf Mario: próba szöveg
FESZTIVÁL
• Bartai Dóra: Eldobható társadalmak Jihlava
• Beretvás Gábor: Csillaghullás Nagyszeben – Astra Filmfesztivál
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A változás dogmája A két pápa
• Pethő Réka: Útkereséstől életközepi válságig Házassági történet
• Fekete Tamás: Német história X Jojo Nyuszi
• Vajda Judit: Terhes társaság Seveled
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Jövőpánik Évek alatt
MOZI
• Pazár Sarolta: Különleges életek
• Vajda Judit: Boldog idők
• Kovács Patrik: Amanda
• Baski Sándor: A hegyek szigete
• Kovács Gellért: Bőrömben
• Kovács Kata: Judy
• Benke Attila: Családból is megárt a sok
• Alföldi Nóra: Lola és a fiúk
• Huber Zoltán: Tőrbe ejtve
• Rudolf Dániel: Hivatali eltávozás
• Herpai Gergely: Charlie angyalai
• Varga Zoltán: Sarkvidéki akció
DVD
• Pápai Zsolt: Hahó, Öcsi!
• Kovács Patrik: Annabelle gyűjtemény
• Benke Attila: Keménykalap és krumpliorr
• Varga Zoltán: Menekülés Los Angelesből
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fábián Bálint találkozása Istennel

Jó Tiborc a rossz XX. században

Lukácsy Sándor

 

Úgy tudom, Eötvös volt az első, aki felismerte és megfogalmazta (1850-ben, amikor Marx még javában várta a világforradalmat), hogy a XIX. század egyet fölcserélt a francia forradalom hármas jelszavából, s uralkodó eszméi immár szabadság, egyenlőség és nemzetiség. Azóta, hogy Európa és a nagyvilág e három eszmének és főként a harmadiknak jegyében él, tesz, gyilkol, gondolkodik, szorongató érzés kis nemzet fiának lenni. Költői nemzethalál-víziók tanúsítják, Kölcseytől Adyig, sőt tovább. József Attilát a köztudat hovatovább úgy könyveli el, mintha lírai mondanivalóját csupán az „osztályharcban vasba öltözött”, s más efféle kifejezések jellemeznék; de József Attila írta ezt is:

 

Magyar, köszönj az elmúlásnak,

nincs mit kereskedj már e tájon,

akad legény, ki ide álljon

s ásóját vígan földbe szúrja!

 

A vonulat nyilvánvaló: a költő-utód a Zrínyi második éneke költőjének nemcsak gondolatát, hanem szinte szavait is idézi. És nem tágít a gondolattól, sőt kozmikussá növeszti: ha az egyén, a lélek „a semmi ágán ül”, szorong – a nemzet, a közösség hasonlóképpen:

 

Ülünk, ülünk a mindenség szélén…

 

(Angol vagy francia költők nem szoktak közösségükkel a mindenség szélén üldögélni.)

Ezek az idézetek József Attila korai verseiből valók, 1923–24-ből. (Magyarok a címe mind a kettőnek.) Később, a Hazám írásakor, a kozmikus nyelvezet politikaivá, a szorongásos kijelentő mód óhajtó programmá változott. Emlékszem, diákéveimben, a háború alatt, egy plakát antifasiszta József Attila-matinét hirdetett; „a cenzor ónja” miatt csak ennyi állt a falragaszon:

 

Adj emberséget az embernek.

Adj magyarságot a magyarnak…

 

– de hozzá tudtuk mondani a folytatást:

 

…hogy mi ne legyünk német gyarmat.

 

Íme, a XX. század uralkodó eszméi József Attila végső megfogalmazásában: emberjogot! nemzeti életet! semmi gyarmati elnyomást!

 

*

 

Fábri Zoltán nagyratörő művészi ambíciójára vall, hogy filmjéhez József Attilától választott mottót. Nem a Hazám költőjétől, aki érvényes eszméket hagyományozott ránk, hanem a húszévesnél fiatalabb poétától, aki a nemzeti rémtudat (és a vörösmartyas, kétségbeesett remény) költője volt. Így szól a mottó:

 

Ülünk, ülünk a mindenség szélén,

tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?

És várunk, csak várunk nyomasztó várásban…

 

A kiválasztott sorok (s az egész vers) nagy erővel fejez ki valóságos történeti hangulatot, költői látást; mit tesz hozzá, mit vesz el belőle, mit fejez ki a film?

Történet folyik előttünk (Balázs József regényéből); történet és történelem. Állomásai: az első világháború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, a fehérterror ideje. Ekkora történeti kiterjedést csak epika foglalhat magába, epikus film tehát: egy szegény juhász élete négy történelmi korszakban. Móricz Zsigmond egy boldog ember életét írta meg, ironikusan; Fábri Zoltán egy boldogtalan ember életét vitte filmre, keserűen.

Fábián Bálint kézitusában embert ölt az olasz fronton. A halálba torzuló arc látványa gyötrő emlékképe marad; tettével nem azonosulhat. Ez nem az ő történelme, csak elviselni kényszerül. – 1918: faluja utcáján az Internacionálét fütyörészik. Fábián Bálint nem hisz, nem remél, beáll az urasághoz parádés kocsisnak. Kimarad a történelemből. – A Tanácsköztársaság tavasza: körhinta, vidámság, ingyen hordják szét az árut a falusi boltból; hősünk emberségből a báró életét menti, összetűz a vöröskatonákkal, csaknem rajtaveszt. Szembekerül a történelemmel. – Az újabb fordulat után: a bosszú rettenetes. A volt vörösöket hintájához kötözve futtatja, kínozza a báró; Fábián Bálint emberségesen segíti őket, amennyire lehet, sőt leköszön a parádés kocsisságról. Szembeszegül a történelemmel.

Tiborc a XX. században, ennyi tellett erejéből. És mivel az elviseltek megviselték idegzetét, egyre többet és egyre zavarodottabban emlegeti Istent; útja, történeti útja nyílegyenesen vihetne a néma forradalom felé: Fábián Bálint a végén mint egy vallási szekta prédikátora léphetne föl. De ez újabb történeti korszak beiktatását, a história bonyodalmas meghosszabbítását kívánná, a regény és a film írói egyszerűbb befejezést választottak tehát: hősük eleget gyötrődött, ideje, hogy fölakassza magát az istenes harangkötélre.

Sok Fábián Bálint volt (bár nem mind akasztotta föl magát); a történeti képsor hiteles. Az a baj, hogy túlságosan az. Minden úgy történik, mint a tankönyvekben; minden gesztus, minden viselkedés várható; semmi izgalom. (Nem is lehet, hiszen a történtek egy részét már láttuk: Fábri Zoltán előző filmjében, a Magyarokban, mint Fábián Bálint fiának emlékképeit.) A várhatóság szintje: ifjabb Balla Károly jobb jövőt remél, tehát őszirózsát tűz ki és vöröskatona lesz; Ughy báró a földbirtokát félti, tehát gonosz és büntet; a román tisztek ellenforradalmárok, tehát meglehetősen durvák. Ahány szereplő annyi előre megfejthető képlet; dramaturgiai ellensúly, árnyalás legfeljebb annyi, hogy például a báró húga irgalmas szívű, elvégre mégis csak nő. Egyszerű képlet Fábián Bálint is: szakadatlan emberiességéből a várakozásnak jobbára megfelelően csordogál sorsa.

Mint történelmi szereplőé; de van magánélete is. Ezt a valóságos életben és a dramaturgiákban rendszerint nők bonyolítják. Fábián Bálint felesége, míg férje a fronton van, lefekszik a katolikus pappal; két kamaszkorú fia ezért a papot a folyóba öli; az asszony, efölötti bánatában, vallási mániába esik, és nem fekszik le hazatért férjével; ez meg szegény, mit sem ért az egészből, mert a fiúk titoktartók; a bánatába belehalt anya titkát végül a sváb kocsmáros fecsegi ki (nem tudni, miért); de el is nyeri méltó büntetését azáltal, hogy az egyik fiú baltával agyonvágja. Ettől már Fábián Bálint agya is megvilágosodik, hogy tüstént elhomályosodjék: ekkor kezdi el keresni az Istent, aminek az a vége, hogy fölakasztja magát.

A film történeti vetülete szimpla volt; annál inkább cirkalmas és kimódolt ez a magánélet. S a kettő együtt végképp nem megy.

Mindez olyan esztétika jegyében adatik elő, amelyet a „minden meg lesz mutatva, minden meg lesz magyarázva” esztétikájának nevezhetünk. Tempó, az nincs. A parasztok, ha cefrét isznak, hosszú percekig isszák. Ha beszélgetni kezdenek, külterjes komótossággal teszik. A színészek mintegy lassított felvételben játszanak.

És egyébként is… A címszereplő (Koncz Gábor) legalább külsőre el tudja hitetni, hogy ő az a jámbor paraszt. De már Venczel Vera semmit sem tud elhitetni, mert mindvégig rejtve maradt előtte, amit a dramaturgia nem tisztázott: hogy miért feküdt le Fábián Bálintné a pappal; a vére hajtotta? Nem olyan alkat; egy kicsit már akkor vallási mániás volt? Ki tudja. Aztán: Vándor József a harmincadik filmben játssza ugyanazt a csendőrt – rémes lehet! Van még ennél rosszabb is: az Internacionálét fütyörészve őszirózsás legény sétál a faluban, kivagyian sétál; tetszik a lányoknak, megszólítják a legényt, mórikálják magukat. Mórikálják!

 

*

 

Messzire kanyarodtunk József Attilától. Nem a kritika kanyarodott el, hanem a film. Fábián Bálint nem ül ki a mindenség szélére. De ha már mottó választatott a költőtől, valahogyan utalni kell reá, szorongására, a magyar sorsra, melyen töprengett. Kapatosan beszélgető parasztok teszik ezt; eleve félő, hogy leszállított szinten. Nem azért, mert egyszerű falusiak; voltak és vannak bölcs parasztok, magam is találkoztam néhánnyal, sőt igazmondó szájból olyanról is hallottam, aki esténként Hegel esztétikáját forgatta, szegény. De ezek a parasztok nem ebből a filmből ismerősek. Ennek a filmnek a paraszti szócsövei valahogy így filozofálnak: az a baj, hogy 1. kevesen vagyunk, mi magyarok; meg az a baj, hogy 2. aki van, az sincs egy akaraton.

A magam részéről egyik propozícióval sem értek egyet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7930