KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
   2020/január
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Én nem lázadtam, én filmeket csináltam” Beszélgetés Sándor Pállal – 1. rész
• Darida Veronika: Toll és maszk Gábor Miklós
• Morsányi Bernadett: „Szabad embereket fényképezünk” Beszélgetés Szomjas Györggyel
• M. Tóth Éva: A nyár embere Jankovics Marcell-monográfia
• Kelecsényi László: Elmenni! Visszajönni? Alex és Andy
A DÍSZLET MESTEREI
• Bereczki Zoltán: A dekonstruált építész Rajk László filmdíszletei
• Benke Attila: A tér művészei Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
LÁNGOLÓ LÁNYOK
• Vajda Judit: A lányok angyalok Céline Sciamma
• Beck András: Érettségi után, a senkiföldjén Daniel Clowes: Ghost World
• Kránicz Bence: Műtéti beavatkozás Női remake
• Roboz Gábor: Öngyilkos játék Jason Micallef: Gyilkos játékok
VIRTUÁLIS VALÓSÁG
• Barkóczi Janka: Bazin álma Virtuális valóság és dokumentumfilm
• Herpai Gergely: James Dean digitális szelleme Virtuális színészek
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Szörnyfészek a felhőkarcolóban Larry Cohen démonai
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Éles képek Verzió
A MESEÍRÓ MESÉJE
• Adorf Mario: próba szöveg
FESZTIVÁL
• Bartai Dóra: Eldobható társadalmak Jihlava
• Beretvás Gábor: Csillaghullás Nagyszeben – Astra Filmfesztivál
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A változás dogmája A két pápa
• Pethő Réka: Útkereséstől életközepi válságig Házassági történet
• Fekete Tamás: Német história X Jojo Nyuszi
• Vajda Judit: Terhes társaság Seveled
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Jövőpánik Évek alatt
MOZI
• Pazár Sarolta: Különleges életek
• Vajda Judit: Boldog idők
• Kovács Patrik: Amanda
• Baski Sándor: A hegyek szigete
• Kovács Gellért: Bőrömben
• Kovács Kata: Judy
• Benke Attila: Családból is megárt a sok
• Alföldi Nóra: Lola és a fiúk
• Huber Zoltán: Tőrbe ejtve
• Rudolf Dániel: Hivatali eltávozás
• Herpai Gergely: Charlie angyalai
• Varga Zoltán: Sarkvidéki akció
DVD
• Pápai Zsolt: Hahó, Öcsi!
• Kovács Patrik: Annabelle gyűjtemény
• Benke Attila: Keménykalap és krumpliorr
• Varga Zoltán: Menekülés Los Angelesből
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Még egy csók

Dupla dogma

Kárpáti György

Fanatikus skótok, bigott muzulmánok. Szabad akarat a kőbe vésett parancsolatokkal szemben.

Egy ideges fűszeres – megunva a kutyák örökös incselkedését – áramot vezet a boltja előtt álló hirdetőtáblájába, majd amikor egy négylábú megpróbálja becélozni az illemhelynek kipécézett bádogreklámot, oktondiságáért megkapja a maga kis áramütését, s vinnyogva ugrik félre – körülbelül ennyi az összes humor Ken Loach legújabb alkotásában, a Még egy csókban. A nyitósnittben a társadalmi és szociális problémák iránt érzékeny rendező még némi iróniával tekint főhőseire, a bevándorló munkásosztály és a dolgozó kispolgárság tagjaira – bár már ebben a képtelen képben is érezhető némi tehetetlenséggel vegyes frusztráció –, aztán az elkövetkező percekben egyre jobban lebontja a bohó gondtalanság falát, pontosabban olyan falat emel(tet), mely átvitt értelemben egy egész családot választ ketté.

Ellentmondásos a tett, hiszen a pakisztáni családfő csak a többszáz éves hagyományoktól vezérelve szeretne új lakrészt építeni házasodni készülő csemetéjének, ám a kedves, virágokkal teli kert lerombolása az idill és harmónia szétzúzását szimbolizálja. Az építés, építkezés itt nem konstruktív folyamat, hanem az akarata ellenére házasodni kényszerített fiatalember lelkének bebörtönzése, önállóságának, személyiségének korlátozása.

A muzulmán fiú nem is hagyja magát, így a neki kiszemelt lány mellett a családját is otthagyja – elköltözik hazulról, hogy később találkozzon az igazival, aki fehér és nem mellesleg keresztény. Minő irónia, kettejük kapcsolatát a férfi családján túl a nő egyházi iskolája sem nézi jó szemmel – ugyanaz az elutasítás, ugyanaz a kanossza vár mindkét emberre, csak más közegben, más kultúrában. A nagy kérdés: a szabad akarat mennyiben élvez prioritást a kőbe vésett dogmákkal szemben?

Napjaink Angliájában a bányabezárások okozta első sokkon, a növekvő munkanélküliségen, az egzisztenciális válságon már túl vagyunk, s valószínűleg az Európai Unió bővítése is növeli azt a feszültséget, melynek hatására a bevándorlók, valamint az olcsó munkaerő tömeges nyugatra áramlása rémálomként nyomasztja meg a nyugati országok lakosait. Bár London évek óta a nemzetek nagy gyűjtő- és olvasztótégelye, itt és most a pakisztáni emigránsok beilleszkedési nehézségeiről esik szó, a sorok között pedig két vallás tradíciói – a keresztény-katolikus és a muzulmán – feszülnek egymásnak, s ebből adódnak a legélesebb ellentétek. Erre is láttunk már példát, ám A Kelet az Kelet még többnyire elviccelődte a konfliktusokat, s nem fogalmazódtak meg benne olyan erőteljesen a morális problémák (ráadásul ott a bevándorló pakisztáninak angol volt a felesége is). A Még egy csókban vallással, emberi kapcsolatokkal, hagyományokkal nincs viccelődés, sőt a zéró tolerancia elve lép életbe. A pakisztáni család hallani sem akar fiuk fehér és főképp keresztény barátnőjéről, s szó sincs arról, hogy valaha elfogadnák a számukra elfogadhatatlant. Önálló döntéseknek helye nincs – szól a verdikt, s ezzel együtt kerül parkoló pályára a renitens férfi karrierre vágyakozó húgának a szülői döntéssel szemben álló véleménye is (amely ugyan elnagyolt és elhanyagolt, ám a főproblémához tökéletesen illeszkedő cselekményszál).

„Nem tudom megérteni ezt a nemzedéket. Azt hittem ismerem valamennyire a fiatalokat, de mintha a falnak beszélnék” – ordít az iskolaigazgató a kirohanásán csak nevetgélő gyerekeknek Ken Loach 1969-es, Kes című filmjében, s az elszigetelődés témája 35 évvel később is zökkenőmentesen adaptálható a kor társadalmi viszonyaira, generációs különbségeire. Ken Loach érezhetően szociál-érzékeny a kispolgárság elesett figuráival, az átlagemberrel, a dolgozó társadalommal szemben. A Nevem, Joe alkoholista Joe-ja (Peter Mullan), a Riff-Raff börtönből szabadult kétkezi munkás Steve-je (Robert Carlyle) tökéletes alteregói a Kes forrófejű, oktondi bátyjának, Judnak, s illeszkedik ebbe a sorba a Még egy csók Casimja is. Itt ugyan a megnemértés nem társadalmi, hanem vallási indíttatású, de az ellenállás ugyanolyan kilátástalan, reménytelen szélmalomharc.

Amíg a Kesben a sólyom – a szabadság megtestesítője és gyerekfőhős életében az egyetlen igazi érzelmi kötelék – a frusztrált társadalom és a teljes kiábrándultság szimbólumaként kitekert nyakkal a szemetesben végzi, addig itt legalábbis kétértelműséget rejt a befejező képsor. Lehet, hogy a ködös albioni depresszióból is van kivezető út, s a meg nem értés fala is leomlik egyszer. Ha akarom, akkor viszont minden változatlan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8289