KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/február
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Filmben az igazság Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Kolozsi László: A metaforagyártó Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Reményi József Tamás: Hiszen béke van Hajónapló ’89 – ’09
HANEKE
• Földényi F. László: A lélek kulisszái Michael Haneke: A fehér szalag
• Pálos Máté: Sokkterápia Haneke trilógiája
OLASZ POLISZ
• Pintér Judit: Távol Rómától Ermanno Olmi: Valóság és utópia
• Bikácsy Gergely: Isteni kajmánok Olasz elnökfilmek
SHERLOCK HOLMES
• Takács Ferenc: A detektív és a dandy Sherlock Holmes a moziban
• N. N.: Sherlock Holmes filmen
• Baski Sándor: Sherlock, a spíler Guy Ritchie: Sherlock Holmes
MESEDIMENZIÓK
• Géczi Zoltán: Kreatív káosz, áldott zűrzavar Mai amerikai animáció
• Szabó Noémi: Újratöltve Klasszikus gyerekmesék
• Klág Dávid: A bábok élete Anilogue
• Hámori György: Lengyel hardkor Beszélgetés Tomek Baginskival
• Sepsi László: Nextgen Avatar
• Varró Attila: Végtelen történetek Égenjárók
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Langyosabb napok Verzió: Húsz év demokrácia
NETMOZI
• Baski Sándor: Csalfa remények A filmelőzetesek története 2
KÖNYV
• Kelecsényi László: Senki sem tökéletes 303 magyar filmszínész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: A lúzer utolsó éjszakája Köntörfalak
• Barotányi Zoltán: Tizenhat tonna Kapitalizmus – Egy szerelmi történet
MOZI
• Klág Dávid: Egek ura
• Vajda Judit: Mások vagyunk
• Kolozsi László: Dot.com
• Sepsi László: Pandorum
• Schreiber András: Báthory – A legenda másik arca
• Alföldi Nóra: Vén csontok
• Tüske Zsuzsanna: Hajrá Bliss!
• Kovács Marcell: Az áruló szív
• Varró Attila: Szállítmány
• Pápai Zsolt: Kádár
• Nevelős Zoltán: Mocskos zsaru
DVD
• Nagy V. Gergő: Spagetti-western kollekció 2.
• Pápai Zsolt: Zsebtolvaj
• Alföldi Nóra: 9-es terv a világűrből
• Varró Attila: Az utolsó cowboy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kapitalizmus – Egy szerelmi történet

Tizenhat tonna

Barotányi Zoltán

Michael Moore a kapitalizmus részleges kritikája után immár a szisztéma egészéről rántja le a leplet.

A jeles, ámde igencsak vitatott életművel rendelkező dokumentarista az utóbbi húsz évben csak figyelemreméltó ujjgyakorlatokat produkált – mindez csupán az opus magnumra való felkészülést szolgálta. Legalábbis így tűnhet legutóbbi, nagyívű és sokat markoló munkája, a Kapitalizmus – Egy szerelmi történet után. Valójában persze nem így van: az újabb mozgóképes dolgozat mit sem von le a korábbi filmek „érdemeiből”, pláne nem a hibáiból.

Michael Moore-t sokan, több oldalról is kritizálták az évek folyamán, ám a javító-nevelő szándékú észrevételek sorra lepattantak róla, tán nem véletlenül. Gyakorta vádolják túlzott szubjektivizmussal, a tények egyoldalú kezelésével, egydimenziós látásmóddal, egy-ügyű érveléssel – más oldalról meg gátlástalan kollázstechnika alkalmazásával, hatásvadász tálalással, no és azzal is, hogy túl sokszor tolakodik filmjeinek előterébe. Mindez alkotói oldalról akár még dicséretként is felfogható – MM ugyanis pontosan ezért csinálja filmjeit. A világot nem megérteni, hanem megváltoztatni akaró rendező prófétai dühvel esik neki nyersanyagának, s a világról való nézeteit rendre igyekszik jól érthető (még ha kellően nem is alátámasztott) állításokban összefoglalni. S bizony, ha valaki épp ilyesféle szubjektív dokumentarista darabok előállítására adja fejét, akkor bizony nem kis magamutogatás és jó adag nárcizmus is szorult belé. MM pedig szigorúan betartja a szabályt: az általa kedvelt tanító-nevelő célzatú, agresszív-leleplező stílusú dokumentumfüzérnek mindig két szereplője van: a Szent Györgyöt játszó narrátor-rendező, s a mindenkori gonosz sárkány.

Moore a korábbiakban, mondhatni, visszafogottan fogalmazott, elvégre a rendszer egy-egy részterületét pécézte ki. Az életművet nyitó 1989-es Roger & Me a General Motors üzelmeit leplezte le, a 2002-es Kóla, puska, sültkrumpli (Bowling For Columbine) a végtelenül szabadosnak és felelőtlennek láttatott amerikai fegyvertartási szabályokról állított ki gyászos bizonyítványt egy akkor friss tragédia, a Columbine középiskolában történt mészárlás kapcsán. A Fahrenheit 9/11 (2004) természetesen az Államok agresszív, háborús politikájáról, no és persze a főgonosz Bush jr. üzelmeiről rántotta le a leplet, míg a Sicko (2007) az amerikai egészségügyet kapta le tíz körméről – különös tekintettel a biztosítási rendszerre és a nagy gyógyszergyártókkal való összefonódásra. Ez persze még nem is a teljes életmű – emellett feltétlenül említenünk kell egyetlen „szabályos” játékfilmjét, a nálunk Pajzs a résen címen vetített Canadian Bacont (1995), mely a maga idejében mérsékelt sikert aratott szatíra a politikai manipulációról és az amerikai patriotizmus hisztériába fordulásáról. A témákat ezen filmjével mintegy fel is vázolta Moore: mindezek az ő tálalásában csupán egy nagy-nagy, alapvető betegség egyedi tünetei, s most elérkezettnek látta az időt arra, hogy magával a gyilkos kórral számoljon le, pusztán kamerája és vágóasztala segítségével.

A Kapitalizmus… persze nem szólhat egy egész gazdasági-társadalmi szisztémáról – tudjuk jól, hány vaskos kötetet szenteltek e témának jeles (többek között bizonyos nagyszakállú) szerzők. Ezért aztán Moore sem tehet mást, mint hogy összegyűjtsön, s néha leforgasson némi – a dolog természeténél fogva korlátozott mennyiségű, s témáit tekintve viszonylag szűk merítésű – képi-információs anyagot, majd a kazalba hányt információmozaikokat megpróbálja gondos kollázstechnika és a radikális mellérendelés módszere révén némi értelemmel, de leginkább értelmezhető üzenettel felruházni. Látszólag gigantikus a feladat, mit magára mért – s könnyen csúszik ki az ember száján: nem is csoda a kudarc. De vajon tényleg oly féregjárta az alkotó munkájának gyümölcse?

Meglehet, csupán a cím megtévesztő, de Moore meg sem kísérli, hogy a kapitalizmusnak nevezett, sokak által sokféleképpen „megénekelt” szisztémát a maga szája íze szerint újradefiniálja. Nála a rendszer egyértelműen leírható legfőbb válságszimptómáival: gazdasági krízis idején lehull az álarc, s a fenevad kimutatja iszonyú pofáját és vicsorgó, sárga fogait. Az új apropó természetesen a mostani gazdasági-pénzügyi krach, amelyben nyakig ülünk e pillanatban is. Moore tüneteket sorol és elveszett életekről regél – előhívatnak az ingatlanválság kilakoltatásra ítélt áldozatai, no és persze a dologból hasznot húzó ingatlanhiénák. Jönnek Amerika rosszul fizetett, szinte már nyomorgó hősei, a kizsákmányolt pilóták, és Moore felemlegeti az amerikai közvetlen közelmúlt egyik nálunk kevéssé ismert botrányát is. A pennsylvaniai Luzerne megye bíróságának két bírája ellen jelenleg is zajlik a per, ugyanis a vádak szerint kenőpénzt fogadtak el két, fiatalkorúaknak fenntartott javító-nevelő célzatú privát büntetőintézet tulajdonosaitól – cserébe futószalagon szállították az ifjú elítélteket. Azon túl, hogy mindez gyomorforgató és felháborító, kicsit nehezen értelmezhető a kapitalizmus elleni vádirat gyanánt (pláne egy olyan vidéken, ahol egykoron a tervlebontás módszerével töltötték fel a börtönöket, a lágereket, sőt a tömegsírokat...a létező szocializmus nagyobb dicsőségére).

Moore látszólag önkényes és tervszerűtlen csapongásai közben (például a cégeket kedvezményezettként feltüntető, alkalmazotti biztosítások kárhoztatása nyomán) törvényszerűen jut el egy ennél nagyobb szabású „botrányhoz”: hová tűnt a törvényhozás által megszavazott 700 milliárdos pénzügyi mentőcsomag? Itt aztán jöhet szélesvásznú buffó-énje, s nekiláthat a maga diszkrét módján terrorizálni a bankok ajtajában lebzselő szekuritikat. Régi, „bevált”, ámde kisstílű trükk – Moore mindig elsüti, a törzsközönség röhög rajta (ahogy azon is, amikor a Wall Street finánckapitalistáinak hivalkodó székházait keríti körbe a nyomozós-helyszínelős filmekből, sorozatokból elhíresült „bűntett színhelye” feliratú sárga szalaggal), a többiek dühösen vagy kárörvendve legyintenek.

Mindazonáltal Moore ezúttal többre vágyik pusztán kórtünetek felvázolásánál és részproblémák analízisénél – ítéletet akar mondani. Meglehet, a fenti tények és bizonyítékok már nem támasztják alá kellőképpen mondanivalóját – de hát tudjuk, egy hívőnek nincs szüksége naponta jelenésekre és csodákra ahhoz, hogy hite erős maradjon. S Moore, legalábbis, e filmből úgy tetszik, hívő kettős értelemben is. Megrögzött, bár nem túl alaposan definiált antikapitalista, s emellett, ír-amerikaiként, ragaszkodik katolikus gyökereihez is: a filmben Detroit érsekével mondatja ki, hogy a kapitalizmus és az evangélium szelleme bizony összeférhetetlen. Hogy mit szólnának ehhez más auktorok (például a protestantizmus és a kapitalizmus szellemét rokonító Max Weber), nem tudhatjuk. Annyi bizonyos, hogy már másoknak is eszébe jutott: nem feltétlenül gyümölcsöző egy többségében nem katolikus társadalomban egy határozottan katolikus politikai teológia meghirdetése. Egy metodista alighanem csupán legyint, ha meghallja, mit gondolnak némely katolikusok a Szentírás és a szabad vállalkozás elvének összeférhetetlenségéről. De maga Moore halálosan komolyan veszi ezt a sajátos keresztényszocialista megközelítést: a kapitalizmus lényege szerint gonosz, ezért reformálhatatlan – el kell vetni, s valami mást rakni a helyébe. De hogy mi lenne ez a más, arra csak célozgat. No, jó, nem egy dokumentumfilmtől várnánk, hogy konkrét politikai cselekvési programot és a komplett, utópikus jövőképet kínáljon. Azért persze beszélnek hozzánk önigazgatásos alapon működő cégek dolgozói (egy szabad országban önként létrehozott, munkástanács-logikájú gyárakat, üzemeket is szabad működtetni...), megszólal magát demokratikus szocialistaként definiáló szenátor, felbukkan a seriff, aki a maga körletében leállíttatta a kilakoltatásokat, és megnyílik nekünk néhány becsületes törvényhozó is. De leginkább egy holt elnök szavait ihatjuk: megidéztetik az egykori F. D. Roosevelt által 1944. január 11.-én meghirdetett 2nd Bill Of Rights. Ebben az elnök az első amerikai Bill Of Rights-ra (ez az alkotmány tíz, „klasszikus”, még az 1780-as években született kiegészítését foglalja magában) utalva ígért méltányos és kielégítő béreket, megfelelő munkát és életkörülményeket, élhető otthont, kielégítő egészségügyi ellátást, kellő gazdasági segítséget, gondoskodást a balszerencséjük, koruk, vagy egészségügyi állapotuk miatt a munkaerőpiacról kiszorulók számára, védelmet az igazságtalan verseny s a monopóliumok ellen, s jó színvonalú oktatást. Falra hányt borsó maradt minden ígéret: bezzeg egykori ellenségeink, a németek, a japánok mindent megkaptak, nem is szólva a skandinávokról – hangzik az alkotó kommentárja. Moore is célozgat rá (már forradalmat is emleget!), méltatói-bírálói is sűrűn emlegetik, hogy a magát eddig baloldali liberálisként definiáló, de leginkább balos populistaként fellépő rendező ezúttal tovább lépett egy öleset, s immár ő az amerikai szocializmus felkent apostola, új széles ecsetvonásokkal odakent filmesszéje pedig az első kiállás az új, kizsákmányolástól mentes társadalom mellett (hirtelen el is képzeltük, milyen lehet egy zárszámadó közgyűlés egy texas-i téeszben, megannyi Stetson-kalapos dolgozóval...) Persze egy igazi, keményvonalas marxista számára a fenti rendszertelen kritikai analízis és hiányos receptúra pusztán óvatos, opportunista próbálkozás, egy tipikus (fél)értelmiségi elhibázott kiáltványa, amely csak azoknál üt, akinek tényleg minden vicc új. És persze akadnak még olyanok is, akik a „kapitalizmust”, a vállalkozás, az üzlet szabadságára épülő rendszert nem holmi burjánzó rákfenének, hanem további szabályozást és finomhangolást kívánó, piaci zavarokat is produkáló, de működő szisztémának látják. Ennek javítása, karbantartása, üzemszerű működtetése sok-sok vitát, nem kis agymunkát, gondosan kifundált gazdasági-jogi lépéseket, s néha bizony határozott reformokat igényel – mindez terheket ró mind a döntéshozókra, mind a „tojásfejűekre”, a bölcs emberek közösségére, mind a laikus, de vokssal bíró publikumra. Megszüntetni, legalábbis egy agitprop-dokumentumfilm játékvilágában, sokkal egyszerűbbnek és hatásosabbnak tűnik, pedig rohadtul nem az. A kapitalizmus „sikeres” felszámolásának tanulságairól pedig Moore értekezzen nyugodtan kelet-közép-európai, kínai, indokínai, vagy kubai származású honfitársaival.


KAPITALIZMUS: SZERETEM! – amerikai, 2009. Rendezte és írta: Michael Moore. Kép: Daniel Marracino és Jayme Roy. Zene: Jeff Gibbs. Szereplők: Michael Moore. Gyártó: Dog Eat Dog / Paramount Vantage / Overture. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 127 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10055