KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/március
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tiszta Amerika Magyar filmipar
• Kolozsi László: Magyar kopó Hazai bűnfilmek
• Schreiber András: Pótkávé Bűnügyi tévémagazinok
EDGAR ALLAN POE
• Géczi Zoltán: Míg e rejtélyt meglesem Edgar Allan Poe
• Janisch Attila: Az inga alatt A filmszerűtlen Poe
ALVILÁGI AMERIKA
• Roboz Gábor: A bánatos krónikás Dennis Lehane
EDGAR ALLAN POE
• Kovács Marcell: Többször használatos rémálmok Poe és Corman
KAMASZMOZI
• Varró Attila: A változás kora Farkasember-filmek
• Vajda Judit: Grimm és az idegenek Nem félek a farkastól
• Jankovics Márton: A korona súlya Kamaszkirálynők
• Forgács Nóra Kinga: Nem leányálom Andrea Arnold: Akvárium; Lone Scherfig: Egy lányról
OLIVEIRA 101
• Forgách András: Az öregkor diszkrét bája Manoel de Oliveira
ÉSZAK-KOREA
• Teszár Dávid: Remetediktatúra Dokumentumfilmek Észak-Koreáról
• Csoma Mózes: Pulgaszari Sin Szang Ok megpróbáltatásai
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Cigányút
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Filmsziget BBS 50
• Grunwalsky Ferenc: A Sáncban
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: Szigorúan nyilvános Rejtett kamerás műsorok
• Baski Sándor: Csak egy kattintás A filmelőzetesek története 3.
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Körkörös történelem Oda az igazság
• Bori Erzsébet: Vendégjáték Erdélyben Peter Strickland: Varga Katalin
• Gorácz Anikó: Háromszög franciaágyra Májusi zápor
MOZI
• Vincze Teréz: Éhség
• Schreiber András: Kilenc
• Baski Sándor: A sötétség határán
• Fekete Tamás: Mindenki megvan
• Varró Attila: Komfortos mennyország
• Kovács Marcell: Éli könyve
• Sepsi László: Légió
• Teszár Dávid: Milarepa
• Tüske Zsuzsanna: Testvérek
• Parádi Orsolya: Coco Chanel és Igor Sztravinszkij
• Vajda Judit: Fekete villám
• Alföldi Nóra: 9
DVD
• Ádám Péter: Truffaut-gyűjtemény
• Pápai Zsolt: A vonat
• Alföldi Nóra: Náci zombik
• Tosoki Gyula: Idegenek Velencében

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Észak-Korea

Dokumentumfilmek Észak-Koreáról

Remetediktatúra

Teszár Dávid

Az észak-koreai „valóság” az, amit a filmest állandóan követő és instruáló idegenvezetők láttatni engednek, illetve amit az állami cenzúra előzetesen és utólagosan jóváhagy.

Az észak-koreai „valóság” az, amit a filmest állandóan követő és instruáló idegenvezetők láttatni engednek, illetve amit az állami cenzúra előzetesen és utólagosan jóváhagy.

Ki gondolta volna, hogy a kommunizmus leáldozása és Szovjetunió felbomlása érintetlenül hagyja Észak-Korea politikai berendezkedését? Azon szakértők is súlyosan alábecsülték Kim Ir Szen országát, akik a „Nagy Vezér” 1994-ben bekövetkező halála után várták a rendszer összeomlását. Mindezen események, illetve az észak-koreai gondolkodásmód megértéséhez mindenekelőtt a csucshe fogalmát szükséges tisztázni, amelynek gyújtópontjában a szuverenitás áll: állami szintre emelt filozófia ez, nacionalista vezérelv, amely a nemzeti, politikai, gazdasági és kulturális függetlenséget hangsúlyozza. A félsziget huszadik századi traumatikus eseményei tükrében (japán gyarmatosítás: 1910–45; egységes, autonóm koreai nemzetállam hiánya: 1948; koreai háború: 1950–53) ez egy teljességgel logikus, szinte már szükségszerűnek mondható felfogás, amely kiválóan rámutat arra, hogy Észak-Korea nem illeszthető be a Moszkvától függő szovjet szatellitállamok sorába. Az 1948-ban megalakult Koreai Népi Demokratikus Köztársaság tehetséggel balanszírozta külkapcsolatait a két nagyhatalmi szövetséges, Kína és a Szovjetunió között: stratégiai jelentőségének köszönhetően a szovjet–kínai elhidegülés időszaka alatt is jó kapcsolatot ápolt mindkét állammal, azonban a csucshe eszméjéhez híven mindig hangsúlyozta függetlenségét (például sohasem lépett be a KGST-be) – tette mindezt úgy, hogy ez nem járt a keleti blokkból való kiátkozással (lásd Albánia példáját).

A mandzsúriai japánellenes gerillaharcok hőséből népvezérré lett Kim Ir Szen az ötvenes évek végére eltávolította a veszélyesnek ítélt szovjet- és kínaibarát elemeket, megszilárdítva ezzel hatalmát; tervutasításos rendszere komoly sikereket ért el, neokonfuciánus alapokon nyugvó országának gazdasági teljesítménye egészen a hetvenes évek közepéig felülmúlta déli szomszédjáét, az utóbbi évtizedek azonban már az önellátást és öngondoskodást szajkózó csucshe-ideológia totális kudarcát jelzik (az éhínség a ’90-es évek közepén szedte a legtöbb áldozatát).

Az öröklés kérdése egy gondosan előkészített, tudatos folyamat eredményeként az 1970-es évek végére tisztázódott: a filmek iránt különös érdeklődést mutató Kim Dzsong Il egyre komolyabb állami- és pártpozíciókat kapott apjától, a propagandagépezet pedig egy újabb magánmitológia kidolgozásával bizonygatta a trónörökös földön túli zsenialitását (az első, ’80-as évek elején kiadott önéletrajz szerint a „Kedves Vezető” a Pektu szent hegyének lábánál született egy titkos gerillatáborban). A kommunista nemzetek közül egyedüliként Észak-Koreában valósult meg a dinasztikus utódlás (igaz, a térségben találunk erre még egy példát a tajvani Csang-család képében), s minden jel arra mutat, hogy e tradícióhoz a betegeskedő Kim Dzsong Il is ragaszkodik. Hogy Kim Dzsong Un valóban hatalomra kerül-e apja halála után, az legalábbis kérdéses, a potenciális forgatókönyvekről mindenesetre a Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relations) Preparing for Sudden Change in North Korea című kiadványa értekezik a legprecízebben: az Egyesült Államok ezen komoly befolyással rendelkező agytrösztjének munkája lehengerlő letisztultságú dolgozat; nem hiába számolnak az amerikai külpolitikai döntéshozók a szervezet mindenkori javaslataival.


*


A hírszerzés fekete foltjának is becézett remetediktatúra mozgóképes dokumentálása különösen problematikus feladat, ugyanis a forgatási engedéllyel megajándékozott külföldinek nincs lehetősége a valóság lefilmezésére. Az észak-koreai „valóság” ugyanis az, amit az alkotót állandóan követő és instruáló idegenvezetők láttatni engednek, illetve amit az állami cenzúra előzetesen és utólagosan jóváhagy. A propaganda csupán háromféleképpen kerülhető ki: vagy a halálbüntetést is felvállalva rejtett kamerával kell filmezni (A titkos állam gyermekei, A határ túloldalán, Szöuli vonat), vagy egyáltalán nem kell szerepeltetni az észak-koreai „valóságot” bemutató felvételeket (Nuklerási rémálom, Kim atomjátszmája), esetleg az országhoz közvetett módon kapcsolódó, ám szerfelett árulkodó történetekkel kell rámutatni a helyi viszonyokra (Észak-Korea: emberrablás, Hazatérés, Életük a tét, Át a demarkációs vonalon, Kim Dzsong Il barátai).

Nem mintha tanulság nélkül való lenne az olyan színtiszta propagandafilmek vizsgálata, mint az Észak-Korea: Egy nap az életből (North Korea: A Day in the Life 2004), amelyet a KNDK Kulturális Minisztériumának védnöksége alatt készített a holland származású Pieter Fleury, méghozzá azzal az őszinte szerzői meggyőződéssel, hogy a nyugati világ általa objektívabb képet kap az észak-koreaiak életéről (ez a dvd extrái közt található rendezői interjúból derül ki). Fleury egyetlen hétköznapot mutat be egy reprezentatívnak vélt phenjani varrónő családján keresztül: Pelikán elvtárstől eltérően ideológiailag itt mindenki kellően képzett, a reggel Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il faliképének gondos letörölgetésével indul, az anyuka az óvodába menet USA-ellenes nótát tanít a kislányának, a textilgyárban szorgosan és fegyelmezetten munkálkodva túlteljesítik az előirányzott napi tervet, az óvónő pedig a „Kedves Vezető” hőstetteit magyarázza a kicsiknek. Egy másik családtagon keresztül bepillantást nyerünk egy csoportos angol órába is, e jelenetben érződik egyedül némi felszabadultság és humor, ám ezt egy hihetetlenül abszurd szituáció ellenpontozza: az egyik diák az információs korszak fontosságára (!) hívja fel a figyelmet, erre a tanárnő felteszi neki azt a kérdést, hogy mi az internet. Nem érkezik válasz, hogyan is érkezhetne egy olyan országban, ahol csak egy Kimhez közeli, szűk elit fér hozzá a világhálóhoz: a nép egyedüli információs forrását a pártállami média jelenti – hiába dolgozott a propagandagépezet a munkásparadicsom országimázsának kiépítésén, az Egy nap az életből végül saját magát leplezi le.

A helyi mindennapok lefestésére mindössze a brit Daniel Gordon kísérlete Szellemi erőnlét (A State of Mind, 2003) nevezhető sikeresnek, akinek példátlan szabadságot sikerült kiharcolnia a hatóságoknál, és az ebben rejlő lehetőségeket tehetséggel ki is használta: két fővárosi tornászlány felkészülését dokumentáló mozija elkerüli mind az idealizálás, mind pedig a démonizálás csapdáját, illetve minimalizálja a kötelező ideológiai sallangot. Bemutatja a tizenegy és tizenhárom esztendős főszereplők rokonságát (itt már sokkalta természetesebben viselkedő embereket látunk), a lányok napi rutinját a központi munkásszirénára ébredéstől az iskolai életen és a közelgő tömegrendezvényre történő edzésen át a közös családi vacsoráig. Lábjegyzetként említést nyer a „Nagy Vezér” élete és a koreai háború, megtudjuk, hogy a lakásba beépített pártrádiót nem lehet kikapcsolni, csak lehalkítani, az áramszünet idején pedig bevett gyakorlat az ősellenség imperialistákat okolni („Rohadt amerikaiak, erről mind ők tehetnek!” – szól a nagypapa kissé ingerülten). Gordon filmje humanizálja az előszeretettel fanatizált bábuknak beállított észak-koreaiakat, emberi arcuk kivált akkor mutatkozik meg, amikor a betanult propagandafrázisok ismételgetése helyett az élet kevésbé rózsás oldaláról beszélnek: a lányok a fellépés előtt megsokszorozódó tréningeket már nem restellik utálni, a nagy éhínség időszakáról pedig első ízben nyilatkozik helyi lakos egy külföldinek (az interjúalany-édesanya persze nem kívánja megismerni a politikai fogolytáborok világát, bölcsen, kritikától mentesen beszél, de már önmagában a témáról való diskurzus forradalminak nevezhető abban az országban, ahol az állam által kiötlött fikciót nevezik történelemnek).



Phenjani tudósítások


Észak-Koreába eljutni nemcsak az újságírók kiváltsága. Dél-Koreában a komoly északi beruházásokban érdekelt Hyundai Asan 1998 óta szervez utazásokat a festői szépségű Gyémánt (Kümgang) hegységbe (e szolgáltatás 2008 nyara óta szünetel, ekkor ugyanis az északi határőrök lelőttek egy elkószáló déli turistát), a KNDK-ra specializálódott, pekingi székhelyű Koryo Tours pedig a nemzetközi érdeklődőknek nyújt lehetőséget az ország hivatalos propaganda-arculatának megismerésére, egyénileg és csoportosan egyaránt. Az ABC Foreign Correspondent című adásának kiküldöttje az utóbbi megoldással élt: tudósítása bájos rácsodálkozás, egyetlen érdekfeszítő momentuma kimerül egy olyan felvételben, amelyet az operatőr az idegenvezető tudta nélkül készített (az egyik utas elmagyarázza neki, hogy a koreai háborút Kim Ir Szen kezdeményezte, mire az idegenvezető magából kikelve a következőt válaszolja: „Ki nem állhatom ezt a szöveget! Ha így gondolja, akkor nem tudom biztosítani az életét az országunkban!”) A National GeographicÉszak-Korea belülről (Inside Undercover in North Korea, 2007) című dokumentumfilmjében a narrátor-tudósítónő egy Észak-Koreába látogató nepáli szemorvos szürkehályog-műtéteinek rögzítésére kapott engedélyt a hatóságtól, ám ő rafinált módon tágított a tematikán, és több aspektusból is vizsgálta Kim rezsimjét (történelem, megosztottság kérdése, menekültügy, éhínség). Korrekt munka az övé, különösen az egészségügyi vonatkozások értékesek, nem is beszélve a figyelemreméltóan intelligens záró megállapításokról. Amikor a látásukat visszanyert emberek egyenként leborulnak az egykori és a jelenlegi diktátor arcképe előtt, és az örömódák közepette nem győzik megköszönni a „Kedves Vezető” nagylelkűségét, a narrátor hölgy elmereng: „nem tudtam eldönteni, kit vezérel az őszinte hit és kit a félelem, de ennyi évtizednyi engedelmesség után talán már nincs is különbség hit és félelem között.”

A nemzetközileg – egyébként joggal – sztárolt Daniel Gordon észak-koreai dokujai (Életük a tét, Szellemi erőnlét, Át a demarkációs vonalon) mellett sajnálatos módon elsikkad Martin Himel alkotása (Észak-Korea: kétségbeesés vagy megtévesztés), noha ennél átfogóbb és pontosabb művet még nem tett le senki az asztalra. Egészen részletes képet ad az egészségügy kritikus helyzetéről (interjúalanya a phenjani központi kórház főorvosa), a kulturális életről és az oktatásról, miközben a két ország egyesítésének lehetőségeit is elemzi, és megszólaltat néhány Dél-Koreába szökött menekültet is (itt az a Kang Csol-van jellemzi az északi munkatáborok világát, akinek visszaemlékezése Phenjani akváriumok: Tíz év az észak-koreai Gulágon címen könyv formájában is megjelent). Himel nagyszerű érzékkel választja ki interjúalanyait, nem tesz fel fölösleges kérdéseket, saját narrálásában pedig kerüli a közhelyes vagy blickfangos megállapításokat. Műve csúcsjelenetében például egy speciális nyelviskola legjobb tanulóját kérdezgeti: a kivételesen intelligens, húszesztendős lány anyanyelvi szinten beszél angolul (ez a tökéletesen izolált észak-koreai kontextusban azt jelenti, hogy nyelvzseni), és arra válaszol, mi az álma, és miről beszélgetne egy vele egykorú külföldi diákkal. Ezek után Himel keres egy ugyancsak húszéves hölgyet a legjobb dél-koreai egyetemről (Seoul National University), és az északi szomszédokról nyilatkoztatja: ő a negatívumokat és a két ország mélyreható különbözőségét hangsúlyozza. Himel visszavág a phenjani lányra, aki pedig a kultúrák közötti megértést és a baráti kapcsolatok kialakítását emeli ki: briliáns ez a kvázi-párbeszéd, az pedig külön figyelemreméltó, hogy a megszokottól eltérően az északi diák bizonyul nyitottabbnak.



A határon túl


Amit a Chosun Ilbo (konzervatív dél-koreai napilap) riporterei műveltek tíz hónapon keresztül, az a gerillafilmezés magasiskolája: rejtettkamerás felvételeket készítettek az észak-koreai határnál, bemutatták a Kínában élő menekültek életét és dokumentálták azt a keserves odüsszeiát (Kína–Laosz–Thaiföld), amely siker esetén a szabadságot (vagyis a Dél-Koreába jutást) garantálja a Kim-rezsim élhetőbb életre vágyó állampolgárainak. A menekülthelyzetet témájául választó, több mint húsz országban sugárzott A határ túloldalán (On the Border, 2007) legsokkolóbb ténye az, hogy Kína nem tartja be a menekültstátuszra vonatkozó 1951-es genfi egyezmény rendelkezéseit, illegális bevándorlónak nyilvánítja a diktatúrából megszökőket, és a mai napig hazatoloncolja azokat (Tim Peters, a Helping Hands Korea alapító-vezetője szerint hetente körülbelül 2-300 főt!): a rendszer ellenségeire otthon kényszermunka-tábor és kínzás vár. Elképesztő infrakamerás képeket látunk a határmenti ember- és drogkereskedelemről, a dokumentumfilm második felében pedig az egyéni sorsok kerülnek előtérbe: előbb egy Kínában idegenvezetőként dolgozó hölgy életébe nyerünk bepillantást (ő hamis útlevéllel jut Thaiföldre, onnan pedig a dél-koreai nagykövetség segítségével érkezik Szöulba), majd egy Oroszországban élő menekült következik, aki egy északi kézben lévő favágó-telepről szökött el és kezdett új életet. Méregerős történet mind egytől egyig; néhány, a Fókusz és az Aktív szofisztikáltságát idéző megoldástól eltekintve (síró emberek arcközelijeinek erőltetése, szentimentális melódiával súlyosbítva) ez egy egészen kiemelkedő dokumentumfilm, itthon is megérdemelne egy televíziós sugárzást.

A Szöuli vonat (2006) a tematika másik jelentős letéteménye, amely kizárólag a Kínába átszökött menekültekre koncentrál: az itt látott észak-koreai csoport Mongólián keresztül próbál Szöulba jutni (Thaiföld mellett ez a másik népszerű kivándorlási útvonal: míg a laoszi határátkelést egy 18 órás dzsungeltúra nehezíti, jelen esetben a Góbi-sivatag átszelése bizonyul problémásnak). Vezetőjük a távol-keleti térség Schindlerének becézett Cson Ki Hvon, aki az észak-koreai menekültek megsegítésére szakosodott illegális szervezet (Underground Railway) aktivistája: míg A határ túloldalán menekültjeinek több napos utazása sikerrel zárul, a Szöuli vonatban letartóztatják őket a mongol határnál. És nem csak e tekintetben borúlátóbb ez az intézményi háttérre is összpontosító munka: a civil szervezetek hiába hívják fel a figyelmet az emberi jogi jogsértésekre, érdemi eredményt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához hasonlóan nem tudnak elérni. A megszólaltatott szakértők meddő elmélkedéseinél sokkalta többet mond az az archív felvétel, amelyen egy észak-koreai család kétségbeesetten próbál berohanni a pekingi japán (!) nagykövetség őrökkel körülvett főkapuján: megrendítő képsor, amelynek furcsa iróniáját az adja, hogy az ősellenségtől kérnek menedékjogot – helyesebben kérnének, ugyanis az édesapán kívül az anyukának és a kislánynak nem sikerül átvergődni a biztonsági személyzeten.



Nukleáris sakkjátszma


A kommunista rendszer bukásával és a Szovjetunió felbomlásával Észak-Korea magára maradt: anakronisztikus állammá, egyfajta páriává vált. Virág elvtárs mondására („A nemzetközi helyzet egyre fokozódik!”) a ’90-es évek legelején egy nukleáris programmal válaszolt, amellyel kellő időt nyert ahhoz, hogy helyet találhasson magának az új világrendben. Hogy ez a defenzívnek kikiáltott manőver két ízben is (1994, 2003) majdhogynem atomháborúhoz vezetett, arról a Nukleráris rémálom (Nuclear Nightmare: Understanding North Korea 2003), valamint a Kim atomjátszmája (Kim’s Nuclear Gamble 2003) tudósít. Mindkét munka alapvetően politikusok, diplomaták és történészek interjúira épít, de míg a Nukleáris rémálom a tömegpusztító fegyverek központi kérdéskörét történelemleckébe és Kim Dzsong Il személyének elemzésébe ágyazza, a Kim atomjátszmája szinte kizárólag az Egyesült Államok és a KNDK külkapcsolataira koncentrál.

Amerikai részről két egymással homlokegyenest eltérő hozzáállást látunk, amely gyakorlatilag modellezi a dél-koreai elnökök szomszéd-politikáját: a Clinton-adminisztrációra a párbeszédet és a békés együttműködést hangsúlyozó, ellenzéki párti Kim De Dzsung és annak utódja, Ro Mu Hjon rímel, míg a jelenleg hatalmon lévő, konzervatív Li Mjong Bak a George W. Bush által képviselt keményvonalas, kompromisszumoktól mentes szemlélet folytatója. Látványos eredményeket eddig csupán a barátságos viszonyulás hozott (lásd a 2000-es és a 2007-es észak-déli csúcstalálkozót), de még ezekben az esetekben sem sikerült megnyugtatóan rendezni az atomfegyverek kérdését. A 2003-ban induló hatoldalú tárgyalások ugyancsak képtelenek voltak feloldalni e patthelyzetet; a legfrissebb fejlemény pedig az, hogy az első ObamaLi találkozó alkalmával (e sorok írásakor, november második felében) Észak-Korea egyetlen lépésben történő nukleáris leszerelését („a nagy alku”) hangsúlyozta a két állam vezetője.


*


Az Észak-Koreáról szóló dokumentumfilmek legjobb darabjai sohasem önmagában vizsgálják az országot: az északi oldal nem értelmezhető a déli nélkül, és viszont. Északi diáklány „felel” a délire, északi menekült nyilatkozik a déli társadalomba való beilleszkedés nehézségeiről – egység a megosztottságban, megosztottság az egységben. A paradoxonok nemzete ez, skizoid vonásokkal: erről a súlyos identitászavarról alighanem Kim Dong Von monumentális, két és félórás társadalomanalízise, a Hazatérés (Repatriation) értekezik a legautentikusabban, amelyben a több évtizedet (25-45 évet) dél-koreai börtönökben töltött északi kémek életét és viszontagságos hazautazásuk történetét meséli el a saját narrálásában, maximálisan szubjektív, naplószerű módon. Ha csak egyetlen dokumentumfilmet nézünk meg Koreáról, hogy közelebb kerüljünk a félsziget viszonyainak megértéséhez, ezt válasszuk: sorsukban egy nép sorsa sűrűsödik össze.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 41-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10094