KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/március
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tiszta Amerika Magyar filmipar
• Kolozsi László: Magyar kopó Hazai bűnfilmek
• Schreiber András: Pótkávé Bűnügyi tévémagazinok
EDGAR ALLAN POE
• Géczi Zoltán: Míg e rejtélyt meglesem Edgar Allan Poe
• Janisch Attila: Az inga alatt A filmszerűtlen Poe
ALVILÁGI AMERIKA
• Roboz Gábor: A bánatos krónikás Dennis Lehane
EDGAR ALLAN POE
• Kovács Marcell: Többször használatos rémálmok Poe és Corman
KAMASZMOZI
• Varró Attila: A változás kora Farkasember-filmek
• Vajda Judit: Grimm és az idegenek Nem félek a farkastól
• Jankovics Márton: A korona súlya Kamaszkirálynők
• Forgács Nóra Kinga: Nem leányálom Andrea Arnold: Akvárium; Lone Scherfig: Egy lányról
OLIVEIRA 101
• Forgách András: Az öregkor diszkrét bája Manoel de Oliveira
ÉSZAK-KOREA
• Teszár Dávid: Remetediktatúra Dokumentumfilmek Észak-Koreáról
• Csoma Mózes: Pulgaszari Sin Szang Ok megpróbáltatásai
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Cigányút
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Filmsziget BBS 50
• Grunwalsky Ferenc: A Sáncban
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: Szigorúan nyilvános Rejtett kamerás műsorok
• Baski Sándor: Csak egy kattintás A filmelőzetesek története 3.
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Körkörös történelem Oda az igazság
• Bori Erzsébet: Vendégjáték Erdélyben Peter Strickland: Varga Katalin
• Gorácz Anikó: Háromszög franciaágyra Májusi zápor
MOZI
• Vincze Teréz: Éhség
• Schreiber András: Kilenc
• Baski Sándor: A sötétség határán
• Fekete Tamás: Mindenki megvan
• Varró Attila: Komfortos mennyország
• Kovács Marcell: Éli könyve
• Sepsi László: Légió
• Teszár Dávid: Milarepa
• Tüske Zsuzsanna: Testvérek
• Parádi Orsolya: Coco Chanel és Igor Sztravinszkij
• Vajda Judit: Fekete villám
• Alföldi Nóra: 9
DVD
• Ádám Péter: Truffaut-gyűjtemény
• Pápai Zsolt: A vonat
• Alföldi Nóra: Náci zombik
• Tosoki Gyula: Idegenek Velencében

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kamaszmozi

Kamaszkirálynők

A korona súlya

Jankovics Márton

A mozgóképes királynőportrék kedvenc területe a felnőtté válás bűvös határsávja, olyan téma, ami a mozibajáró tinédzserek érdeklődését is felkeltheti.

 

A királyság intézménye iránti esztétikai érdeklődést a legkevésbé sem kezdte ki a demokrácia újkori térnyerése, sőt. Az arctalan tömegek és átláthatatlan csoportérdekek uralmába belefáradt közönség előszeretettel kalandozik vissza azokba a korszakokba, mikor a politikai erő még egy kézben összpontosult, és a hatalomnak arca volt. Ennek az udvari etikett, a vérre menő politikai harcok és a felelősség terhe által megkeményített arcnak ugyanis meg lehet aztán figyelni minden apró rezdülését a vásznon, és köré lehet szőni egy grandiózus történetet, melyben politika és magánélet menthetetlenül összegabalyodik. A kosztümös múltidézés alapvető varázsán túl éppen az szolgáltatja a hajdanvolt uralkodókról szóló filmek fő vonzerejét, hogy a személyes életút szétválaszthatatlan egységbe fonódik bennük a hatalmas birodalmak sorsával. Ez a belső konfliktusokkal terhelt kettősség márpedig sokkal látványosabban dramatizálható a királynők és királynék, mint a királyok esetében, hiszen értelem és érzelem harca a korona súlya alatt görnyedő női lélek vívódásain keresztül jeleníthető meg legélesebben. „Nehéz egy nőnek elfelejteni a szívét” – hangzik el az Elizabeth című filmben, a néző pedig ég a vágytól, hogy bepillanthasson a rezzenéstelen uralkodói maszk mögé, és szemügyre vehesse az ott rejtőző hétköznapi kételyeket, gyöngeségeket és érzéseket. Ennek fényében korántsem meglepő, hogy a mozgóképes királynőportrék egyik kedvenc területe a felnőtté válás bűvös határsávja, hiszen itt kaphatják lencsevégre azt a különös rituálét, melynek során az a bizonyos maszk rászárad a pirospozsgás arcra, és az ifjú trónörökös kilép a kamaszkor buja belvilágából a történelem viharos színpadára. Ezt a megoldást ráadásul a piaci logika is szentesíti, hiszen az egyik legaktívabban moziba járó réteget – a 15 és 25 év közti nőket – célozza meg. A kamasz főhősnő középpontba állítása könnyen elérhető azonosulási pontot kínál a korosztály tagjai számára, vonzóbbá téve ezzel a történelmi film egyébiránt nem túl fiatalos zsánerét.



A nagy vezércsel


A dinasztikus elv gyakran bizonyult erősebbnek a patriarchális gondolkodásmódnál az évszázadok során, így a királyi vérvonal rendre felülbírálta a férfiközpontú társadalomképet. A nőket passzív szerepbe kényszerítő felfogást ironikusan ellenpontozza az a történelmi tény, hogy az angol birodalom két leghosszabbra nyúló virágkora idején is nők ültek a trónon: a hányattatott sorsú szigetország I. Erzsébet uralkodása alatt vált tengeri nagyhatalommá, Viktória királynő idején pedig a világ legerősebb birodalmává nőtte ki magát. Természetesen készült is mindkettejükről szélsőséges coming-of-age film, melyek a világpolitika és az udvari belharcok erőterében fogalmazzák újra a „felnőtté válás”-tematika bevett motívumait (Elizabeth, Az ifjú Viktória). A „szélsőséges” jelző itt arra utal, hogy a fiatal főhősnőnek nem pusztán felnőtté, hanem egyben uralkodóvá is kell érnie a történet végére – az önállóság és felelősség megízlelése mellett tehát a hatalomgyakorlásba is bele kell tanulnia. Mivel ez a két folyamat párhuzamosan megy végbe, az oly gyakran ábrázolt kamaszkori identitáskeresés tétje az egekbe emelkedik. Privátszféra és nyilvánosság végérvényesen összeolvad, önmegvalósítás és altruizmus kéz a kézben jár ezekben a filmekben, hiszen a tinédzser-szív dobbanása már nem pusztán az egyéni boldogulás ívét szabja ki, hanem hatalmas birodalmak sorsa felett is dönt.

A felnőtté válás hagyományos kihívásai tehát hatványra emelve jelentkeznek az ilyen királynőportrékban, ez tisztán látszik a bebörtönzöttség toposzának módosulásain is. Korántsem mindegy ugyanis, hogy a főhősnek milyen erőkkel szemben kell kivívnia önállóságát: pusztán a szűklátókörű család és az egyéniséget bedarálni igyekvő iskola, vagy pedig egy teljes udvari gépezet áll vele szemben, melyet kizárólag a manipulatív intrikák és alantas érdekek tartanak mozgásban. A felfokozott bezártság-élmény több szinten is megjelenik az Elizabeth-ben és Az ifjú Viktóriában: Erzsébet a szó szoros értelmében is megtapasztalja ezt a fenyegetettséget a Tower rideg tömlöceinek mélyén, de a békésebb időkben trónra lépő Viktória is így panaszkodik a szokások fullasztó légkörében eltelt gyerekkoráról: „Néha a paloták nem olyanok, mint az emberek gondolják. Bizony még egy palota is lehet börtön”. A narráció tartalmára képi eszközökkel is rásegít a film, mikor az ürességtől kongó, grandiózus termekben vagy épp az öntöttvas kapu rácsán keresztül mutatja meg nekünk a magányosan kóborló trónörökösnőt.

A valódi börtön falai azonban szabad szemmel nem láthatók, hiszen bigott elvárások, kicsinyes érdekek és kétszínűség áttetsző tégláiból épülnek a mindenkori uralkodó személye köré. Különösen így van ez akkor, mikor a királyi vérvonal váratlan hajtűkanyarának következtében egy kamaszlány kerül a trónra, akit persze mindenki könnyedén manipulálhatónak tart. Aljas tanácsadók és ellenséges országok nyájas követei lepik el ilyenkor a királyi udvart az olcsón megszerezhető befolyás reményében. A sikertelen merényletben kulmináló konspirációs szál csúcsra pörgetésével ki is hangsúlyozzák a filmek ezt a fenyegetettséget, a lehető legnagyobb drámai hatás elérése érdekében.

Az ifjú királynők számára csakis ezen fondorlatok felismerésén és legyőzésén keresztül vezet az út a felnőtté válás felé. Mindez persze a szertartásos udvari rituálék leple alatt zajlik, melyek sokszor inkább elfedik, semmint feltárják a valós folyamatokat. Erzsébet még jogarral a kezében is sokáig az érzelmei által rángatott kamaszlányként viselkedik, és maga Viktória sem a koronázási szertartással, hanem a dada szimbolikus értékű elküldésével érik igazi uralkodóvá. Az utóbbi film egyébként a sakk szemléletes metaforáján keresztül domborítja ki központi üzenetét: mikor a fiatal királynő elpanaszolja leendő férjének, hogy puszta sakkfigurának érzi magát egy olyan játszmában, melynek nem ismeri a szabályait, Albert herceg azt javasolja neki, hogy akkor fektesse le ő maga a szabályokat. A két film tanulsága szerint épp ez adja meg a kulcsot a nagy uralkodónők titkához: nem a mások által meghozott szabályok alapján akartak nyerni, hanem ők maguk írták elő a szabályokat. Nem az motiválta őket, hogy a rendszer csúcsán maradjanak, inkább a saját képükre formálták a rendszert. Így érhet össze az önmegvalósítás az uralkodással, ez volna hát az igazi vezércsel.



Örök fruskák és kamasz femme fatale-ok


A kamasz királynékról szóló életrajzi filmek némelyikében a coming of age-tematika furcsa variánsa figyelhető meg (A másik Boleyn-lány, Marie Antoinette). Az előbbiekkel ellentétben ugyanis itt vagy túl korán megy végbe a felnőtté válás, vagy pedig egyáltalán meg sem történik. A másik Boleyn-lány koraérett nőstény ragadozója például már gyerekkorában kitanulja a felnőttek képmutató világának farkastörvényeit, a Marie Antoinette arisztokrata fruskája viszont örökre benne ragad a kamaszkorban. Ami közös bennük, hogy mindketten ki lettek rekesztve a személyiség beérésének természetes stádiumából, ennek következtében nem is kerülhetik el bukásukat. Persze már maga a közeg is eleve erre predesztinálja őket. Az uralkodó itt nem bölcs és alázatos vezetőként, hanem vad ösztönlényként vagy épp a fényűzéstől elpuhult ficsúrként tűnik fel a vásznon, a fordulatos cselekményt magába ölelő palota pedig egy olyan sajátos kis mikrovilágként jelenik meg, melynek már az égvilágon semmi kapcsolata sincs a falain kívül húzódó társadalmi valósággal. Szexuális játszadozások, kicsinyes cselszövések és értelmetlen fényűzés magába záródó, buja birodalma – ennyiben foglalható össze a királyi palota lényege. Ennek fényében már meg sem lepődünk azon, hogy az olyan világpolitikai vihart kavaró döntések, mint VIII. Henrik egyházi reformjai, nem a tanácsteremben, hanem az ágyban születnek meg. A Marie Antoinette rendkívül élesen mutatja meg ezt az elkülönülést, hiszen a rokokó burokban élő uralkodópár végül mégiscsak kénytelen szembesülni a forradalom képében mutatkozó elégedetlenséggel. A királyi vérre szomjazó tömeg ordibálásától kísért szertartásos vacsora-jelenet elég tömören summázza a rendszernek ezt a belső konfliktusát.

A palota dekadens világából az egyetlen kitörési pontot a realitásba való maradéktalan visszatérés, vagyis a vidéki élet egyszerűsége jelenti. A másik Boleyn-lány a főhősnő megkettőzésével kínálja fel ezt a lehetőséget, hiszen a királyi udvar legsötétebb bugyrait – nővéréhez hasonlóan – megjáró Mária végül mégiscsak önmagára talál a paraszti létmódban, míg Anna a saját maga által felhergelt ösztönlény áldozatául esik. A film záróképe még külön nyomatékosítja azt is, hogy a birodalom felemelkedését hozó Erzsébet jelleme is kizárólag itt kovácsolódhatott olyan erőssé, hogy képessé vált a palota megtisztítására. Még az unalomtól és élvhajhászattól eltompult ítélőképességű Marie Antoinette is érzi ezt a belső késztetést, de ő már a falusi életet is csak mesterkélt díszletként képes elgondolni. A kozmetikázott állatokkal és polírozott tojásokkal felszerelt „királyi tanya” nem hozhat számára igazi megváltást, ahogy az ebből leképezett színpadi előadás is csak habkönnyű esztétikai képzet marad. Versailles mikrokozmoszából nincs szabadulás, így Antoinette-t végül menthetetlenül elsöpri a nép féktelen haragja, az őt megteremtő rendszerrel együtt. Ki tudja, talán a dühtől tajtékzó tömeg arcába belepillantva megértett valamit a sorsából, és az utolsó percekben észrevétlenül lezajlott a felnőtté válás privát misztériuma, de Sofia Coppola ezt már nem köti az orrunkra.


­AZ IFJÚ VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ (The Young Victoria) – brit-amerikai, 2009. Rendezte: Jean-Marc Vallée. Írta: Julian Fellowes. Kép: Hagen Bogdanski. Zene: Ilan Eshkeri. Szereplők: Emily Blunt (Victoria), Rupert Friend (Albert herceg), Paul Bettany (Lord Melbourne), Miranda Richardson (Kent hercegnője), Jim Broadbent (William király),

Mark Strong (Sir John Conroy). Gyártó: GK Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 110 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10100