KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/április
FILMSZEMLE UTÁN
• Gelencsér Gábor: Finomhangolás Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Túlságosan csendes magány Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Széna vagy szalma? Dokumentumfilmek
• Hirsch Tibor: Megváltás, ha ólálkodik Bibliotheque Pascal
APOKALIPSZIS MOST
• Sepsi László: Átokföldjén Válság és poszt-apokalipszis
• Nevelős Zoltán: A vég és a kezdet John Hillcoat: Az út
• Kovács Marcell: Spagetti apokalipszis Olasz Mad Max
BERLINI RETRO
• Ruprech Dániel: Sötét éjjel történt A német film és a film noir
• Schreiber András: Keleti oldal, nyugati oldal Berlin retro
ROHMER
• Bikácsy Gergely: Mosolygó szeminárium Eric Rohmer
EZO TV
• Sipos Júlia: Szellemjárta képernyő Tudomány és ezotéria
• Kemenes Tamás: Szabad-e zsírszalonnát enni fényhez? Ezo TV
• Soós Tamás: A semmittudás egyeteme Tévé és kultúra
• Kolozsi László: Pécsi misztérium Soós Péter: Géniusz, az alkimista
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Valaki ott fenn Shawn Levy: Paul Newman
FESZTIVÁL
• Báron György: A kalifa tornya tövében Dubai
KRITIKA
• Csillag Márton: Három könnyű darab Presszó 10 év, Szélcsend, Szinglik éjszakája
• Gorácz Anikó: Emberkísérlet Almási Réka: Team Building
• Reményi József Tamás: Hárman a padon Makk Károly: Így, ahogy vagytok
• Alföldi Nóra: Showban-rosszban Dömötör Tamás: Czukor show
• Varró Attila: Királyi krokettpálya Tim Burton: Alice Csodaországban
MOZI
• Zalán Márk: Elveszett személyek körzete
• Forgács Nóra Kinga: Itt is, ott is
• Baski Sándor: Agora
• Alföldi Nóra: Minden kút Rómába vezet
• Schreiber András: Vigyázat, ehető!
• Barkóczi Janka: Ajami
• Sepsi László: Kecskebűvölők
• Vajda Judit: Igazából apa
• Varró Attila: Kém a szomszédban
DVD
• Alföldi Nóra: The Rolling Stones – Gimme Shelter
• Baski Sándor: Ahol a vadak várnak
• Pápai Zsolt: Szia, anyu!
• Tosoki Gyula: Az alkonyat harcosa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Dubai

A kalifa tornya tövében

Báron György

Dubai ugyan nyugati mintára átépített metropolisz, de fesztiválja az arab filmkultúra egyik legfontosabb bázisa.

Az emirátusok repülőgépének fedélzetén a friss Economistot olvasom, a címlapsztori arról szól, hogy a fejlett országokban, először a történelemben, a női munkavállalók kerültek többségbe. Nem mindenütt van ez így, jegyzi meg a cikkíró, itt van mindjárt az arab világ.

Nos, ha a filmiparból indulunk ki, másképp áll a helyzet. A Dubai Nemzetközi Filmfesztivál egészestés arab versenymezőnyének tíz munkájából négyet rendezett nő, a tizenöt rövidfilmből hetet. Nincs az az Oscar-jelölés, cannes-i vagy velencei program (a kelet-európai mustrákról nem is beszélve), ahol ilyen magas lenne az – immár – „első nem” képviselőnek aránya. Mondhatnánk erre, Dubai nem a sokszázmilliós muszlim világ, hanem egy darabka Nyugat, csillogó kirakat, luxusturisták Disneylandje. Lehet, ám a dubai filmfesztiválon nem helyi filmek versenyeztek, mert ott nincs filmgyártás (ebben is egyedülálló: sehol másutt nem képzelhető el nemzeti filmipar nélkül fontos filmfesztivál); az első és eddig egyetlen játékfilmjüket tavaly forgatták. A versenyprogramban algériai, iraki, egyiptomi, libanoni, palesztin filmek sorakoztak, köztük sok nyugati – főleg francia – koprodukció; készítőik egy része, beleértve a rendezőnőket, Európában vagy az Egyesült Államokban tanulta a szakmát.

Ám a hölgyek, s vele a női témák nagy száma csak az első meglepetés, amely elgondolkodtatja a látogatót az arab kultúrával kapcsolatos hiedelmei-előítéletei megalapozottságáról. A másik a témaválasztás merészsége, a magas technikai színvonal és a formai magabiztosság. Ha a muszlim földről a prüdéria, a lábtól fejtetőig csadorba burkolt asszonyok baljós fekete alakja jut eszünkbe – s bizonyára nem ok nélkül –, akkor eltűnődhetünk azon, a rövidfilmes mezőny két legfontosabb darabja miért éppen az Európában is tabutémának számító pedofiliáról szól, olyan lidérces művészi bátorsággal, hogy azt Buñuel, Pasolini vagy Polanski is megirigyelhetné. A Párizsban iskolázódott marokkói rendezőnő, Samia Charkioui Fatmájának címszereplője testes arab asszonyság, aki egy fényűző marrakeshi udvarházban szolgál évtizedek óta, európai gazdái és önmaga teljes megelégedésére. A háttérben a mélykék tenger, a teraszon kulturáltan csevegő társaság, dicsérik a ház gazdasszonyát, a finomságokat feltálaló hűséges Fatmát. Teljes a kolonialista idill, akár egy korai Griffith-filmben. Aztán Fatma visszatér a konyhába, ahol tízéves kislánya várja. Együtt vacsorálnak, majd az asszony szépen felöltözteti a bájos gyereket, fodros ruhát ad rá, gondosan befonja a haját, megcsókolják egymást, s ágyba térnek: Fatma elindul a cselédszoba irányába, kislánya pedig fölsétál a lépcsőn, az úr emeleti hálószobájába...

A pedofilia a témája a szaudi Mohammad Aldhari több díjat, köztük a Fipresci díját elnyert Napkelte/Napnyugta című rövidfilmjének is. Hagyományos fehér ruhába öltözött tizenkét éves fiú egyetlen hétköznapját követjük végig, pirkadattól napszálltáig. Átlagosan indul a nap: a gyerek felkel, elindul az iskolába, ahol felhőtlen örömmel játszik-marháskodik kis társaival. A tanítás végeztével autós férfi várja, tán az apja, nem derül ki, kiteszi egy forgalmas sarkon, ahol a fiú apróbb tárgyakat kínál pénzért a piros lámpánál megtorpanó úrvezetőknek. Amikor észreveszi, hogy a közelben megjelenik egy burnuszos férfi, engedelmesen beballag a felüljáró fedett részébe, szembeáll a fallal, a férfi szorosan mögéje lép, fellibbenti elöl a hosszú fehér ruhát... A fiú egykedvűen tűri mindezt, miként azt is, hogy a kérlelhetetlen „vallási rendőrség” őt, az áldozatot kapja el, veri meg, s zárja fogdába, amelynek ablakrácsain át szomorúan bámulja a naplementét, visszaidézve a film nyitóképét, a gyerekszoba ablakán betűző reggeli napsugarakkal.

Rendezőnők nevéhez fűződik az új arab film két legnagyobb nemzetközi és közönségsikere. Cherien Dabis Jordániában született, az Egyesült Államokban tanult, első nagyjátékfilmje, az USA-kanadai-kuvaiti koprodukcióban forgott Amreeka, amely tavaly Cannes-ban elnyerte a Fipresci díját, Kairóban pedig a legjobb arab filmnek járót, részben Izrael palesztin igazgatású területein, részben egy illinois-i kisvárosban játszódik. Hősnője, a középkorú, piknikus-derűs Muna a West Bank egyik kisvárosában él tizenéves fiával. Egy napon elege lesz abból, hogy órákat kell várnia az ellenőrzőpontoknál, mire a gyerek az iskolából, ő maga a munkahelyéről a közeli otthonába ér, s vele az összes megaláztatásból, nekivág hát Amreekának, azaz Amerikának – ám ott sem könnyű az élet, különösen a Palesztinából érkezőknek. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedik fia zsidó iskolaigazgatójával, s barátság, majd szerelem szövődik közöttük. A film a kultúrák együttéléséről szól (a hősnő egyébként katolikus), kedves, szeretetteljes, könnyed stílusban, a legjobb színésznő alakítását méltán elnyert ragyogó Nisreen Faourral a főszerepben.

Egyiptomban sok film készül, köztük tömérdek bóvli, ám a legnagyobb közönségsikert, kellemes meglepetésként, Kamla Abu Zekry rendezőnő magas színvonalon elbeszélt érzelmes mozilektűrje, az Egy-null könyvelhette el. A mai arab nagyvárosi lét lebilincselően mozgalmas panorámáját nyújtja a fiatal rendezőnőnek a Magnóliára emlékeztető epizódfüzére. A film a 2008-as Afrika Kupa döntője napján játszódik. A mozaikokból összerakott mese nyolc különböző helyzetű, kultúrájú kairói polgár történetét követi végig, kora reggeltől a sorsdöntő futballmeccs estéjéig. Van köztük alkoholista tévésztár, lecsúszott csöves, mélyen hívő keresztény-kopt asszonyság, pszichés problémákkal küszködő rendőr, ifjú szerelmespár és ügyeletes orvos. Ami közös bennük: mindnyájan látni szeretnék a nagy meccset (amit végül Egyiptom 1:0-ra megnyer). A film hatásos záróképén a győzelmet vadul ünneplő éjszakai tömeg magába olvasztja, elnyeli hőseinket.

A futball áll a középpontjában a mezőny legizgalmasabb-legeredetibb alkotásának, az iraki születésű, Iránban élő kurd Shawkat Amin Korki korábban Pusanban két díjat nyert, s Dubaiban a zsűri dícséretével elismert Kezdőrúgásának. Lepusztult stadiont látunk, valahol Irakban. Kurd, arab és török menekült családok húzzák meg itt magukat, nevelnek jószágot, termesztenek ezt-azt, s adják el a közeli piacon. Köröttük háború, erőszak: az égen harci helikopterek köröznek, a közelből robbantások hangjai hallatszanak, időnként terroristák után kutató katonák érkeznek ormótlan, félelmetes tankokon, fegyverük csövét a stadion lakóira irányítva. Itt él az ifjú Asu, tizenéves öccsével, aki egy robbantásban elvesztette mindkét lábát, s szépséges szerelmesével, a szomszéd család lányával, akivel epekedő pillantásoknál és kézfogásnál még nem jutottak tovább. Asu úgy gondolja, ha már stadionban laknak, nemzetközi focitornát szervez az ottani kurd, arab és török fiatalokból verbuvált csapatok részvételével. Nem a bizarr történet az érdekes, hanem a helyszín, a félig lerombolt stadion földöntúli világa, a fenyegető atmoszféra, s az a formai bravúr, amellyel a fiatal alkotó ezt a kárhozatos színteret fénytelen, szürke képekben, erős nagytotálokkal, az eszközöket a minimumra korlátozva bemutatja.

A káoszról és a fenyegetettségről szól az arab versenymezőny fődíjával kitüntetett Zindeeq is, az 1987-ben Cannes-ban díjazott Galileai esküvővel híressé vált, Belgiumban élő palesztin rendező, Michel Khleifi munkája. Az önéletrajzi ihletésű történet hőse középkorú palesztin filmes (az arab világ egyik legnagyobb sztárja, a markáns arcú, elegáns Mohammed Bakri játssza), aki Európából hazalátogat Ramallahba, hogy felidézze gyerekkori emlékeit és felkeresse rokonait-barátait. Az egyetlen napba és éjszakába sűrített utazás szürreális álommá változik, amelyben keveredik múlt és jelen, képzelet és valóság. Ramallahban félelem és káosz uralkodik, az ajtók bezárulnak, az éjszakai utcákon fiatalok rablóbandái garázdálkodnak, palesztin rendőrök tehetetlenkednek, izraeli őrjáratok cirkálnak – mindenki mindenki ellensége. Ez volt a mezőny legprofesszionálisabb munkája – alighanem ezt ismerte el fődíjával a nemzetközi zsűri –, ám hiányzott belőle a többi mű lázas fésületlensége, formai izgalma. A tapasztalt rendező mintha túl sokat bízna főszereplője kétségkívül erős egyéniségére; az önéletrajzi dráma így az önsajnálat sós könnyében oldódik föl.

Khleifivel ellentétben nem vész bele az érzelmek zűrzavarába a verseny másik veterán alkotója, a Salut Cousin!-ért 1996-ban Oscarra jelölt algériai Merzak Allouache. Új filmje, a Harragas története nem nevezhető különösen eredetinek, ám ez aligha érdekes. Az emigránsokról, közülük is az úgynevezett boat-people-ről szól az igazmese, amely elnyerte a Fipresci díját. Fiatal, kalandvágyó hőse, Rachid, barátjával, Nasszerrel és annak szépséges szerelmesével, Imenével lefizet egy lelkiismeretlen embercsempészt, hogy segítse át őket az észak-algíri Mostaganem kikötőjéből a spanyol partokra. Tucatnyi arab és afrikai menekülő száll fel egy ócska lélekvesztőre (nem tudom, van-e még nyelv, amelyben létezik ez a dermesztően ideillő kifejezés), s vág neki a végtelen tengernek. Mondom, a történet nem új (legutóbb az ugyancsak emlékezetes Welcome-ban láthattunk hasonlót), ám lenyűgöző az a filmes bravúr, amellyel Allouache a tenyérnyi csónak klausztrofóbiás közegében mozogva kibontja a számkivetettek drámáját (az embernek Hitchcock virtuóz Mentőcsónakja jut az eszébe).

Jó egy éve egy másik arab fesztivál, a karthágói kapcsán írt beszámolómat (Filmvilág 2009/02) azzal fejeztem be, hogy fejlettség és fejletlenség találkozásából, a filmtörténet a bizonyság rá, nagy művészet születhet; ezért nem lenne meglepő, ha egy újabb filmes hullám éppen az afrikai és ázsiai arab partok felől indulna el. Az idén hatodik évébe lépett ambíciózus Dubai Filmfesztivál nem titkolt vágya, hogy ez a hullám a Kalifa-torony tövéből, az emirátusok gazdag partvidékéről vágjon neki a világtengereknek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10196