KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/április
FILMSZEMLE UTÁN
• Gelencsér Gábor: Finomhangolás Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Túlságosan csendes magány Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Széna vagy szalma? Dokumentumfilmek
• Hirsch Tibor: Megváltás, ha ólálkodik Bibliotheque Pascal
APOKALIPSZIS MOST
• Sepsi László: Átokföldjén Válság és poszt-apokalipszis
• Nevelős Zoltán: A vég és a kezdet John Hillcoat: Az út
• Kovács Marcell: Spagetti apokalipszis Olasz Mad Max
BERLINI RETRO
• Ruprech Dániel: Sötét éjjel történt A német film és a film noir
• Schreiber András: Keleti oldal, nyugati oldal Berlin retro
ROHMER
• Bikácsy Gergely: Mosolygó szeminárium Eric Rohmer
EZO TV
• Sipos Júlia: Szellemjárta képernyő Tudomány és ezotéria
• Kemenes Tamás: Szabad-e zsírszalonnát enni fényhez? Ezo TV
• Soós Tamás: A semmittudás egyeteme Tévé és kultúra
• Kolozsi László: Pécsi misztérium Soós Péter: Géniusz, az alkimista
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Valaki ott fenn Shawn Levy: Paul Newman
FESZTIVÁL
• Báron György: A kalifa tornya tövében Dubai
KRITIKA
• Csillag Márton: Három könnyű darab Presszó 10 év, Szélcsend, Szinglik éjszakája
• Gorácz Anikó: Emberkísérlet Almási Réka: Team Building
• Reményi József Tamás: Hárman a padon Makk Károly: Így, ahogy vagytok
• Alföldi Nóra: Showban-rosszban Dömötör Tamás: Czukor show
• Varró Attila: Királyi krokettpálya Tim Burton: Alice Csodaországban
MOZI
• Zalán Márk: Elveszett személyek körzete
• Forgács Nóra Kinga: Itt is, ott is
• Baski Sándor: Agora
• Alföldi Nóra: Minden kút Rómába vezet
• Schreiber András: Vigyázat, ehető!
• Barkóczi Janka: Ajami
• Sepsi László: Kecskebűvölők
• Vajda Judit: Igazából apa
• Varró Attila: Kém a szomszédban
DVD
• Alföldi Nóra: The Rolling Stones – Gimme Shelter
• Baski Sándor: Ahol a vadak várnak
• Pápai Zsolt: Szia, anyu!
• Tosoki Gyula: Az alkonyat harcosa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Apokalipszis most

John Hillcoat: Az út

A vég és a kezdet

Nevelős Zoltán

Cormac McCarthy és John Hillcoat puritán apokalipszisében nem az anyagi világ, hanem a társadalom pusztulása az igazi katasztrófa.

Egy férfi és egy kisfiú szedett-vedett, szakadt ruhákban, egy ócska bevásárlókocsit tolva bandukolnak az úton, körülöttük lepusztult, szürke táj… A plakáton megjelenő kép állandó motívuma a filmnek, de a regényeredetinek éppúgy. Egy közelebbről meg nem határozott világégés után több évvel egy férfi és a kisfia igyekszik dél felé, ahol reményeik szerint valami jobb vár rájuk, talán melegebb idő, élelem, élhető emberi közösség. Ahol ugyanis utóbbi éveiket töltötték, ott mindez nincs meg: minden állati és növényi élet elpusztult, a megmaradt emberek pedig egymásnak farkasai, szó szerint.

Cormac McCarthy bő négy-évtizedes írói pályáján az emberek közti erőszak irodalmi ábrázolásának igen eredeti mestereként híresült el, legutóbbi regénye, Az út azonban minden eddiginél reménytelenebb képet fest az emberiség sorsának alakulásáról. McCarthyt az utóbbi évtizedben gyakran emlegetik a legnagyobb élő amerikai írók között, Az út pedig, amelyért 2007-ben Pulitzer-díjat kapott, úgy tűnik, az eddigi főművének tartott, 1985-ös Véres délkörök mellé kívánkozik megbecsültségben; például a brit Times napilapnak az elmúlt évtized legfontosabb könyveit felsoroló listáján Az út szerepel az első helyen. Eggyel korábbi regénye, a Nem vénnek való vidék Oscar-díjas filmváltozatának sikere óta a magyar könyvkiadás is igyekszik pótolni lemaradását a szerző életművének hazai ismertté tételében, így a korábban megjelent Vad lovak után a Nem vénnek való vidék, majd a Véres délkörök, a mostani filmbemutatót megelőzve pedig Az út is elérhetővé vált magyar fordításban.

McCarthyt sokat emlegették megfilmesíthetetlen szerzőként, tekintve, mennyire fontos a jellegzetes nyelvhasználat műveiben, melynek legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a központozást a még-éppen-érthetőség határára redukálja, de okként előkerült a műveiben előforduló szélsőséges erőszak – különösen a mexikói határvidéken a XIX. század közepén garázdálkodó skalpvadászok kegyetlenségeit elbeszélő Véres délkörök kapcsán –, illetve az a végletesen kiábrándító világkép, az emberi embertelenségről szóló tudósítás, aminek legérzékletesebb példája éppen Az út.

Az író első átütő közönségsikert elérő regényének, a Vad lovaknak Billy Bob Thornton által rendezett filmváltozata csak ráerősített a megfilmesíthetetlenség címkéjére. A négyórás első változatról felére rövidített film tipikus példája annak, hogy az irodalmi forrás pontos követése milyen csapdába vezethet, épp ezért volt különösen megdöbbentő, hogy a Coen testvérek egyöntetű kritikai és közönségsikert elérő adaptációja a Nem vénnek való vidékből (amely a Filmvilág szerzőinek első helyezettje is volt az elmúlt tíz év legjobb filmjeinek listáján) mennyire szorosan követte az irodalmi eredetit. Hasonló módon járt el Joe Penhall brit drámaíró Az út adaptálásakor, a szükséges rövidítéseken túl az útközbeni epizódok sorrendjének kis mértékű átszerkesztésével építette fel a forgatókönyv drámai ívét, sokszor megmaradva a szó szerinti hűségnél; a regény jelentős részét kitevő lelki történések lefordításában a jól alkalmazott narráció segített.

Az út filmváltozata láttán a regény olvasója jó eséllyel érezheti azt, hogy pontosan azt látja, ami olvasás közben a képzeletében megjelent. Ez dicséri természetesen a film látványvilágának alkotóit is, így Chris Kennedy látványtervezőt, aki Pennsylvania sivár bányavidékein és az Egyesült Államok néhány más pontján megtalálta azokat a helyszíneket, amelyek minden kataklizma nélkül úgy néznek ki, mintha az pusztította volna le őket, és így minimálisra lehetett redukálni a digitális animációval készült tájképeket; illetve a baszk Javier Aguirresarobe operatőrt (Más világ; Beszélj hozzá!), akinek képein a főszereplők által bejárt, színtelen világ egyszerre dermesztően félelmetes és felfedezésre invitáló.

Rendezőként az ausztrál John Hillcoatnak hasonló érzelmi világot kellett megidéznie, mint ami előző, számára az elismertséget hozó munkáját, Az ajánlat című ausztrál westernt jellemezte: szélsőséges szívtelenség, kegyetlen erőszak fér meg törékeny érzelmekkel, a legmélyebb emberi kötelékek szótlan kifejezésével.

Az út világa nem más, mint világunk leradírozott változata, amiből csak annyit hagytak meg, ami az emberi élet végső kihunyása előtt még éppen megmaradhat. Nem a katasztrófa a lesújtó, akár felelős érte az ember, akár tehetetlen áldozata – a cselekmény kezdetét megelőző katasztrófa jellegéről az író szándékosan nem ad konkrét információt. Lesújtó az, hogy a történetben mi marad meg az emberi civilizációból: romok, hulladéktömeg között saját fajtájukat gyilkoló és felfaló hajléktalanok. Ez a meghasonlás saját fajtánkkal a tavalyi év két nagy feltűnést keltő közönségfilmjében is megjelent, más-más módon, de ugyanúgy a District 9 és az Avatar történetében is az ember lesz a rossz, a földönkívüliekkel szembeni konfliktusban a néző saját fajtája ellen kénytelen állást foglalni. Mi lettünk a rosszak, rosszak vagyunk – mondja Az út is, úgy, hogy nincs szüksége idegen lényekre.

Művészi értelemben nem kis kockázat a populáris irodalomban és a közönségfilmekben csontig elkoptatott poszt-apokaliptikus témához nyúlni. Az út alkotójának zseniális húzása a takarékosság volt: nem vesztegetett szót a katasztrófa mibenlétére (szemben az olyan filmek stratégiájával, mint a Holnapután vagy a 2012), és nem épített fel disztópiát apokalipszis utáni káoszról (Mad Max-trilógia; Terminator-tetralógia), elrémisztő új világról, hogy azzal mutasson görbe tükröt az emberiségnek. Figurái az élet által elhagyott világban teszik azt, amire az életösztön sarkallja őket, a bennük megmaradt utolsó erkölcsi korlát (az emberevés tabuja vagy feloldása) szerint. A történet hősei, a név nélkül szereplő férfi és kisfia, ebben a lenullázott világban építgetik saját erkölcsi világképüket, amiben megkülönböztetnek „jókat” és „rosszakat” (ezek az emberevők), és megfogalmazzák életük célját: „hordozzuk a tüzet”.

A regényhez képest a film egyik legfontosabb változtatása, hogy flashbackekben kibontotta az anya szerepét, aki a regényben hasonló utat bejárva, de rövidebben van jelen. Azzal, hogy a családból épp az anya adja fel a reményt, ő javasolja a közös öngyilkosságot, majd ő távozik önként szerettei köréből, a legősibb életadó szerep is köddé válik. „Más családok is megtették már” – mondja Charlize Theron a filmben, és egy későbbi jelenetben látunk is egy magtárat, ahol egy egész család felakasztotta magát. Ahol már a család is az élet felől a halál felé fordul, ott tényleg vége. De McCarthynál szerencsére nem ez az út vége, ez csak az, ahonnan elindul.

A történetbeli család, az apa és a fiú csak romjai saját családjuknak, de megvan bennük a továbbélés kulcsa. Persze nem abban az értelemben, ahogy a fegyverekkel és eldugott készletekkel rendelkező emberevők gondolják. Ők az igazi emberség tüzét hordozzák, megvan bennük a hit, hogy a szándékuk jó, a remény, hogy végül elérnek a céljukhoz, és a szeretet – kezdetben csak egymás iránt, de később, és olykor – ha a kettejük életben tartása miatti felelősségtől hajtva kegyetlenül következetes férfi teret enged a fiúnak – az útjukba kerülő szerencsétlenek iránt is. A hívő katolikusként nevelkedett McCarthy a keresztény életvezetési elveknek is csak csíráját hagyja meg a történetben, beszél ugyan Istenről, de inkább talányként, semmint hogy léte vagy nemléte kérdésében vagdalkozzék.

A road-movie kalandok és találkozások sorozata, melynek a kietlen tájban mozgó két magányos figura monoton mindennapi tevékenysége adja az állandó ritmusát. A rutinná vált cselekvések sorában – szemétben-kutakodás, elhagyott épületek felderítése, éjszakai vackok kialakítása, fedezékbe-menekülés bármi gyanús mozgás láttán – az idegenekkel való találkozások mentén alakul a két főszereplő egyéni története. Viggo Mortensen és a forgatás idején 11 éves Kodi Smit-McPhee összeszokott párosként egészítik ki egymást; hosszú, meghitt kettőseik ellenpontozzák a kinti világ borzalmait. A fiú engedelmesen tanulja apjától a túlélés kőkemény szabályait, még azt is, hogyan kell az utolsó megmaradt pisztolygolyóval főbelőnie magát, ha elfognák őket a kannibálok (a színészcsaládba született fiú való-életbeli apjával improvizálva találta ki a jelenetet), ugyanakkor ő az, aki képes nem csak ellenséget látni az úton talált más emberekben. Ő szánja meg az öreget (Robert Duvall emlékezetes jelenete), akivel egy vacsora erejéig megosztják készleteiket, és ő az, aki megbocsájtana a tolvajnak, aki ellopja kiskocsijukat minden cókmókjukkal együtt, és akit hamar utolérnek. A fiú így érdemli ki helyét a remélhető jövőben, míg apja, McCarthy tettrekész vadnyugati hőseinek egyenesági leszármazottja, aki a cél érdekében végül kegyetlen terminátorrá válik, Mózes mintájára csak annyi sikert érhet el, hogy a rábízott életet célba segíti. A film a tengerpartra helyezi a befejező jelenetet, a filmtörténet kedvelt záróhelyszínére, ami itt pont azért nem közhelyes, mert a téma maga az élet újraindítása, amihez természetes hátteret ad az élet születésének helyszíne, a tenger.

Az útban nagy ellentétek találkoznak, a világkatasztrófa elkoptatott témáját tárgyalja művészi érzékenységgel, a népszerű műfaji formát mély tartalommal töltve meg, éles és nyers hatásokat alkalmaz, de ősi és egyetemes kérdésekre irányítja a figyelmet – a film nyelvén továbbgondolva McCarthy prózai alkotását, úgy, hogy két óra szürkeség és halál után is bízni tudjunk a jövőben.

AZ ÚT (The Road) – amerikai, 2009. Rendezte: John Hillcoat. Írta: Cormac McCarthy regényéből Joe Penhall. Kép: Javier Aguirresarobe. Zene: Nick Cave és

Warren Ellis. Szereplők: Viggo Mortensen (Apa), Kodi Smit-McPhee (Fiú), Robert Duvall (Öregember), Guy Pearce (Veterán), Charlize Theron (Anya), Bob Jennings (Szakállas férfi). Gyártó: Dimension / 2929 Productions / Chockstone. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 111 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10206