KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/április
FILMSZEMLE UTÁN
• Gelencsér Gábor: Finomhangolás Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Túlságosan csendes magány Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Széna vagy szalma? Dokumentumfilmek
• Hirsch Tibor: Megváltás, ha ólálkodik Bibliotheque Pascal
APOKALIPSZIS MOST
• Sepsi László: Átokföldjén Válság és poszt-apokalipszis
• Nevelős Zoltán: A vég és a kezdet John Hillcoat: Az út
• Kovács Marcell: Spagetti apokalipszis Olasz Mad Max
BERLINI RETRO
• Ruprech Dániel: Sötét éjjel történt A német film és a film noir
• Schreiber András: Keleti oldal, nyugati oldal Berlin retro
ROHMER
• Bikácsy Gergely: Mosolygó szeminárium Eric Rohmer
EZO TV
• Sipos Júlia: Szellemjárta képernyő Tudomány és ezotéria
• Kemenes Tamás: Szabad-e zsírszalonnát enni fényhez? Ezo TV
• Soós Tamás: A semmittudás egyeteme Tévé és kultúra
• Kolozsi László: Pécsi misztérium Soós Péter: Géniusz, az alkimista
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Valaki ott fenn Shawn Levy: Paul Newman
FESZTIVÁL
• Báron György: A kalifa tornya tövében Dubai
KRITIKA
• Csillag Márton: Három könnyű darab Presszó 10 év, Szélcsend, Szinglik éjszakája
• Gorácz Anikó: Emberkísérlet Almási Réka: Team Building
• Reményi József Tamás: Hárman a padon Makk Károly: Így, ahogy vagytok
• Alföldi Nóra: Showban-rosszban Dömötör Tamás: Czukor show
• Varró Attila: Királyi krokettpálya Tim Burton: Alice Csodaországban
MOZI
• Zalán Márk: Elveszett személyek körzete
• Forgács Nóra Kinga: Itt is, ott is
• Baski Sándor: Agora
• Alföldi Nóra: Minden kút Rómába vezet
• Schreiber András: Vigyázat, ehető!
• Barkóczi Janka: Ajami
• Sepsi László: Kecskebűvölők
• Vajda Judit: Igazából apa
• Varró Attila: Kém a szomszédban
DVD
• Alföldi Nóra: The Rolling Stones – Gimme Shelter
• Baski Sándor: Ahol a vadak várnak
• Pápai Zsolt: Szia, anyu!
• Tosoki Gyula: Az alkonyat harcosa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Apokalipszis most

Olasz Mad Max

Spagetti apokalipszis

Kovács Marcell

A B-szériás olasz apokalipszisfilmekhez nem kellett más, mint egy kietlen pusztaság meg egy elhagyott gyártelep.

Az első alkalomra mindenki emlékszik. A hazai videózás hajnalán, egy külvárosi presszóban láttam A harmadik évezred exterminátorai című olasz sci-fit. Ez volt a beavatás. Rendelkeztem már némi videós tapasztalattal, a nagybátyám végignézetett velem egy hidegháborús James Bond-filmet, de nem osztottam a lelkesedését. Az Exterminátorok viszont lenyűgöztek. Már felnőtt fejjel visszagondolva jutottam arra a megállapításra, hogy ez volt a nagybetűs pillanat. Az első találkozás a kártékony mozival, a silány minőségű, antiszociális üzenetet közvetítő és a fejlődő szervezet számára különösen veszélyes filmekkel. Mindez akkor persze nem tűnt fel. Ahogyan a bábeli mámort sem éreztem, hogy magyar hangalámondással nézem egy angolul forgatott olasz film német szinkronos változatát. Minden figyelmemet lekötötte, hogy roncsautók kergetőznek a sivatagban.

Évekkel később, a hazai videóforgalmazás beindulásával Halálhozó 3000 címmel hivatalosan is megjelent Giuliano Carnimeo Mad Max-utánzat sci-fije. És még jó néhány hasonló olasz poszt-apokaliptikus bóvli. Az olasz B-film széles műfaji palettájáról nálunk a világvége-filmekből volt a legnagyobb a kínálat. Ez volt az utolsó nagy műfaja az olasz B-filmnek, a nyolcvanas évek végén még frissnek számítottak az évtized első felében készült darabok.

A videó betett a mozinak, az olasz tömegfilm azonban az utolsó jó éveit éppen a videónak köszönhette. A hatvanas évek óta virágzó olasz filmipar, illetve annak a témánk szempontjából érdekes alsó szegmense a B-filmgyártók örök stratégiáját követve a filmek mennyiségével és provokatív hangnemével igyekezett versenyre kelni a minőségben utolérhetetlen amerikai produkciókkal. Futószalagon készültek a westernek, a mitológiai mesék és a gótikus horrorfilmek, hogy a hetvenes években átadják helyüket a frivol thrillereknek (giallo) és a kegyetlen zsarufilmeknek (poliziesco). Versenyképességük megőrzése érdekében az olaszok egyre vadabb élményt kínáltak, a nyolcvanas évekre olyan szélsőséges műfajokra váltottak, mint a zombifilm, a kannibálfilm vagy a náci lágerben játszódó szexfilm. Ezeknek a filmeknek a rendes mozikban nemigen termett babér, az egyre terjedő otthoni videózás viszont habzsolta az efféle bűnös élvezeteket.

A Menekülés New Yorkból (1981) és különösen a második Mad Max-film olaszországi sikere kapóra jött a producereknek, hiszen a Cannibal Holocaust fémjelezte kannibálfilm-divat épp lecsengett, már túl voltak a zombis (Zombi Holocaust) és a pornó (Porno Holocaust) változaton is. A filmesek figyelme a törzsi társadalmakról egyszeriben a jövő felé fordult, és gyors egymásutánban készültek a világvége után vagy annak kapujában játszódó akciófilmek. A mintáikat a kódexmásolók elhivatottságával utánzó forgatókönyvírók magányos hősüket hol a gyilkos bandák uralta kihalt, nagyvárosi romok közé küldték a Menekülés New Yorkból és a Harcosok mintájára, hol pedig Mad Max-klónként a kietlen atomsivatagban vetették a motoros újbarbár martalócok karmai közé. Nem saját ötlet volt, de legalább olasz eredetű az Elio Petri rendezte sci-fi sikerből, A tizedik áldozatból kölcsönzött futurista embervadászat motívuma, amely gyakran szerepelt fő cselekményszálként.

Egy ilyen történet nem igényel flancos díszleteket. Egy koszos gyártelepre van csak szükség, meg a kietlen pusztára. Ha pedig épp Alaszkában van hősünknek sürgős elintéznivalója, mint Sergio Martino 2019: New York pusztulása után (2019 – Dopo la caduta di New York) című filmjében, néhány fehérre festett ásványdarab megteszi illusztrációnak. Ebben a világban mindig olcsó szintetizátorzene szól. A rosszfiúk SS-bőrkabátban és fekete bukósisakban vagy a birodalmi rohamosztagosok fehér páncéljának pizsamaváltozatában parádéznak. A nők hajában pedig annyira tartós a dauer, hogy még a nukleáris holokauszt sem árthat neki. Mivel az országúti akciók a filmek elmaradhatatlan kellékei, be kell vetni néhány madmaxesen leharcolt járgányt, dzsipet, crossautót és motort. „Az autópályákon szupersebességű járművek cikáznak, a helikopter már mindennap használatos közlekedési eszköz” – mondja a Joe D’Amato rendezte Texasi gladiátorok vhs-borítóján a csalafinta ismertető, holott efféle cikázás az olasz sci-fikben garantáltan nem fordul elő.

Az olasz poszt-apokaliptikus filmek nézője ebben a világban kellemesen otthon érzi magát. Aki egy ilyen filmet látott, mintha mindegyiket látta volna. Visszaköszönnek a helyszínek, ruhák és az elmaradhatatlan félszemű, Snake Plissken-imitátor szereplő. Csupa ismerős arcot látni. Az persze nem igaz, hogy Al Cliver (Pierluigi Conti), George Eastman (Luigi Montefiori) vagy az Amerikából igazolt Fred Williamson mindegyik ilyen filmben játszott volna, az embernek mégis az az érzése.

A műfaj a spagetti-western késői leszármazottja, és ez a rokonság nemcsak az olasz westernek hatását erősen magán viselő Mad Maxen keresztül érvényesül, hanem közvetlen formában is. A rendezők, az írók, az operatőrök, a színészek néhány évvel korábban még vadnyugati kalandokat forgattak ugyanezeken a Pó-vidéki helyszíneken. A spagetti-western sivár reménytelensége adja itt is az alaphangot, a magányos antihős figurája is ugyanaz, csak most nem a szegény parasztfalut kell megszabadítani a gonoszok zaklatásától, hanem a túlélők újkeresztény közösségének biogazdaságát. Amikor a 2019: Az új barbárok végső párbajában a főhős Clint Eastwood poncsójában jelenik meg, azt üzeni: lehet, hogy a Mad Max sikere miatt vagyok most itt, de az olasz westernhagyományt képviselem!

De ezekben a fércmunkákban már nyoma sincs az olasz B-filmeket korábban gazdagító többletrétegeknek. Hiányzik belőlük az a plusz, amit a spagetti-western politikai elkötelezettsége, a gótikus horror líraisága, vagy a hetvenes évek bűnfilmjének társadalomkritikája nyújtott. Legtöbbször összecsapott, hanyagul megírt és trehányul rendezett filmekkel állunk szemben. Az esetenként csodákra képes Lucio Fulci egyetlen disztópikus sci-fije, A 2072. év harcosai (I guerrieri dell'anno 2072) szemléletes példája ennek a nemtörődömségnek. A motoros gladiátorokról szóló akciófilm A tizedik áldozat és a Rollerball mintájára készült, a James Caan-hasonmás Jared Martinnal a főszerepben. Nem az ügyetlen makett-díszlet a zavaró, még csak nem is az akciók teljes hiánya, hanem a kockákról ordító teljes alkotói közöny.

*

A B-filmek forgalmazói trükkjét, a műfajhoz köthető címadást az olaszok mesteri szintre fejlesztették. Az állatos című giallók és a városnevekkel hívogató poliziescók után a poszt-apokaliptikus sci-fit a jövőre utaló évszám tette rögtön beazonosíthatóvá. A 2019 kitüntetett jelentőségű, de 1990-től egészen a 3000-ig szóródnak az időpontok, annak ellenére, hogy a filmekben megjelenő jövőkép igen hasonló. Ez a bizarr számmisztika egyes filmeket egészen a bűvkörébe von: a 2072. év harcosai a forgalmazótól függően hol 2033-ból, hol 2089-ből származnak.

A fanyalgók szerint azért hasznos az évszám a címben, mert figyelmezteti a jóérzésű filmbarátot. Igazságtalan az efféle gúnyolódás. Akit megérintett már az olasz B-film bizarr szürrealizmusa, az a poszt-apokaliptikus sci-fiben is meglátja a varázslatot. Mert ott a csoda, és felfedezésre vár. Például a filmek muzikalitásában. Leonei értelemben vett mozi-operáról beszélni ebben a közegben persze túlzás lenne, de a zene itt sem csak aláfest, hanem fontos eleme a cselekménynek. A kiváló akciófilmrendező, Enzo G. Castellari ugyan nem sci-fiben alkotott maradandót, de egy-egy pillanatra itt is megcsillan a tehetsége, mint az 1990: I guerrieri del Bronx (1990: A bronxi harcosok) motoros felvonulásának jelenetében, amikor a kihalt, romos házak tövében egy komplett dobfelszerelésen játssza végtelen szólóját a ki tudja, honnan oda keveredett, magányos dobos. A 2019: New York pusztulása után főcímében Martino a műfaj jelképének is beillő jelenetet vezet elő, amikor a sugárfertőzött csavargó trombitájából szintetizátorhangon harsan fel a szomorú melódia. A filmekből sugárzik az olasz B-kategória mámorító őrülete. Az erotikus és később pornófilmjeivel hírhedtté vált Joe D’Amato a Texasi gladiátorokban nem csak a kéjsóvár módon ábrázolt nemi erőszak-jelenetekkel hoz zavarba, de a hibbant sztorival is, amelyben az atomsivatag felkelői egyszer csak egy vadnyugati csehóban találják magukat, majd egy indiánfaluba is elvetődnek, hogy az újnáci elnyomók elleni háborújukhoz a bátor indián harcosoktól kérjenek segítséget. Ennek a szabályokra fittyet hányó alkotói mentalitásnak a megnyilvánulása az is, amikor egy másik Castellari-filmben, a 2019: Az új barbárokban a film közepén az addig sebezhetetlennek hitt főhőst ünnepélyesen megerőszakolja a Templomosok (!) névre hallgató terrorbrigád vezetője. Felejthetetlen D’Amato Utolsó játszmájának meghökkentő hangulatváltása is, amely során a Ragyogásból kölcsönzött paranormális kisfiú először kedves Yodaként köveket lebegtet a levegőben, majd kivételes képessége segítségével rideg tekintettel mészárolja halomra az ellenséges csapatokat. De az olasz poszt-apokaliptikus sci-finek köszönhetem azt az életre szóló élményt is, hogy a Romolo Guerreri embervadászatos Végső leszámolásából a jóságos segítőtársat alakító Woody Strode jeleneteit viszontláthattam a Vanio Amici rendezte Terminátor-utánzatban, a Bronxi halálosztóban. Egy másik történetben, más szereplőkkel összevágva, más sorrendben, de ugyanazokat a felvételeket, a szinkron során új szöveget adva Strode szájába. Ilyen csodákra csak az olaszok képesek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10209