KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/augusztus
CANNES
• Schubert Gusztáv: Kóbor lelkek Cannes
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tisztább ambíciókkal Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal
HOPPER
• Nevelős Zoltán: Nincs esélyed Dennis Hopper, a filmrendező
• Kubiszyn Viktor: Az őrület csúcsain Dennis Hopper, a színész
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Halálkamaszok Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök
VAD KÖLYKÖK
• Orosdy Dániel: Pokolfattyak Vad kölykök a mozivásznon
• Alföldi Nóra: A lányok nem sírnak
ISKOLAFILM
• Sepsi László: A katedra árnyéka Tanárok filmen
• Barkóczi Janka: Tanult reménytelenség Magyar iskolafilmek
AKCIÓMOZI
• Géczi Zoltán: Tekerd vissza, haver! A ’80-as évek akcióhősei
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élményközvetítés Kommentátorok a focivébén
HATÁRSÁV
• Palotai János: Filmfestmények Kovásznai-kiállítás
KRITIKA
• Gyenge Zsolt: A ragaszkodás kórképe Patrice Chéreau: A hajsza
KÖNYV
• Varga Zoltán: A Hitchcock-vászon titkai Hitchcock – Kritikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rossz vér Thomas Cobb: Crazy Heart
• Pápai Zsolt: Delirált remény Scott Cooper: Őrült szív
MOZI
• Pápai Zsolt: Hét perc a Mennyországban
• Varró Attila: Mr. Nobody
• Kolozsi László: Élek és szeretek
KRITIKA
• Szabó Noémi: Alkonyat 3: Napfogyatkozás
MOZI
• Vajda Judit: Kéjjel-nappal
• Forgács Nóra Kinga: Szívrablók
• Vörös Adél: Nagyfiúk
• Zalán Márk: Levelek Júliának
• Sepsi László: A Szupercsapat
• Roboz Gábor: Az utolsó léghajlító
KRITIKA
• Baski Sándor: A kilencedik légió
MOZI
• Barkóczi Janka: Bűn és büntetlenség
DVD
• Pápai Zsolt: Halálos tézis
• Sepsi László: Marsbéli krónikák I–III.
• Alföldi Nóra: Két kopper
• Varró Attila: Gyilkosok szentélye

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Iskolafilm

Tanárok filmen

A katedra árnyéka

Sepsi László

A tanár foglalkozása szimbolikus értékű – személyén keresztül a fennálló társadalmi rend mellett és ellen egyaránt lehet érvelni.

 

Habár az iskolafilmek csupán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján szerveződtek jól körülható műfaji struktúrába – amikor is (olyan bemutatóknak köszönhetően, mint a Tanár úrnak, szeretettel és az Up the Down Staircase) megszilárdult és elterjedt az „új tanár megregulázza a problémás osztályt” narratív sémája – , az iskolai közeget tematizáló mozi már a kezdetektől éppoly kedvelt vonulatát jelenti a filmművészetnek, mint a már jóval korábban szigorú zsánerszabályok közé szorult börtönfilmek vagy a szétszórt tematikus csoportként működő elmegyógyintézet-filmek. Legyen szó ódon fiúkollégiumról vagy lerobbant gettósuliról, az említettekhez hasonlóan az iskolafilmek is a fennálló rendszer szimbólumaként használják az adott helyszínt, a legritkább esetben vetve fel konkrét pedagógiai problémákat – miképp a Száll a kakukk fészkére nyomán is túlzás volna messzemenő következtetéseket levonni az elmegyógyintézetek belső működéséről. A direkt társadalmi üzenet, amely valóban a közoktatás valamely aktuális problémájára vonatkozik, a legtöbb esetben kimerül az adott probléma végletes absztrakciójában – lásd a drogprevenció kérdéskörének megjelenését az ötvenes-hatvanas évek olyan exploitation-mozijaiban, mint a High School Confidential és a Maryjane, a generációs konfliktusokat az If…-ben vagy később a faji különbségeket Az új diritől a Kőkemény diriig. Míg például a Laurent Cantet-féle Az osztályt a multikulturalitás egyik legcizelláltabb ábrázolásaként tartják számon, a 2008-as mozi minden realizmusa ellenére sem képes kivonni magát az évtizedekkel korábban kikristályosodott műfaji panelek hatása alól (lásd már magát a „problémás osztály” témáját) – a mozivászon iskolái, szerepeljenek bár a mai napig példaanyagként megannyi pedagógiai előadásban, cseppet sem állnak közelebb a valósághoz, mint a Vészhelyzet kórháza, Az ördög ügyvédjének tárgyalótermei vagy a Mars mentőakció űrállomása. Mint a Fél Nelson címszereplője is rámutat, az iskolafilmek osztálytermei elsősorban elvont eszmék harcának színterei, legyen szó a rendszerrel szembekerülő idealisták küzdelmeiről (Miss Jean Brodie virágzása, Holt költők társasága), feminista példabeszédekről (Mona Lisa mosolya), akár a történelemről vagy a szerelemről szóló filozófiai diskurzusokhoz írt lábjegyzetekről (Hannibál tanár úr, Botrány).


A klasszikus osztálytermi drámák,A kék angyaltól a Felsőbb osztályba léphetig, kivétel nélkül betagozódtak a (férfi)melodrámák képlékeny műfajcsoportjába. Hőseinek foglalkozása elsősorban szimbolikus értékű, és eltévelyedő tanárfigurái – legyen szó szerelmi megszállottságtól (A kék angyal), drogfüggőségről (Bigger Than Life), vagy az elemi gonoszságba átfordított szorongásról (Botrány – itt a kegyetlen latintanár értelemszerűen antagonista-szerepbe kényszerül) – elsősorban a rendszer óvó karjai közül kiszabaduló egyén bukását éneklik. Az amerikai álom kisiskolás verzióját megélő Mr. Chipsig (Isten vele, tanár úr!) kivételével a klasszikus tanárfilmek főhősei jó eséllyel meghasonlanak hivatásuk terhétől (Felsőbb osztályba léphet, Botrány) vagy az osztályteremből végül kiszabadulva felőrlődnek a hétköznapi élet femme fatale-okból, drogokból, és betegségekből összeálló veszélyei között. Ebből a szempontból a filmcsoport tagjai nem egy esetben a film noir műfajával is szoros kapcsolatot ápolnak, gondoljunk akár az expresszionista stilizáció jelenlétére, akár Dietrich femme fatale-jára A kék angyalban, vagy a Botrány antagonistájának pszichotikus jellemvonásaira.

A klasszikus tanármelodrámák iskola-falakon kívül életképtelen despotái – kivételt megint Mr. Chips jelent, aki a szerelem és a házasság hatására képes lesz feladni zárkózottságát – bukásuk által egy tanárideál megkérdőjeleződését illusztrálják. Mire A kék angyal hőse utoljára a tanári asztalra hajtja fejét, nyilvánvalóvá vált, hogy az iskola falain kívül nem több nevetségesen kukorékoló bohócnál; a Botrány Caligulának becézett latintanárja szerelmi életében is kérlelhetetlen szigort gyakorol, ezáltal hajszolva öngyilkosságba szeretőjét; a Felsőbb osztályba léphet szintén latintanár hőse a maga köré növesztett páncélnak köszönhetően vall kudarcot mind hivatásában, mind pedig magánemberként. Anthony Asquith 1951-es mozija egyben az említett tanártípus feletti requiem is: hőse végül ugyan képes feladni a ráégett szerepet – vagy legalábbis reflektálni rá – de ekkorra már elvesztette feleségét és állását egyaránt, leköszönő beszéde után csupán diákjainak szeretetteljes üdvrivalgása szolgál feloldozásként. A Felsőbb osztályba léphet egyfajta enciklopédiaként foglalja össze a korábbi tanármelodrámák tanulságait: a vasfegyelmet követelő imázs – éppen felvett szerep-jellegéből fakadóan – szükségszerűen kudarcra ítéltetett, s a hordozójára szikkadt jelmez végül csupán a kiégés, a meghasonlás vagy az önfeladás alternatíváival kecsegtet. Asquith hőse végül ugyan feloldozást nyer – miközben eddigi pályáját ő maga is „árulás”-ként írja le – de a későbbiekben a szigorú öregurak már elsősorban mellékszerepekben, egyfajta elrettentő példaként bukkannak fel a tanárfilmekben. A hatvanas évektől a konfliktus kívülre kerül: nem egy imázs kerül szembe a hétköznapi világgal, hanem maga az iskola intézménye által képviselt rendszer lesz képtelen kezelni a rasszok, vallások és szubkultúrák sokféleségét, meghívva ezáltal a hagyományoktól elszakadó, és ezáltal tömegfilmes diadalútra induló új tanártípust.


A hatvanas-hetvenes évek iskolafilmjeit (az Ha…-tól az Up the Down Staircase-en át a Pókfociig) a korhangulatnak megfelelően az anti-establishment szellemiség határozta meg: míg a fent tárgyalt korszak tanár-hősei ugyan egy személyben képviselték a tekintélyelvű iskolarendszert, a hatvanas évek végétől egyre tágabbra nyílt a szakadék a tanárfigurák és a nekik munkát adó apparátus között. A „kezelhetetlen osztály” a hatvanas évek végén megszületett alapmotívuma legalább annyira tükrözi a korabeli közoktatás alkalmatlanságát, mint a gettósodás, a terjedő droghasználat és a fiatalkorú bűnözés – az egész társadalmat érintő – veszélyét. Egyetlen motívumban sűrűsödött össze mindaz, ami szorongással töltötte el a korabeli társadalmat, hogy végül filmek sora záruljon a megnyugtató tanulsággal – a fenevadnak nem csupán ember-arca van, de még meg is szelídíthető.

Ebben a közegben a sikeres tanár szükségszerűen kívülálló. Legyen szó a Tanár úrnak szeretettel! fekete bőrű mérnökéről, az Up the Down Staircase pályakezdő hősnőjéről vagy már a konzervatív nyolcvanas éveket képviselő Az új diri baseball-ütővel hadakozó, lecsúszott igazgatójáról, sikerük titka abban rejlik, hogy a gondjaikra bízott, problémás diákokhoz hasonlóan ők maguk is a rendszer keretein kívül ragadtak. A végső megmérettetést a legritkább esetben jelenti a diákokkal való összecsapás (habár példát találni rá, lásd Az új diri címszereplőjének és a bandavezér diákjának westerneket idéző leszámolását), a korszak tanárfilmjeinek hősei – akik eközben maguk is absztrakt, néhány jellemvonással felskiccelt figurák – végül magával az iskolarendszerrel kerülnek szembe, jelentse a kihívást egy megírandó érettségi vagy akár kollégáik elutasító hozzáállása. (Ebből a szempontból talán a Maryjane jelenti a legjellemzőbb példát, ahol a marihuána-fogyasztó diákbandával szembekerülő fiatal tanár előbb maga is kiközösítetté válik korábbi drogfogyasztása miatt, végül saját kollégáját leplezi le, mint a terjesztőhálózat mögött álló főszervezőt.)


Míg az Up the Down Staircase idealista hősnője Robert Mulligan 1967-es filmjében végül képes érdemben szembeszállni mind a bürokratikus iskolarendszerrel, mind pedig ellenséges diákjával – meghatározó előképként szolgálva a kilencvenes és kétezres évek olyan filmjeinek, mint a Holt költők társasága, a Veszélyes kölykök vagy a Saját szavak – alig két évvel később ugyanez az attitűd már kíméletlen kritikai fénytörésben kerül terítékre. A Miss Jean Brodie virágzása már azelőtt kiforgatja a határok nélküli önmegvalósítás lehetőségét ígérő figurát, még mielőtt az csaknem három évtizeddel később igazi diadalútjára indult.

Habár látszólag semmiben nem különbözik későbbi követőitől, Ronald Neame filmjének címszereplője sokkal inkább az Egy botrány részleteinek idősödő szociopatáját vetíti előre, mintsem a diákjainak kibontakozását elősegítő, kívülálló különcöket. Mintegy idézőjelbe téve a fennálló rendszert minduntalan megkérdőjelező szellemiséget, Miss Brodie különcsége –amely nem mellékesen éppoly önvédelemből felvett szerep, mint a korábbi férfimelodrámák hőseinek diktátor-imázsa – nem bizonyul többnek egy élethazugságba tespedt álmodozó ön-és közveszélyes eszképizmusánál, akinek tettei nyomán szeretőinek és lelkes diákjainak élete egyaránt porba omlik. A Maggie Smith alakította ambivalens figura ugyan megalapozta a későbbi alműfajt, ahogy a Miss Jean Brodie virágzásának motívumai is minduntalan visszaköszönnek – a leghűségesebb diák halálától (Holt költők társasága, Veszélyes kölykök) a főhős magánéletének összeomlásáig (Saját szavak, Mona Lisa mosolya) – a közhelyessé lett alapszituációról a kilencvenes évekre végképp lekopott a cinikus idézőjel, hogy az öntörvényű tanárok és csodabogarak – kevés kivétellel – rendre megdicsőüljenek.


Miközben kialakulásuk óta mind a problémás osztály motívumára, mind pedig a vezetéssel szembekerülő, öntörvényű oktató figurájára épülő narratív sémák folyamatosan jelen vannak a tömegfilmben (előbbi rendre az adott társadalmi közeghez igazítva, a Veszélyes kölykök gettójától Az osztály párizsi külvárosáig), a posztmodern korszak tanárfilmjei részben visszakanyarodtak a zsáner gyökerét jelentő melodrámákhoz is. Miközben a melodrámai mérvű konfliktushalmozás az elmúlt évtizedekben az iskolafilmek jelentős részét meghatározta – annak ellenére, hogy a szerelmi-érzelmi konfliktusok, kevés kivétellel, mint a Felsőbb osztályba léphet 1994-es remake-je vagy az Egy botrány részleteinek pszichothrillerbe hajló szüzséje, jórészt háttérbe szorultak – a hatvanas évek előtti iskolafilmek az eltévelyedő tanárfigurák újraéledt motívumán keresztül is markánsan kifejtik hatásukat. A kék angyallal vagy a Botránnyal szemben a posztmodern tanárfilmekben a végzetes kiszakadást az iskola és a hivatás védőburkából már a legritkább esetben katalizálja szerelmi konfliktus: egy bűnös külvilág helyett az utóbbi évtizedek tanárait sokkal inkább veszélyezteti saját kiégésük (Tanárok, Magánórák, Fél Nelson), a hatalmuktól való megbódulás (A hullám) és a végletes csalódás a fennálló társadalmi rendben (Hung – Neki áll a zászló, Breaking Bad). Ezzel egy időben minden eddiginél élesebben megkérdőjeleződik a tanárszerep értelme, legyen szó magánéleti kudarcokkal terhelt harcos feministáról (Mona Lisa mosolya), egy projektfeladat során saját labilitását is bizonyító történelemtanárról (A hullám) vagy a problémás osztály megregulázásának érdekében magánéletét is feláldozó karrieristáról (Saját szavak). A tanárfilmek hőseit továbbra sem a katedra másik oldalán helyet foglaló, nem mindig barátságos diákjaik ítélik kudarcra, hanem saját hibás szerepvállalásaik és bizonytalanságuk.


Míg a fásult vagy kiégett tanárfigurákat rendszerint diákjaik és sikerélményeik visszavezetik hivatásukhoz, a Hung és a Breaking Bad című sorozatok – a harmincas évek német társadalmának szorongásait leképező A kék angyal mintájára – az amerikai álom két alternatívájának kudarcát járják körül, így értelemszerűen a társadalom naposabbik oldalára visszavezető hidak is sorra égnek fel hátuk mögött. Csaknem nyolcvan évvel korábban az Emil Jannings alakította eltévelyedő figura elsősorban a fásult hétköznapjaiba betörő szenvedély – vagy inkább ennek illúziója – okán őrlődött fel az éjszakai mulató árnyékai között. Napjainkban a kötöttségeket hátrahagyó tanárfiguráit jóval pragmatikusabb célok vezérlik: a Hung elvált edzője anyagi gondjai miatt próbálkozik férfiprostituáltként, a Breaking Bad rákos kémiatanárja pedig részben szintén anyagi okok, részben a mindennapok frusztrációja okán kezd metamfetamin előállításába.

Az Alexander Payne nevével fémjelzett Hung mindvégig finom humanizmussal ábrázolja hősét, és az őt körülvevő csodabogarakat: a hajdani bajnokból lett edző diákjai szemében még mindig példakép, abszurd küzdelmei a fennmaradásért csupán groteszk humorral hangsúlyozzák a tanár-szerep és a hétköznapi lét közötti feszültséget, de sem a mindenáron talpon maradó lúzer, sem pedig a diákjai számára biztos pontot jelentő sportember toposza nem kérdőjeleződik meg igazán. Ezzel szemben Vince Gilligan szériájának hőse rossz útra térésének első percétől kezdve kíméletlen morális kihívásokkal szembesül – és rendre el is bukik velük szemben. A középszerű, nem éppen közkedvelt tanárból és átlagos családapából egy évad alatt skizoid bűnöző válik, akinek felvett neve – „Heisenberg” – a klasszikus tanármelodrámák rettegett figuráinak gúnyneveihez hasonlóan (Caligula a Botrányban, The Crock a Felsőbb osztályba léphetben) egyaránt jelent jótékonyan elfedő maszkot, illetve védőpajzsot a külvilággal és a felelősségvállalással szemben. Olyan pajzsot, melynek terhe alatt hordozója szükségszerűen összeroppan: miközben a Hung és a Breaking Bad tanárhőseinek eltévelyedése visszavezet az iskolafilmek eredőjéhez, az adott rendszer, a hatására felvett szerep és az egyéni igények melodrámai összecsapásához, a sorozatformának köszönhetően egyúttal folyamatában is képesek ábrázolni a felőrlődés stációit, annak minden finom rezdülésével és cselekménybeli zsákutcájával együtt. Habár arányait tekintve a két sorozat mutatja fel a legkevesebb iskolafalakon belül játszódó jelenetet – a Breaking Bad esetében ezek csupán jelzésértékűek – épp ezáltal emelik ki hőseik foglalkozásának szimbolikus jelentősségét: mint eddig is, legyen szó akár fásult szakemberekről, akár lelkes idealistákról, a mozivásznak és tévéképernyők tanárai az úgynevezett felnőtt társadalom alapproblémáit testesítik meg. A századelő szabályok közé zárkózott öregurainak útja a hatvanas évek önámító idealistáin és a fenyegető ifjúsággal való szembekerülésen keresztül vezetett az új évezred hol ironikusan tálalt, hol kíméletlen kiábrándulás-élményéig – mindvégig a talmi tudással felvértezett örök tanár képében.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 36-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10245