KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/november
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szupergettósítás Kultúrtévé
FINCHER ÉS A FACEBOOK
• Baski Sándor: Netpolgár A közösségi háló
NŐI SZEMMEL
• Hungler Tímea: A kamera neme Női tekintet
• Kovács Kata: Az apa árnyéka Úl raj: Sofia Coppola
• Alföldi Nóra: Ösztrogén, vagy valami hasonló Angelina Jolie
PERZSA NŐK
• Iványi Zsófia: Kőzáporban Női sorsok Perzsiában
• Barkóczi Janka: Perzsa kertek Beszélgetés Shirin Neshattal, Shoja Azarival és Tóth Orsival
A HELY SZELLEME
• Roboz Gábor: A legszűkebb kelepce Klausztrofób thrillerek
• Varró Attila: A törlesztés démonai Kísértetházak
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Túlélni az életet Velence
KÉPMESTEREK
• Rédey Soma: Fény a falon Beszélgetés Tóth Jánossal
IVAN PASSER
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje – 2. rész
FILMISKOLA
• Pápai Zsolt: Serpenyő és puska Hangnemváltás és kevert hangnem
• Varga Zoltán: Életút-kereszteződések Párhuzamos elbeszélések
KRITIKA
• Csillag Márton: Viccen belül Egy komoly ember
• Gorácz Anikó: Sorskönyv Szekeres Csaba: Örvény
FILM / REGÉNY
• Nevelős Zoltán: Egy zárkózott angol úr Martin Booth: Az amerikai
• Kovács Marcell: Rózsaszín szorongás Az amerikai
MOZI
• Varró Attila: Szerelmi bűnök
• Pápai Zsolt: Tőzsdecápák 2: A pénz nem alszik
• Vajda Judit: A lány aki tűzzel játszott
• Kolozsi László: Ünnepek után
• Baski Sándor: Nömadak Tx
• Szabó Noémi: Babák – Az első év
• Tüske Zsuzsanna: Ízek, imák, szerelmek
• Vörös Adél: Sejtcserés támadás
• Forgács Nóra Kinga: Képzelt szerelmek
• Lovas Anna: Őrzők legendája
• Parádi Orsolya: Gru
• Sepsi László: Alfa és Omega
• Alföldi Nóra: Dobogó kövek
DVD
• Varró Attila: Vörös szikla
• Géczi Zoltán: A nyakörv
• Sepsi László: Végrehajtók
• Pápai Zsolt: Láncra vert igazság
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Női szemmel

Angelina Jolie

Ösztrogén, vagy valami hasonló

Alföldi Nóra

A No.1-es kortárs a szexszimbólum épp a nemében a legbizonytalanabb, akcióhősnőként férfiasabb a legkeményebb szupermeneknél is.

 

Angelina Jolie Voight (1975) karrierjét tinédzser éveinek végén, húszas éveinek elején kezdte, pár évnyi modellkedés, egy-két videóklip és néhány techno-film után (Cyborg 2, Hackerek) az első komolyabb kritikai elismerést a híres-hírhedt manöken életét feldolgozó Gia című biopickel szerezte. Még mielőtt betöltötte volna 25. életévét, az akadémia Oscar-díjjal biztosította abszolút létjogosultságát a hollywoodi placcon. Jolie ezután egy éles fordulattal maga mögött hagyta a komoly drámai szerepeket, hogy az ezredfordulóra a legjövedelmezőbb, Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone és a nyolcvanas évek tesztoszteron-sztárjait elhomályosító női akció-ikon váljon belőle. Imázsa az idők során alaposan átalakult: amíg nem volt sajtósa, addig média-megjelenéseiben a vad punklány szerepében tündökölt, aki véres pólóban jelenik meg saját esküvőjén, szabadidejében késekkel hadonászik, alkalmanként elhagyja száját néhány, leszbikusságát sejtető kijelentés, míg aktuális szerelme nevét a karjára tetoválja; amióta profi PR-csapat őrzi gondosan külvilág felé mutatott képét, azóta a köz csak UNICEF nagykövetként, hat gyermekét a világ legáhítottabb férfijével nevelő, címlapokon csemetét szoptató anyaként ismeri. Tökéletes anya, tökéletes élettársi kapcsolat (Brad Pittel), tökéletes akcióhős, testét színész létére tetoválásokkal bélyegzi, és férfiak elől happolja el a legmenőbb akciószerepeket – a 21. század mintanője tehát meglehetősen komplex képet vetítve arat a kasszáknál. A kettősség megmutatkozik szerepvállalásaiban, karaktereinek kidolgozottságában is, ám érdekes mód nem okoz hasadást, sőt napjaink első számú kalandornője diszfunkcionális nőként Superwoman igazán.

Az ezredforduló emancipált nője a feminizmus viharai után már nem alávetett férfikiegészítő, nem erkölcsi függetlenségét vívja, sőt nem is antinőként lép túl határain, hanem egyszerűen ugyanazt csinálja, mint férfi-partnere, kommunikál, diplomáciai utakat járva leosztja a szerepköröket – míg az egyik porszívóz, a másik felmos, míg a gyengébb nem falat fúr, az alfahím mosogat. Millió és millió szereplehetőséghez jut tehát mindkét fél, felbomlasztva ezzel az évezredes határokat: a posztfeminizmust tekintve azonban az Álomgyárnak van még mit tanulnia a női egyenjogúságról. Tény, hogy Russ Meyer óta a női fegyverforgatók és párbajhősök elszaporodtak a vásznon, a látszat azonban csalóka, a számokat nézve ugyanis a kortárs akció-blockbusterek csak igen kis százaléka tesz meg főszereplőjévé független női hőst. Ezek a hősök távol esnek a hús-vér nőktől, szinte egytől egyig hiperreális szuperlények, Barb Wire, Macskanő, Elektra, Aeon Flux és társai képregényekből teleportáltak a nagyvászonra, A Kaptár hősnője, Alice videójáték-átiratként gyilkolja a zombikat csodaországában, az Underworld Selene-je fantasy lény, a Beépített szépség romantikus komédiájának tökös főhősnője csak egy sajátságos Hamupipőke-átirat, a Kill Bill Menyasszonya pedig olyan túlstilizált, utalásokkal zsúfolt közegben harcol, mely igencsak távol áll a mosogatógép-pucolás rejtelmeitől. Olyan ősamazonok, mint Ellen Ripley (Aliens quadrológia), Sarah Connor (Terminátor 2) igazi úttörőkként is csak másodhegedűsök lehettek a cselekményben, Sigourney Weaver 1979-ben még mindössze egy túlélő-lány a slasher-történetben, az androgünné gyúrt Linda Hamilton által megformált karakter pedig a Halálosztó cyborg méltó partnere.

Jolie akciókarrierjét azonban már az ezredforduló etikettje szerint kezdte, a számítógépes játékok koronázatlan királynője, Lara Croft megtestesítőjeként. Az eddig csak két mozifilmet megélő franchise első részének nyitányában viszont felülíródik a programozott, a kép túlsó oldalán ülő, ember által vezérelt világ, Croft egy géppel harcol, melyről kiderül, hogy ő maga installálta rá a gyilkoló-funkciót. Az alkotók gondosan dolgozták ki az egyébként magányos, Indiana Jones örökségét továbbgondoló, übermensch-tudóst, aki találó kiegészítő figurákat kapott: a régésznő jobbkeze pontosan olyan computer-geek srác, aki a valóságban szabadidejét jellemzően Tomb Raider játékokkal tölti, csakhogy ebben az esetben épp a főnök-főhősnő irányítja őt, Croft másik segítője pedig a viselkedésében meleg-attitűdöt mutató inas, aki azért van jelen, hogy segedelmével illusztrálhatóvá váljon úrnőjének viszonyulása saját nemiségéhez. Hiába a formás női test és a derékig érő sörény – Lara Croft nem hord szoknyát, kendó-gyakorlatok közben virágokkal teli vázát tör ripityára, főzni pedig még a mikrohullámú sütőben sem tud. Azon felül, hogy Croft igen látványos akrobatikus mutatványokat képes produkálni és kőkemény jobbhorgától még egy cápának is inába száll a bátorsága, mindkét rész hemzseg a hagyományos női szerepeket felülíró utalásoktól. A második felvonás bevezetőjében egy földrengés épp egy esküvőt zavar meg, a szerelmi szálat a fináléban legyőzi a szakmai etika.

Jolie nem csak ez alkalommal kölcsönözte tökéletes idomait virtuális karakternek, a 2007-es, a Beowulf angol-szász eposzt 3D animációban elmesélő mozgóképben szerepe szerint gonosz és csábító lényét és testét kizárólag pixelek képezik le; grafikus, ám annál látványosabb formában építi tovább azt az eszményi nő-imázst, amely körbelengi mítoszát, ám szerepválasztásait közelebbről nézve az imázs szinte minden ponton hibádzik. A Beowulf démoni karaktere nem csupán fizikai adottságai, démoni megjelenése miatt volt kézenfekvő szereposztás, hanem mert egy olyan anyát alakít benne, aki félig ember, félig szörnyeteg ivadékaival tartja rettegésben a dán birodalmat. Anyaként Jolie vagy elnyomó hárpia, (Nagy Sándor, a hódító), vagy pedig kudarcot vall különböző okokból: a Határok nélkülben maga mögött hagyja családját alkalmi szerelmi kalandtúráiért, a Clint Eastwood által rendezett Elcserélt életekben pedig egy eltűnt gyerek kétségbeesett anyja, aki elköveti azt a hibát, hogy amikor a hivatalos szervek megpróbálnak egy másik fiút rátukmálni, ő hirtelen meglepődöttségtől el is fogadja azt. Karakterei feleségként-háziasszonyként is mérgezők; az Eredendő bűnben hozományvadász csalóként megy férjhez vaktában egy jómódú férfihoz, hogy aztán fél Latin-Amerikán át üldöztetve bűnbe csábítsa emberét, Az Ügynökség mellékszerepében dörzsölt úrilányként kényszeríti bele kiszemeltjét egy házasságba, mely azután kudarcnak is bizonyul. A házaséletre alkalmatlan női karakter a Mr. és Mrs. Smith-ben jelenik meg leghatásosabban: a bérgyilkos házaspárnak lapos hétköznapjaik közepette sejtése sincs arról, mit dolgozik a másik, az igazi probléma azonban abban keresendő, hogy az asszony nem tud belehelyezkedni a kijelölt szerepkörébe. Mrs. Smith-t rendszeresen a lebukás réme fenyegeti, hol amiatt, hogy feltűnően szakszerűen szeleteli az oldalast, vagy különösen jó reflexszel kapja el a zuhanó vörösboros üveget, hol pedig azért, mert a bézsszínű felső-középosztályi öltözék alól kilóg a munkaruhaként viselt dominaharisnya. Doug Liman rendező azonban igyekszik korrigálni a képet: a családon belüli erőszakot tökéletesen egyenrangúvá teszi az ominózus otthon-romboló szekvenciában, hiába rúgja nejét több rendben is gyomorszájon tiszta erőből Mr. Smith, a meccs végig egyenlő erőviszonyokkal folyik. A film utolsó nagyjelenetében Mrs. Smith a komoly karrierista nő kosztümjét bitorolja el a finálénak helyet adó szupermarketből, hogy férjével karöltve, tökéletes akció-tangót előadva számoljon le a rosszakarókkal.

A posztfeminista nő egyik alapkonfliktusa, hogy vagy nem az, aminek látszik, vagy másnak akar látszani, mint ami, vagy olyan szerepkörökbe kényszerül, melyet maga választ, de végül kényelmetlenül feszeng a felvállalt funkcióban és továbbáll, hogy egy másik életmódba temesse magát. Jolie szerepvállalásaiban ezek a vonások igen erős hangsúlyt kapnak, ami legnyilvánvalóbban abban mutatkozik meg, hogy előszeretettel azonosul férfias szerepekkel és férfias munkaköröket végző figurákkal, ráadásul ez a jellegzetesség általában csak bónusz-konfliktusként ágyazódik be a kaland-zsánereken belül mozgó művekbe, függetlenül attól, hogy a figurák rendszeresen alakváltásokra kényszerülnek. A Gia melodrámaként még alaposan kiaknázta e kettősségekben rejlő lehetőségeket, a főhősnő modellként a puszta felületből él, amely folyamatos imázsváltásokkal, de mégis stabil keretekkel és szexszimbólum-léttel jár együtt. Gia Carangi a csillogó és feltétlenül nőiességet sugárzó homlokzat mögött hamisítatlan tomboy, leszbikus és súlyos drogfüggő volt, a nyolcvanas évek közepén AIDS-ben halt meg, mely nem elég, hogy a korban a legbűnösebb betegségnek számított, de a prognózist igen gyors és látványos fizikai leépülés követte. A Gia kiváló allegória a szépség mulandóságának drámájáról és a női lét ambivalenciájáról, erősebben közelít azonban a nemi szerepkörök felcserélhetőségéhez a Csontember, melyben Jolie egy nyaktól lefelé béna rendőr segítőjeként funkcionál: a főhősnő cselekszik és nyomoz, míg mozgásképtelen partnere telefonon gondolkodik és utasít. Csendesen fricskázza meg a hagyományos nemi szerepeket az Életeken át cselekménye, amelyben a színésznő olyan nyomozót alakít, aki method acting-technikákat bevetve azonosul gyilkossal vagy áldozattal az ügy felgöngyölítése érdekében, ám elköveti azt a hibát, hogy a szerelmi ködben hagyja orránál fogva vezetni magát. Bosszúhadjárata parádés és a megtévesztésre épül, várandós vidéki háziasszonyként csalja tőrbe gonosztevő szeretőjét. A Sky kapitány és a holnap világában majdhogynem ki sem mondatik, hogy valójában nőként jött a világra: Frankie névre hallgat és egy egész repülőflottát vezetve osztja keményen a parancsokat. A Tolvajtempó nyúlfarknyi szerepében is jut a szexuális instabilitásának egy árulkodó jelenet, melyben a sebességváltót saját maga fallikus szimbólumaként interpretálja, az Élet vagy valami hasonló krízis-hetében úgy próbálja feloldani frusztráltságát, hogy ledobja média-maca énjét és fiatalkori fiús-lány identitásához kanyarodik vissza. Jolie tehát a hagyományos szerepkörök átértelmezése közepette rendszeresen a férfias életérzéssel kacérkodik, akciósztárként agresszív és harcias, rátermettségét bizonyítandó rendkívül látványos kaszkadőrelemekkel egészülnek ki filmjei, és jóval magasabb az általa produkált erőszak-ráta, mint kortárs férfikollégái esetében. A teljes Jolie-portrét eddig leghiánytalanabbul a Salt ügynök ragadja meg. A szerep eredetileg Tom Cruise-t illette volna, a producerek azonban a kiégőfélben lévő macsó visszatáncolása után gondolkodás nélkül osztották rá Jolie-ra. Salt orosz–amerikai kettősügynökként először szőke amerikai mintafeleség, majd feketehajú akciófúriaként valódi keleti boszorka (és özvegy), aki a világot végül férfimezbe bújva menti meg. Salt ügynökről nem tudható, csak sejthető, hogy a jó oldalon áll, Jolie-ről tudható hogy nő, de sejthető, hogy ő ezzel egyáltalán nem ért egyet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/11 11-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10337