KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/szeptember
FRANKENSTEIN VISSZATÉR
• Sepsi László: A legenda húsa Mary Shelley Frankensteinje
• Varró Attila: A tökéletlen trükk James Whale rémfilmjei
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Báron György: Szörnyek évadja Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv
NOLAN&NATALI
• Géczi Zoltán: A könyörtelenség színháza Új raj: Vincenzo Natali
• Schreiber András: Felhő a feje fölött Christopher Nolan
MAGYAR MŰHELY
• Deme Tamás: A szelíd lázadók Dárday István és Szalai Györgyi
• Dárday István: Hogyan kezdett új életet Préri János?
• Szalai Györgyi: Hogyan kezdett új életet Préri János?
KORDA ZOLTÁN
• Takács Ferenc: Az örök második Korda Zoltán
• Kriston László: A szerencse fiai? Beszélgetés David Kordával
FILMISKOLA: A MOZGÓKÉP
• Gelencsér Gábor: Kompozíciók sodrás(á)ban Az el-rendezés művészete
• Varró Attila: A négy mesterlövész Filmkép a tévében
• Margitházi Beja: Térzavarból képerő Fahrt és zoom
FRANCIA KÉPREGÉNYFILM
• Bayer Antal: Édes Adél Luc Besson: Adèle és a múmiák rejtélye
• Nagy Krisztián: A Goscinny-örökség Új francia képregényfilmek
• Barkóczi Janka: Iráni hímzések Marjane Satrapi: Asszonybeszéd
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Tarts Keletnek! Wiesbaden
KÖNYV
• Baski Sándor: Könnyed horrortánc Stephen King: Danse Macabre
SPORTMOZI
• Ardai Zoltán: Padlón mindannyian A bokszmúlt képei
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Szelíd motorok Groó Diana: Vespa
• Kolozsi László: Üdvözlégy Baarìa
MOZI
• Schreiber András: Mamut
• Barkóczi Janka: Örökifjak
• Varga Zoltán: Mary and Max
• Forgács Nóra Kinga: Kövéren szép az élet
• Schubert Gusztáv: Turné
• Gyenge Zsolt: Mese a szerelemről
• Varró Attila: Babylon AD
• Sepsi László: Varázslótanonc
• Baski Sándor: Salt ügynök
• Parádi Orsolya: Bogyó és Babóca
DVD
• Pápai Zsolt: Újraszámlálás
• Varga Zoltán: Földrengések zongorahangolója
• Sepsi László: Dante: Pokol
• Alföldi Nóra: Lódító hódító

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Francia képregényfilm

Luc Besson: Adèle és a múmiák rejtélye

Édes Adél

Bayer Antal

Tardi bonyolult képregénye eredeti formájában alkalmatlan az adaptációra, Besson látványossá turbózta és követhetővé tette a cselekményt.

 

Tardi bonyolult képregénye eredeti formájában alkalmatlan az adaptációra, Besson látványossá turbózta és követhetővé tette a cselekményt.

Ha van valaki, akinek a munkásságára pontosan illik a „kép-regény” kifejezés, az Jacques Tardi. A klasszikus francia-belga iskola mestereinek, Hergének, Jacobs-nak és társainak a sorozatain felnőtt rajzoló éppen akkor kezdte szakmai pályafutását, amikor a francia képregény bejelentette igényét a felsőbb osztályba lépésre. A lyoni képzőművészeti főiskola elvégzése után Tardi egyszerre ismerkedik meg a párizsi iparművészeti egyetemmel és a „komoly” képregénnyel, amit számára Jean-Claude Forest Barbarellája testesít meg. Évfolyamtársai, Ricord és Mulatier már ekkor a legendás francia képregényes hetilapnak, az Asterix, Lucky Luke és Blueberry kalandjait közlő Pilote-nak dolgoznak, ők mutatják be Tardit a főszerkesztőnek, René Goscinny-nek.

Villámkarrierről szó sincs: Tardi a többi kezdővel együtt a heti aktualitások illusztrálásában kap először szerepet, majd a már helyenként Moebius nevet is használó Jean Giraud egy hatoldas történetét bízzák rá, és közel két év telik el első bekopogtatása után, mire 1972-ben végre egy folytatásos sztorit rajzolhat (Légendes d’aujourd’hui: Rumeurs sur le Rouergue). Sajnos Pierre Christin antikapitalista meséjének világa nem igazán ihleti meg Tardit, akitől a következő epizódban Enki Bilal veszi át a stafétabotot. Utólag könnyű belátni, hogy mindenki jól járt: Christin és Bilal közös műve klasszikussá vált, Tardi pedig pár héttel az utolsó oldalak leadása után már a főszerkesztői jóváhagyás birtokában láthat hozzá első saját képregényéhez, az Adieu Brindavoine-hoz.

Az elsőhöz – amely már majdnem az igazi, de még nem teljesen. A történet az első világháború előtt és alatt játszódik, márpedig ez az időszak végig kísérti a szerző egész pályáját. A háború gondolata gyerekkora óta nyomasztja. Az 1946-ban született Tardi édesapja megjárta a frontot és a hadifogságot, majd családjával együtt továbbszolgálóként Németországban állomásozott. A háború borzalmai és a pusztítás nyomai meghasonuláshoz vezettek, az apa Indokínába már nem volt hajlandó elmenni. De az igazi rémtörténeteket nem is tőle hallotta a kis Jacques, minden nap a családi ebédnél, hanem amikor látogatóban járt a nagymamánál. Aki a saját háborújáról sohasem beszélő nagypapa helyett sorolta a borzalmakat a hatéves fiúnak, beleértve a századát ért vegyi támadás részletes ecsetelését is. Nem csoda, hogy Brindavoine antihős: akaratán kívül, abszurd módon keveredik előbb egy kincskereső kalandba, majd magába a háborúba, amelyet értelmetlen események soraként él meg.

Habár az albumban is megjelent képregény nem talált sok vevőre, a szakma felfigyelt Tardi egyedi rajzstílusára, és a Tintin kiadójaként elhíresült, modernizálódni vágyó Casterman kiadó szerződést kínált neki. Első albuma a Jules Verne világát és Gustave Doré grafikáját felidéző, deFritz Lang Metropolisára is cinkosan kacsintó Le Démon des glaces. Ebben már lényegében a kiteljesedett Tardit kapjuk, aki a tiszteletadás és a paródia között ingázó adaptátor bőrében érzi magát a legjobban. Ez a kötet már sikert aratott, és a kiadó felkérte egy új sorozat megalkotására. Tardi szabad kezet kapott. Eszébe jutott Barbarella. A médiát 1975-ben feminista hullám uralta. Eldöntötte, a főszereplő nő lesz. A száraz fehér borra utaló nevét akkori élettársa, Anne Delobel, az első részek színezője találta ki. A száraz bor cukormentes – és a mogorva és cinikus Adèle Blanc-Sec valóban aligha nevezhető édes kis nőnek.

Adèle Blanc-Sec különleges kalandjainak első oldala a Sud Ouest című, Bordeaux-ban kiadott vidéki napilap 1976. január 25-i számában jelent meg, fekete-fehérben. A történetet napi folytatásokban közölték, a vasárnapi oldalt színesben. Tardi meghökkentően gyorsan dolgozott: az első négy, egyaránt 46 oldalas történettel kevesebb, mint három év alatt végzett. Gyaníthatóan eredetileg ezen a ponton tervezte lezárni Adèle sorsát, ugyanis a negyedik kötet végén a korábbiakkal ellentétben nem volt feltüntetve a folytatás címe, és hősnőnk éppen a lehető legnagyobb bajban volt – meghalt.


A következő pár évet Tardi egy szokatlanul hosszú, havi folytatásokban közölt történet, az Ici Même megrajzolásával töltötte. A mai „graphic novel” divatját évtizedekkel megelőző (A SUIVRE) című magazin a szerzői képregény legjobb képviselőit terelte egy karámba, és a legelső szám legelső történetét (valamint a címlapot) Jacques Tardi rajzolhatta – a forgatókönyvet gyerekkori bálványa, Jean-Claude Forest, a Barbarella szerzője írta. Az álomszerű történettel az álompáros kitett magáért, a kötet fekete-fehér képregény egyik csúcsa.

33 évesen Tardi végképp befutott szerzőnek számított, válogathatott a felkérések és az ötletek között. Ennek ellenére vagy éppen ezért döntött az Adèle folytatása mellett, bár jóval visszafogottabb tempóban – az ötödik, Adèle feltámasztását és Tardi korábbi hősének, Brindavoine-nak a sorozatba illesztését hozó történet az (A SUIVRE)-ben jelent meg folytatásokban, majd 1981-ben kötetben is. Ám ettől kezdve egyre ritkultak az albumok, immár átlagosan öt-hatévenként jelentek meg, a legutóbbi 2007-ben.

Nagyjából ezzel egy időben indult Tardi második sikersorozata, Léo Malet ex-dadaista, ex-anarchista krimiszerző figurájának, Nestor Burmának a kalandjait adaptáló képregényekből. Azóta is felváltva foglalkozik a két sorozattal, illusztrálja Céline, Verne és Pennac regényeit és építgeti a két nagy európai háborúról szóló monumentális életművét. Időközben elismerések tucatját söpörte be, 1985-ban megkapta a becsületrendet is.



Adèle, a népregény-hős


Az Adèle Blanc-Sec története következetlen és követhetetlen – szándékosan az. Maguk a szereplők sem mulasztják el időnként szóvá tenni, hogy ennek az egésznek semmi értelme. De nincs is ebben semmi véletlen: Tardi készakarva a ponyvaregény francia unokatestvérének, a népregénynek (roman populaire), ennek a kapkodva, féljózanon megírt, minden egyes napra újabb szenzációs fordulatot igénylő műfajnak a sajátosságait vette mintának, miközben ki is figurázza őket. A mellékszereplők gyakran feleslegesnek tűnnek, haláluk esetén könnyen helyettesíthetők egy-egy szinte azonos figurával. A párbeszédek időnként elárasztják a képet, a cselekménynek és a kiderült titkoknak az összefoglalása nemegyszer ellentmond a korábbi tényeknek – ha meg nem, akkor valamelyik szereplő rá is mordul a beszélőre, hogy ezt már úgyis tudjuk.

Eugène Sue párizsi rejtélyeinek Rodolphe-ja, Rocambole, Fantômas, Arsène Lupin vagy Rouletabille tökéletesen otthon éreznék magukat Adèle világában, ahogy Verne nem egy figurája is. Szörnyek, őrült tudósok, síkhülye rendőrök, félnótás afrikai vadászok és szektás bolondok keresztezik minden sarkon a cinikus magándetektívek, ügyetlen bérgyilkosok és tehetségtelen színésznők útját. Maga Adèle pedig mindent megtesz, nehogy szimpatikusnak látsszék, hisz lop, csal, hazudik, és rendszeresen olyan nőietlenségekre vetemedik, mint a cigarettázás és a tömény szesz fogyasztása – de persze végül mégiscsak neki drukkolunk.

Bár Tardi szinte teljes életműve a háború motívumaira épül, éppen legismertebb figurája, Adèle Blanc-Sec az, aki kimarad belőle. A negyedik rész végén meghal – pont akkor, amikor elkezdődik az első világháború, és az ötödik részben a frontról öncsonkítás árán megszökő, félreértésből kitüntetett, és alkoholizmusba menekülő Brindavoine már a fegyverszünet bejelentése után támasztja fel. Különös döntés ez a szerzőtől: noha az értelmetlenség egyaránt jellemzi hősei kitalált kalandjait és a valós történelmi eseményeket, ebben az egy művében legalábbis szétválasztja a kettőt, Adèle Csipkerózsikaként átalussza a harcokat.



Lara Croft nyomában


Míg a képregény szándékosan ugorja át az első világháborút, a képregény ihlette Luc Besson film tulajdonképpen akármikor játszódhatna. De általában is elmondható, hogy mindannak, ami az Adèle Blanc-Sec képregény sajátossága, legyenek azok szinte minden egyes kockában felfedezhető utalások létező és kitalált személyekre, populáris regényekre és más képregényekre, vagy a történeteket fűszerező, érthetetlenségig fokozott csendes őrület, gyakorlatilag semmi nyoma nem maradt a filmben.

A sorozat első és negyedik történetének elemeiből és karaktereiből összegyúrt és mozgóképhez illően látványossá turbózott cselekmény ennek dacára – vagy éppen ennek köszönhetően – jó kis filmet eredményezett. Izgalmas, szórakoztató, helyenként szellemes. A főszereplője lehetne akár Indiana Jones, akár Lara Croft, akár bármely más, az oltári mázlin kívül minden más szuperképességtől mentes akcióhős. Vagy akár a csinos Louise Bourgoin vonásaira átszabott Adèle Blanc-Sec.

Kétségtelen, hogy a képregény úgy, ahogyan azt Tardi megírta-megrajzolta, nem volt alkalmas az adaptálásra. Az a párbeszédhalmaz, ami képregényben remekül működik, filmen unalomba fulladhat, és egy idő után a néző már azt sem tudná, ki kicsoda, hiszen nem tud visszalapozni, ahogy a kötetben tenné. Luc Besson és csapata óriási munkát végezhetett, mire összevonta a két történetet, kigyomlálta az ellentmondásokat, egyesítette a hasonló szerepet játszó figurákat, kihagyta a kihagyhatókat, követhetővé tette a fantasztikus fordulatokat. Még csak azt sem lehet mondani, hogy színtelen és szagtalan lenne a végeredmény – nem, abszolút nézhető, és talán még kedvet is csinál az eredeti megismeréséhez. De hogy a film után a képregényekhez nyúló nézőnek nem akármilyen meglepetésben lesz része, az biztos.


ADÉLE ÉS A MÚMIÁK REJTÉLYE (Les aventures extraordinaires d'Adèle Blanc-Sec)­ – francia, 2010. Rendezte: Luc Besson. Írta: Jacques Tardi képregénye alapján Luc Besson. Kép: Thierry Arbogast. Zene: Eric Serra. Szereplők: Louise Bourgoin (Adele Blanc-Sec), Gilles Lellouche (Léonce Caponi), Jean-Paul Rouve (Justin de Saint-Hubert), Jacky Nercessian (Marie-Joseph), Philippe Nahon (Ménard). Gyártó: Europa Corp. / Canal+ / Apipoulaï. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 105 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10396