KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/július
ETNOFILM
• Schubert Gusztáv: Még szomorúbb trópusok Etnofilm
• Jancsó Miklós: Antropológia ’96
• Fáber András: Szélmalmok Afrikában Beszélgetés Jean Rouch-sal
• Sipos Júlia: Mintha mindenki japán turista volna Beszélgetés Tari Jánossal
ÚJGENGSZTEREK
• Forgách András: Profik Szemtől szemben
• Csejdy András: Ásó, kapa, nagyharag A Bonnie és Clyde-legenda
LENGYEL FILM
• Mikola Gyöngyi: A változás apokalipszise Új lengyel filmek
• Antal István: Pillantás az Édenbe Beszélgetés Józef Robakowskival
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Képek kocsmája Mediawave ’96
• Simó György: Képek kocsmája Mediawave ’96
• N. N.: A hatodik Interjú Hartyándi Jenővel a Mediawave igazgatójával
• Bihari Ágnes: Indiánok kamerával
• Parti Nagy Lajos: Egy kanál fór
ARANY PÁLMA
• Simó György: Szembeszél Beszélgetés Iványi Marcellel és Durst Györggyel
ATOM EGOYAN
• Nánay Bence: A káosz rítusai Az Egoyan-dramaturgia
• Balázs Attila: Arsinée Khanjian szemöldöke Turkálás az atom ego-videotékában
KÉPREGÉNY
• Tóth András György: A film nyelvrokona Francia képregény
• Tóth András György: Ardennes pogányai Beszélgetés Didier Comèsszel
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Virtuális világnyelv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Foci-nesze Égi manna
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Levelek Perzsiából
• Simó György: Itt van Eldorado
• Csejdy András: Elátkozott generáció
• Bori Erzsébet: Egy indián Párizsban
• Vidovszky György: Hasznos holmik
• Tamás Amaryllis: Még zöldebb a szomszéd nője
• Hungler Tímea: Tűz a víz alá!
• Csejdy András: Feküdj le kutyákkal...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mediawave

Egy kanál fór

Parti Nagy Lajos

Nincs a világnak egy közepe, annyi van, ahány pontja van, ahányan vagyunk, közepei vannak, hol ez, hol az van nekem és bennem középen.

A Mediawave a fényírók fesztiválja, s a szóban, túl azon, hogy mennyire szép, van valami könnyűség és szabadság, hogy fényírni más, mint nagy pénzekkel és apparátusokkal, nehéz technikákkal filmet gyártani, fényírni az balett, az a határok el nem ismerése, illetve folytonos határátlépés műfajok, kategóriák és konvenciók között, fiction és non fiction között, profizmus és amatőrség között, alternatívság, illetve – na, micsoda? nem-alternatív? között, és e sétáló, írott fényben jól látható, hogy mindez mennyire viszonylagos, hogy ugyan folyton besorol és kategorizál az emberi elme, de a szemnek szerencsére több esze van, az néz, örül, unatkozik és gyönyörködik, a szem még szereti a képeket, még hagyja magát elcsábítani.

Erről a szemről, kinek-kinek az ilyen szeméről szól a győri Mediawave, sorrendben a hatodik, nekem az első.

Persze, az én szemem nagyon nem filmes szem, könnyen tetszik neki minden, ami mozog, traktor, sündisznó, gyerek, kutya, bennszülött, fikciós és nem fikciós, bár azért a non fiction zsűribe kérem magamat, gondolván, művészetet kapok amúgyis eleget. Ettől függetlenül a fikciós versenyfilmek – értsd játékfilm avagy „kísérleti” film, gyanúsan ingatag kategóriák – jó részét is megnézem, mert érdekel, és mert elsősorban közönség vagyok, mint mindannyian, és ott is, itt is akadnak egészen jó produkciók.

Sok filmet, de egyetlen mozit, pontosabban fényiratot, az egész győri hét összetapadt moziját látom három hét után is, ma is, mikor ama jegyzetek, meg a programfüzet segítségével próbálom szétszálazni, eléggé reménytelen, fut föl-alá a „lelki szemem vásznán” – isten áldja a képzavart! –, mint valami kibővített szignál az egész program, sőt az egész győri belváros szigetestül, éttermestül, múzeumostul, s nem lepődöm meg, ha például az utolérhetetlen Buster Keaton sínautójával átrobog a Rába kettős hídján, ha Bereményi, mielőtt elröpül Washingtonba, igazi indiánokkal társalog a Széchenyi téren, mondom, mindebben nincs semmi meglepő, a Népek kocsmája („Népek kocsmája, nagyvilág, hozzád bátran kiált”) a volt SZOT-székház földszintjén attrakció, de valóság is, és senkitől, egyetlen egyszer nem hallom, hogy ez itt most Európa volna, mert ahol Európa van, ott ilyesmit snassz és nevetséges mondani, Európát csinálni kell és nem beszélni róla, már ez is, ennyi europizás is túlbeszélés.

Inkább arról jut eszembe, hogy a szűkebb földrész milyen szolidan, arányosan volt képviselve Győrben, hogy ne mondjam, súlyán és jelentőségén. Nem mintha nem lenne izgalmas, hanem mert, mondjuk, Latin-Amerika, Indonézia, Afrika vagy a Távol-Kelet pillanatnyilag esetleg izgalmasabb, bár ki tudja, mindenesetre Európa nem a világ közepe, ahogy Amerika sem, és Magyarország vagy Litvánia sem, és semmi sem, senki sem, nincs ugyanis a világnak egy közepe, annyi van, ahány pontja van, ahányan vagyunk, közepei vannak, hol ez, hol az van nekem és bennem középen, például egy dohányzó bennszülött kisfiú szeme a tízes évekből, a Holland-Indiákról, s ez a kisgyerek akkor is közép lenne, ha nem Vincent Mommikendam holland dokumentumfilmes Teknőchátú Dao Anyó című filmje lett volna számomra a fesztivál legnagyobb élménye.

Mommikendam 260 000 méter nyersanyagból választotta ki, vágta össze, lassította le és komponálta meg ezt a másfél órás szomorú csodát. Az alapanyag a holland filmhíradó felvételei a század első harmadából, melyeket a gyarmatokon készítettek. Az eredmény a kapitalizálódás és a civilizálódás groteszk, gyorsított és zsugorított képeskönyve, egy páratlan történelmi oktatófilm, illetve nem, ez már megint leegyszerűsítés, hiszen fontosabbak a dolgok maguk, egy krokodilvadászat, egy táncünnepély, egy gyapotbála-készítés pontos, szenvtelen rögzítése. Az eredményt, a Dao anyót meg, tisztelt forgalmazók, tessék vetíteni, moziban, tévében, tessék árulni kazettán – persze könnyen beszélek én –, és tessék nézni. Tessünk a szemébe nézni annak a „kisgyereknek”, „akiből” ez a röhejes valami, ez az ipari civilizáció keletkezett, ez a bárgyú és pöffeteg de nélkülözhetetlen és visszacsinálhatatlan „fejlődés”. Nem szidom, dehogy. És eszemben sincs a számítógép elől visszamenni a természetbe vagy hová, csak jó és fontos látni ezt a bölcs, ironikus és könyörtelenül megértő filmet a fehérkesztyűs, híradófilmes gyarmatosításról.

A magam örömére hazudhatnám, hogy ilyesmiket firkantottam fel ott a sötétben, holott a Daoról csak annyit, hogy „nagyon jó”. Meg „dohányzó csecsemők, bálázó gép, krokodil. Mosolygó erőszak. Mindenki sofőr.” Amit a Dao mellett nagyon szerettem s a Mediawave szellemisége miatt is nagyon fontosnak gondolok, az El Eini Szonja dokumentumfilmje a Pillanatnyi elmezavar. Egy itt tanuló afrikai fiatalember, mintegy riporterként ellátogat egy magyar parasztcsaládhoz. Ülnek a viaszkosvászon konyhaasztalnál, beszélgetnek. Kérdezgetik egymást. „Hát felétek hogy van?” Ennyi.

Mit kezdenek egymással különféle másságok és kultúrák, illetve kulturálatlanságok, mi a hétköznapi tolerancia, és így tovább, és így tovább, mondhatnék még ilyeneket, de nem erre emlékszem, hanem az atmoszférára, néhány nagyon erős jelenetre. Arra például, hogy esznek, „ebéd a szerecsennyel”, a feszélyező kamerával. Aztán tik otthon használtok-e így általában, mondjuk, evőeszközt, kérdi a magyar fiatalasszony. Hát, bizony nem nagyon, inkább sokszor kézzel, mondja kissé pironkodva a néger fiatalember. Aztán csönd, és csámcsogás, az asszonyka hitetlenkedve ingatja a fejét, szánakozó és lesajnáló, „nahát, ti szegények”, mondja a csóválkozó hideg-dauer. Közben látni, ahogyan eszik a pörköltet egyszál, marokra fogott kanállal, eszik, mutatóujjal, darab kenyérrel néha rásegítenek. Van egy kanál fórunk, ez már egy későbbi híradófilm, gondolom szarkasztikusan. E kanalat persze a kamera sem hagyja ki, de nem közelít rá, nem spilázza túl, nem kacsint velem össze ejrópájer és belvárosilag. Inkább kicsit félrenéz. Mosolyog, talán még zavart is. Persze ettől még nem kezd el hazudni. Merthogy szereti ezeket az embereket, legalábbis kíváncsi rájuk. Teszi a dolgát.

Kíváncsi lennék, a Baka című gyönyörűséges Thierry Knauf film pygmeus tanítóját stáb nélkül, egymagában, ha mondjuk ott állna, zörgetne a kapun, beengedné-e magához ez az előbbi parasztcsalád? Most már talán be. Most már talán valami közelebb van. Egyébként a filmfesztivál legszebb zakóját ez a tanító viselte, érett volt, szép és szívszorítóan gyűrött, ahogy mesélt a pygmeus gyerekeknek, és ki merné mondani, hogy ott és akkor nem az a mese és nem az az afrikai tisztás volt a világ közepe?

S persze, ki mondaná, hogy ezekben az egészen nagyszerű pillanatokban nem a győri Lloyd mozi, a Mediawave volt ez a közép, a közép, ami nincs, illetve mindenhol ott van, csupán meg kell tudni érezni, viszonylagos, vagyis van, nem kényszeríti rád magát, tehát szerethető, folytonos választást kínál, de nem kell görcsösen választanod. Vonzó hely. Idén 51 országból 893 film nevezett, ebből láttam körülbelül hatvanat. A fentieken túl sorolhatnám még, nem teszem. A legjobb volt ott lenni. Ülni abban a fényírt sötétben. Figyelni, ahogy minden közelebb van, hozzám is, egymáshoz is. Ahogy a sok-sok kicsi világ, kicsi közép elfér egymás mellett nyugodtan, méltósággal, sértetlenül.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/07 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=104