KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Kerékasztal-beszélgetés

Kétfajta szerelem

Mihancsik Zsófia

Az (In)tolerancia Fesztiválon és a Meleg Filmek sorozatán kisebbségi közösségek, elsősorban homoszexuálisok kultúráját, érzelmeit bemutató műveket vetítettek. Magyarországon először rendeztek ilyen témájú filmbemutatót. A programokban mintegy ötven film szerepelt. A kisebbségi kultúráról beszélget Balassa Péter esztéta, Tóth László szociológus és Donáth László lelkész.

A nyugati világban lassan természetesnek számító és a nyilvánosság részét képező homoszexuális kultúra Magyarországot is elérte. Nem a könyvkiadásban, mert a világirodalom ide vágó jelentős és kevésbé jelentős alkotásai közül egyedül Jean Genet könyvét, A tolvaj naplóját sikerült kiadni az elmúlt három-négy évben, de legalább a mozikban: októberben a Művészben, novemberben a Toldiban láthattunk dokumentum- és játékfilmeket. Szeretném, ha elmondanák, ismereteik szerint hogyan változott a homoszexualitás megítélése a görögöktől a kereszténység, majd kétezer éven át a nyugat-európai és amerikai gay-mozgalmak megjelenéséig?

Balassa Péter: A homoszexualitás a görög kultúrán belül is az athéni városállam kultúrájának specialitása, ott volt (manifeszt és) elfogadott szokás. Az athéni homoszexualitásban – amelyről Platon Dialógusaiból tudunk meg legtöbbet, Szókratész figurájával a középpontban – nagyon erős a szellemi mozzanat: a görögök a lelket halhatatlannak tartották, s az azonos neműek testi érintkezése voltaképpen a lélek keresését, a halhatatlan lélek örökkévalóságát szolgálta. A homoszexualitás tulajdonképpen a test és a lélek harmóniája, mely tanítás és beavatás útján hagyományozódik, tehát nagyon fontos eleme a pedagógia: gondoljunk arra, hogy Platon Dialógusaiban Athén legbölcsebb alakja – Szókratész – szerelmes Athén legszebb férfiújába, – aki a Lakoma végén Alkibiádész, máskor Agathon, – vagyis itt a szép fiatalember és a bölcs öregember találkozásáról van szó.

De lényeges eleme az athéni homoszexualitás-felfogásnak az androgyn-mítosz is. Eszerint az emberi lények eredetileg mind a két nemet magunkban hordozták, és ez olyan fantasztikus tökéletességet hozott létre, hogy az istenek is megirigyelték, ezért Zeusz kettévágta ezeket a lényeket. Ebből a kettévágásból születik tulajdonképpen a szerelmi vágy, a másik utáni vágyakozás, és ebben értelemszerűen benne van az azonos neműek iránti vágyakozás is.

A harmadik fontos mondandója ennek a Platon-dialógusnak, hogy Erosz – aki az egyik legősibb isten a Lakoma elbeszélése szerint – fiatal fiúisten. Vagyis az Erosszal való találkozás a megfiatalodás, az újraszületés, a kezdet, az eredet, tehát az örökké fiatalnak maradni vágya és lehetősége. Mindez benne van a homoerotikus gondolkodásmódban, s ezek az elemek kultúrává kapcsolódnak össze.

Szoktak még egy kultúrantropológiai vonatkozásáról is beszélni az athéni férfiszerelmeknek. A szerelem fizikai, lelki és szellemi teljesség két ember között. Tekintettel azonban arra, hogy szellemi partnerkapcsolat jobbára csak férfiak között alakulhatott ki az ókori Athénban – legalábbis ez volt a főszabály –, a teljes értékű emberi viszony is értelemszerűen csak a férfiak egymás közti szerelmében jöhetett létre.

Balassa Péter: Hogyne, s ez az igazságkereséssel – ismeretelmélettel – és az etikával is összefüggött. Ennek a szokratikus dialógusnak az elején szó van arról, hogy kétfajta szerelmet hozott létre Aphroditén keresztül Erosz: az egyik az aphrodité uránig, a másik az aphrodité pandémosz, vagyis az égi szerelem, és a földi – főként heteroszexuális szerelem. Az égi szerelem persze nem testetlen dolog: az éginek, a halhatatlan léleknek, a szellemnek a keresése, de a test által. És igazi szerelem – eszerint az elbeszélés szerint – valóban csak férfiak között lehetséges. A nőkkel való szexuális élet nem a szerelem, hanem az utódnemzés vagy a bujálkodás kategóriájába tartozik. Nagyon érdekes, hogy Szókratész és társai ezen a lakomán tulajdonképpen egy „antipornó” szöveget is elmondanak, miközben mélységesen erotikus a gondolatmenetük.

Az a benyomásom, hogy ez a mítosz, legalábbis ennek a férfiszerelemmel kapcsolatos attitűdje tovább él, mert a mai homoszexuális kultúrában vagy szubkultúrában, nem tudom, melyik a helyes megnevezés...

Tóth László: Szatellit-kultúrának nevezik: olyan kultúra, amely ugyan speciális szempontból közelít az őt foglalkoztató problémákhoz, de a szubkultúrával ellentétben átmetszi a különböző társadalmi csoporthatárokat.

–... tehát ebben a szatellit-kultúrában jelen van a magasabbrendűség mozzanata, a homoszexuális szerelem felértékelése. Méghozzá úgy, hogy e felfogás szerint a heteroszexuális kapcsolatban a beteljesülés csak közönséges földi gyönyör volna, a homoszexuális szerelem viszont azt a folytonos és beteljesíthetetlen vágyat testesítené meg, az elérhetetlen, az abszolútum iránt, amely az ember isteni sajátja.

Tóth László: Szerintem ez a dolog mitizálása. Ez a kulturális háttér a kérdéssel foglalkozó homoszexuális szakirodalomban, tehát a melegek által művelt szakirodalomban nagyon leegyszerűsödik: ők az éroszt és a pederasztiát különböztetik meg. Érosz: szerelem testi kapcsolat nélkül, pederasztia: a testiként is megélt szerelem. Ez utóbbi viszont a görögöknél egyértelműen az idősebbek és fiatalabbak kapcsolatát jelentette, melyben az átadta tudását, élettapasztalatát, bölcsességét. Athénban a nőkkel fenntartott szerelmi kapcsolat valóban alacsonyabbrendű. De ez nem jött át – én így érzékelem – a mai homoszexuális értékrendbe. Amiről te beszélsz, teljes joggal egyébként, az egyszerűen identitásprobléma. Az európai típusú társadalmak, tehát a zsidó-keresztény tradíció az egyetlen olyan kultúrkör, amely a homoszexuálitást tiltja vagy elutasítja. Egyetlen másik nagy világvallás sem teszi ezt – azokban is vannak persze tilalmak, de egészen másról szólnak. Csak a mi kultúránk viszonyul eleve ellenségesen az „improduktív szexualitáshoz” – kénytelen vagyok ezt a terminológiát használni –, még a monogám házasságon belüli, nem gyermeknemzés célú szexualitáshoz is. Tehát a zsidó-keresztény kultúrkör eleve ellenséges a szexualitásnak minden nemi szakralizált megnyilvánulási formájával szemben. És ezt csak erősítette a kapitalizmus ethosza, amely teljesítményelvű és azt mondja, csak az legitim, ami produkál. A homoszexualitás viszont nem produkál. Ezt pedig a polgári társadalom működése és a nemi szerepek alapszerkezete nem tűri. Ez a két kardinális pont eleve ellenséges környezetet teremt a homoszexualitás számára, ami szükségszerű önvédelmi reflexeket eredményez. Tehát csak a védekezés egyik szociálpszichológiai eszköze, hogy többnek érzik magukat, s azt mondják: a mi szerelmünk jobb, mint a heteroszexuális szerelem. De ez nem vezethető le kultúrtörténetileg: a görögökben ma már legfeljebb legitimációs alapot látnak a homoszexuális mozgalmak. Másfelől azonban azt kell mondanom, hogy mint minden kisebbségi lét, a homoszexuális szatellit-kultúra is – mely a XIX. század végétől még mint szubkultúra kezd kialakulni – olyan műveket hozott létre, amelyeket a heteroszexuális kultúra nem tudott produkálni.

Hogy a kisebbségi lét gyakrabban, inkább és erősebben szül teljesítménykényszereket, azt nem vitatom, de az ebből a kényszerből fakadó alkotások egyetemesebb érvénye kérdéses, mint ahogy az alkotók és művek értékének szerintem semmilyen magyarázat nem elfogadható, amely egyetlen logikával magyaráz meg emberi teljesítményeket, amivel mások hasonlóan nagy teljesítményét a véletlen vagy a kivétel számlájára írja.

Tóth László: Valamelyest igazad van, de valóban van némi létjogosultsága a gay-öntudatnak. Egyszerűen azért, mert az európai értékrendbe illő kiemelkedő teljesítmények nagy része mégiscsak homoszexuálisokhoz kötődik.

Balassa Péter: Én egyetértek az alapgondolatoddal, de azért inkább úgy fogalmaznék, hogy az ellen-kultúrfölény sem szerencsés, és hogy a beszorítottság, a kisebbségi helyzet, a titkosság hihetetlen komprimáló erő, bárhol, bárkiről van is szó. Óriási sűrítettséget és feszültséget ad az életnek, s ez kedvez annak, amit Freud nyomán szublimációnak nevezünk. Tehát azt el tudom képzelni, hogy ettől a folytonos lefojtottságtól és feszültségtől tehetségesebbé válik az ember élete. Nekem egy egészen sajátos, távoli tapasztalatom van erről: köztudott, hogy az ötvenes évek Operaháza – az igazgatót leszámítva – lényegében homoszexuális szerelmeken alapuló vezetés alatt állt. Hihetetlenül feszült és konstruktív atmoszférára emlékszem: a tehetségesség, a félelem és a félelemtől való menekülés révén megszerzett szellemi erők által áthatott szigetet jelentett ez, a diktatúra legsötétebb éveiben is. És tudjuk, hogy egyúttal ez volt a magyar operatörténet egyik aranykora.

Tóth László: És itt nemcsak arról van szó, hogy tehetséges homoszexuálisok a helyzetükből fakadóan jobban motiváltak rá, hogy nagyot alkossanak. Hanem arról is, hogy a tehetséges emberek egyszerűen nem fogadják el azt a szereprendszert, amelybe beleszületnek, és a szocializációs folyamat során a különböző szerepidentitások kipróbálásának a mindent megtapasztalásnak a vágya együtt alakítja ezeket az emberi lehető Bégeket.

Balassa Péter: Van egy nyílt példa, amely ugyanakkor magáról a homoerotika és a szublimáció összefüggéséről szól: Thomas Mann egész életműve. A legnagyobb példa a XX. században.

Hogyan lehet az, hogy az ember erotikus lénye lassan kiszabadult a valláserkölcsi tiltások rendszeréből, kivéve a homoerotikát?

Donáth László: Én visszatérnék a Bibliához. Elismerem, Mózes, az Izraelnek alkotmányt adó népvezér jogát arra, hogy rendet teremtsen. De sem a rend, sem a törvény nem Isten végső és egyetlen akarata. A rend totalitárius hívei szükségszerűen emberellenessé válnak, a másság tagadójává. Nem véletlen, hogy a nácik ezt a sorrendet állították fel: zsidók, kommunisták, homoszexuálisok. Ez egy csürhe, le kell velük számolni. Miközben Hitlerben és ideológusaiban is ott működik valahol egész mélyen az a cél, hogy a tiszta rendhez kell eljutni.

Érdekes kultúrtörténeti megfigyelés, hogy a görögöknél a tiszta kapcsolat homoerotikus, a zsidóknál heteroszexuális. De ez nem társadalmi vagy erkölcsi, hanem szakrális értelemben vett tisztaság. Emlékezzünk vissza a szodomai történetre, még Mózes előtt! Ábrahám hiába könyörög az unokatestvéréért, Lótért és annak családjáért, Szodomának el kell pusztulnia. Méghozzá azért, mert azt a teremtési rendet, amely a Paradicsomban létezett, megváltoztatta. Márpedig ha visszagondolunk a paradicsomi állapotokra: ott nem ezek a kritériumok léteznek, hogy szaporodás, produktivitás, stb. – vagyis ebben már eltér a római katolikus moráletológia értelmezése a Szentírásétól. Ott az a rend, hogy az Isten által a saját képére, de férfivá és nővé teremtett emberek egysége hordozza a lét végső boldogságát. Tehát nem a gyermek vagy a lét újrateremtése az emberi élet célja, ebben az ember csak eszköz, és a heteroszexuális kapcsolat végső soron beteljesületlen, de ez is az isteni rend része. A gyönyör is csak pillanatnyi, és ha az megfogan, a gyermek is csak a mulandóságra emlékezteti a nemzőit, illetve arra, hogy a létnek nem ok az urai. Az ember kiszolgáltatott: legnagyobb boldogságában sem éri el az igazi boldogságot.

Ha én logikusan gondolkodom, a mózesi törvényhozás azért veti el kategorikusan a homoszexuális párkapcsolatot, mert az a Paradicsomon kívüli ember teljes istentagadása. Hiszen azt a rendet szünteti meg a maga számára individuálisan, amelyet az Isten elképzelt, és amelyből ugyan ő kiszakadt, de amely felé törekedhetne, anélkül persze, hogy bármikor is elérhetné.

Vagyis szerinted az isteni logikából való kiszabadulás jelenti a homoszexualitást, ezért elvetendő.

Tóth László: Az istentelenné válást jelenti, és ez copyrightos homoszexuális legitimációs gondolat.

Donáth László: Én csak konzekvensen kiválok haladni.

A második probléma: noha az Újszövetségből valóban az olvasható ki, mintha a kereszténység termékenység-orientált, a nemisége és a gyönyört a szaporulatnak, az újrateremtésnek alárendelő meggyőződés volna, ez mégsem igaz. Jézusnál van egy furcsa és nagyon fontos kettősség: ő tökéletesen zsidó abban, hogy a szexualitást mint olyat nem hajlandó összekapcsolni Istennel, ezért tesz különbséget a szent és a profán között. Ami szexuális, ami anyagi, az a profánba tartozik, ami szent, az meg ezen túl van. Mégis – és itt van az egészben a dialektika –, ez a profán olyan bűnök elkövetésére ad lehetőséget, amelyek adott esetben az embert végérvényesen elfordíthatják a szenttel való kommunikációtól. Ezért nehéz kereszténynek lenni. Innen van a vitánk Iványi Gábor barátommal. Én ugyanis azt állítom, hogy mindenki, akár a homoszexuális is, kizárólag az Istennel való kapcsolatában üdvözülhet. Nekem nincs jogom odaállni az Isten és ő közé mondván, hogy az Isten az ilyet nem üdvözítheti. Gábor meg azt mondja, ha a homoszexuális tudja, hogy Istennek más az akarata az ő szexualitásával, és mégis az ellen cselekszik, akkor bűnt követ el, és nem üdvözülhet.

Ami miatt egyébként mi úgy gondolkodunk a zsidó-keresztény kultúráról mint egységes kultúráról, az a mózesi törvényeknek megfelelő páli szabályok miatt van, Pál ugyanis, miközben kijelenti, hogy a mózesi törvények ránk nem vonatkoznak, mert e törvény vége és beteljesülése Krisztus, aközben a mózesi törvényekhez strukturálisan hasonló morális szabályokat alkot, és szó szerint megismétli a homoszexualitásra vonatkozó tilalmat is. Amiből azonban nem az következik sem a zsidóság, sem a kereszténység számára, hogy ez kategorikus parancs lenne, hanem az, hogy mindkét világszemlélet, vallás és közösség szempontjából vannak konzekvens törvénykövetők, akik számára az élet iránytűje minden körülmények között a törvénynek való megfelelés – a zsidóknál az ortodoxok, a keresztényeknél mondjuk a szerzetesi közösségek – és vannak olyan csoportok, amelyek ettől függetlenednek.

Balassa Péter: Az egész szerzetességnek is van egy ily jelentése. Ami nem a köztük létrejöhető testi kapcsolatot jelenti; a homoerotikus kultúra nem okvetlenül jelenti a szexuális kapcsolatot. De több ponton vitatkoznék veled: először is a nácizmus egyszerre volt mackó és a lehető legközönségesebb értelemben pederaszta, mert a náci felső körökben, és a nagyon férfiközpontú, paramilitáris alakulatokból álló társadalomban dühöngött a homoszexualitás – lásd Röhm és társai, de később is. Különben is meg kellene nézni az erősen totalitárius államokban a hatalom és a másik ember homoerotikus megalázásának összefüggését, ami a homoszexuális kultúrához képest elferdült változat: a vágómarhák testisége.

Tóth László: Közbevetőleg: van Christie-nek egy roppant izgalmas tanulmánya – elolvasható A homoszexualitásról című most megjelent kötetben –, melyben arról ír, hogy a rigiden tagolt társadalmak – Spártától a hitleri Németországig – azért tanúsítanak fokozott intoleranciát a homoszexualitással szemben, mert a homoszexuális kapcsolat átlépi a szigorú kaszthatárokat.

Balassa Péter: Visszatérve a szerzetesrendekhez: a kultúrtörténeten végighúzódó férfiszövetségeknek – mannerbundok, Jungmanschaftok, szabadkőművesség – és női megfelelőiknek mindig van homoerotikus vonulatuk, hangsúlyozva ismét, hogy ez nem feltétlenül szexuális aktivitást jelent. Nem szólva arról, hogy az egész keresztény misztika szövegeinek végig lehetne elemezni az erotikáját. A misztika nyelve par excellence erotikus nyelv, mindig, mert csak így tud beszélni a kimondhatatlanról.

Donáth László: Akkor hadd kérdezzem meg tőled mint gyakorló katolikustól: ebből a szempontból hogyan értelmezhető Jézus és a tizenkét tanítvány közössége?

Balassa Péter: Homoerotikus közösségként, a szó legszentebb és legemberibb értelmében. Mert én veled szemben úgy gondolom, hogy Jézusnál nincs ilyen éles megkülönböztetés a szent és a profán között, mert ő az ő testének templomáról beszélt. Tehát a test és a lélek egységének olyan tanítását látom az evangéliumban és Jézus mondásaiban, amit nem úgy interpretálok, mint te. Ez nem más, mint fantasztikus egyensúlyra törekvés, és ez csakis a szerelemnek és a misztikus egységnek, az általad reménytelennek minősített pillanataiban élhető meg. És ha egyszer megélte az ember, akkor már jól van. Mert igaz, hogy ezek az élmények pillanatnyiak, mégis az örökkévalóság pillanatai, és a szerelem örökkévalóságában megtapasztaljuk azt, hogy a nemek közötti határok relatívak. És ezt most a heteroszexuális élményre értem: a heteroszexualitásban megtapasztalható abszolút egység, amely egy-egy pillanatig tart, önmagában érv a homoerotika „mellett”, hogy igenis: nő és férfi között ezek a határok egy bizonyos ponton, mely az örökkévalóságról ad hírt, megszűnnek, feloldódnak. Utána persze visszaáll minden, de ez magát a pillanatot és annak jelentését nem cáfolja. Tehát az az abszolút banális jelzős szerkezet, hogy örök szerelem, erről szól: itt egy elementáris, nemeken túli emberi tapasztalatról van szó, a heteroszexualitásban megtapasztalható nercnélküliségről, egyneműségről, a nemek kicserélődéséről. És ez a homoerotika egyenrangúsága, elvi természetessége melletti érv.

Donáth László: Én azt állítom, hogy az egész jézusi magatartás valójában megosztásra, különböző érdekek és emberek egymással való konfrontálására törekszik. Hiszen Jézus önmagával állítja szembe az embert: döntse el, kiben hisz és mit hisz. A hite viszont vitába kényszeríti a másik emberrel, a családjával, a közösségeivel, az evilági hatalom birtokosaival – Isten országáért. Szerintem az a szemlélet, amely Jézust leegyszerűsíti és békéssé, harmonikussá egységesítővé teszi, meghamisítja az önmagát botránnyá tevő és a világ életét botrányként átélő jézusi evangéliumot. Hihetetlenül fontosnak tartom, hogy miközben azt állítja János evangéliumában: ő és az Atya egy, holott teljesen világos, hogy nem egy, hanem kettő, és aki odafigyel rá, az ezt a kettősséget átéli...

Balassa Péter: Na de hogy folytatja? Azt mondja, legyetek mindnyájan egy. János 17. 20.21. Ez nem az ökumenéről szól!

Donáth László: Így van, ez a teljes testvériségről szól. Az olyan szolidaritásról, amilyen Dávid és Jonathan között volt. Dávid Jonathánt sirató éneke az egyetlen homoerotikus ének a Szentírásban, hiszen Dávid kimondja ezt a téged teljes mértékben igazoló sort: édesebb volt a veled való kapcsolat az asszonyok szerelménél. És ez olyan mély összetartozást jelent, amihez hasonlót valóban csak Jézus és az apostolok között lehet felfedezni.

Balassa Péter: Ha nagyon radikális akarnék lenni, azt mondanám, hogy engem nem érdekel sem a heteroszexualitás, sem a homoszexualitás. Szeretetszerelem egy van. És az egynek vannak alakváltozatai. De hogy ezeket minek nevezzük, érdektelen: barátságnak, szerelemnek, vagy testvériségnek – bár abból a bizonyos hármas jelszóból ez utóbbiról tudjuk a legkevesebbet. Ez valóban két ember vagy az emberiség misztikus szolidaritása és együvé tartozása. A legintimebb és a legegyetemesebb emberi egység és szabadság ezen a „láthatatlan” ponton kapcsolódik össze.

Tóth László: Amit most mondtál, hihetetlenül fontos, mert rávilágít arra, milyen messzire vezet ez az egész kérdés. Ugyanis a gay liberation sok mindent megfogalmazott: átvette például a woman liberationtól a „személyesség: politika” alapjelszavát. S ezzel nem mondott kevesebbet, mint azt, hogy nincs köz és magán, ez az elválasztás; mely a polgári társadalom alapelve, nem létezik. Megfogalmazta azt is, hogy nemi vonzalmak természetesen vannak, ám ezek teljesen egyenrangúak egymással. Hogy aztán a lehetséges variációk között a társadalom értékbeli különbséget tesz, ennek egyszerűen az az oka, hogy a társadalom úgy van berendezve, hogy bizonyos típusú kapcsolatok ellentmondanak működési elvének.

Magyarán mégiscsak értelmes és szükséges a magánszféra védelme.

Tóth László: Nem. Hogy történetileg ez valósult meg, nem jelenti azt, hogy nem jogosult az a XVIII. századtól mindmáig megfogalmazott követelmény, hogy mivel a köz és a magán különválasztása alapvetően megnyomorít mindenkit, ezt a kettősséget meg kell szüntetni.

Tudomásom szerint eddig az emberiség tartósan csak olyan világban élt, és ahogy elnézem, sokáig csak olyanban fog, ahol meghatározó az az egyénen kívül álló hatalmi szféra, amely logikája szerint bármikor hajlamos beavatkozni a magánszférába, ha nincsenek garanciák a fékentartására. Amíg a társadalmak így épülnek fel, nem hiszem, hogy ne lenne természetes a magánszféra védelmére irányuló görcsös törekvés. Más kérdés, hogy az utópiák szintjén neked igazad van.

Balassa Péter: Bár valóban nem volt ilyen tartós vagy eredeti állapot, de az egész európai és amerikai kultúrának a baloldali dimenziója, az egyenlőség-testvériség dimenziója, az anarchista dimenziója – amely arról szól, hogy minél kevesebb uralom létezhessen – erre épül. És nem is valósítható meg teljesen, és ha bizonyos, követeléseket le is kellett venni a napirendről, mert itt élünk, a dimenzióról mint referenciális elemről nem lehet lemondani.

Szerintem nem velem vitatkozik. Alapvetőnek tartom én is, hogy mindenféle filozófiákban és mozgalmakban jelen legyen ez az ideális állapot, mert valóban mértékül szolgál az emberi cselekvésekhez és ítéletekhez.

Tóth László: Az antikvitástól kezdve van egy kontinuus európai típusú társadalomfejlődés. De azért, mert eddig kontinuus volt, le kell-e mondanunk más típusú elképzeléseinkről? Az összes új típusú, single issue-nek nevezett mozgalom, mint az ökológiai vagy a gay, a fennálló rendszerbe integrálhatatlan követeléseket fogalmaz meg, melyek közös eredője a köz és a magán kettősségére épülő társadalmi berendezkedés felrobbantása. Azt hiszem, a homoszexualitásnak is ebben áll a jelentősége. A puszta léte potenciális forradalmi erő.

Egyébként hogy milyen bonyolult a homoszexualitás kérdése, erre jó példa a Vad éjszakák című Cyril Collard-film. Van egy ember, aki legalábbis biszexuális és AIDS-e van. A film arról szól, hogy ilyen körülmények között az ember – nem a homoszexuális ember – hogyan éli meg saját életét. A film nem jó, mégis fontosnak tartanám, hogy vetítsék, mert minden kicsit is nyitott heteroszexuális számára tökéletesen elfogadhatóvá teszi a dolgot. Viszont találkoztam a vetítést követően a Budapest Lambda homoszexuális egyesület egyik vezetőjével, akinek szintén nem tetszett a film. De neki pontosan azért nem tetszett, mert nem a homoszexuálisok oldaláról közelített, nem a homoszexualitás speciális problémái körül forgott: a főszereplője egy ember volt, a maga teljességében. És mondhatok más példát is: az egyetemen speciális kollégium keretében elemeztük a Mások című magyar homoszexuális folyóiratot is. Az egyik hallgatónak, aki elkezdett vele foglalkozni, az volt az első reakciója, hogy az egész folyóirat arról szól, hogy ők a normálisak és a többiek mások. A homoszexuálisokkal való kapcsolatteremtés tehát ezért rettenetesen nehéz a heteroszexuálisuk számára, mert a gay tudatnak igenis van egy negatív felhangja, amely úgy szól: ahhoz, hogy én normális emberi életet tudjak élni, ahhoz nekem a homoszexuális életformát kell normálisnak tekinteni, és a többit ehhez képest devianciának.

Amennyit én láttam a homoszexuális nézőpontból készült filmekből, illetve amennyit olvastam a szépirodalmából, az volta benyomásom, hogy az alkotók úgy vélik: önmagában a téma és a problémák speciális jellege alkalmas drámai erejű művészi alkotások létrehozására. Ebből a szerintem téveszméből aztán rengeteg színvonaltalan munka születik. A Vad éjszakákkal is az a baj, hogy egy ember életének mégoly drámai tényei sem válnak művészetté pusztán attól, hogy filmvászonra viszik vagy megírják őket.

Tóth László: Ez az egysíkúság egyértelműen annak a következménye, hogy a társadalom ellenséges velük szemben. Mert védekezni kell, és a védekezés leghatékonyabb eszközeit kell megtalálni, amelyeknek értelemszerűen egyszerűknek kell lenniük.

Balassa Péter: És nyilván ezzel magyarázhatók azok a jelenségek is, amelyekről különösen az Egyesült Államokból hallani, s amelyeket ott a kisebbségek terrorjaként szoktak emlegetni; színesbőrűek, szexizmus, feminizmus, hogy nem lehet egy nőt előreengedni az ajtóban, mert rendőrért kiált, hiszen ez nemi diszkriminációnak minősül, vagyis az ellenkező végletbe fordul egy előítélet.

Tóth László: Na de ennek is az az oka, hogy a világ egyetlen logika szerint működik. Teljesen mindegy, hogy heteroszexuális diktatúra van, ahogyan Christopher Isherwood mondja, vagy homoszexuális diktatúra: ebben a világban csak diktatúra lehet. Így van berendezve. Amint a kisebbségek öntudatra ébrednek, tehát amint eljutnak az általánosításnak arra a szintjére, hogy nem egyedül vagyok, sokan vagyunk, és ha egyszer szabadság, egyenlőség, testvériség van, akkor ez bennünket is megillet, óhatatlanul militánsak lesznek. A 68-as párizsi megmozdulásokról szóló filmfelvételek békés utcai sétafikálások a new york-i homoszexuálisok felvonulásairól szóló dokumentumfilmekhez képest, olyan arroganciáról tanúskodnak az utóbbiak. A homoököl – hogy Tom Wolfot idézzem – így működik, de ez szükségszerű.

Akkor magyarázd meg az iménti kijelentésedet, hogy miért ezeket az agresszív kisebbségi mozgalmakat tekinted a hagyományos társadalmak felrobbantásához vezető reményteli és forradalmi útnak.

Tóth László: Nem ezt tekintem annak, hanem azt, ami mögötte van. Amit ők maguk, a melegek sem tudnak, csak azok, akik tényleg következetesen végiggondolják, hogy a homoszexualitás, a nők egyenjogúsága, a színesek egyenjogúsága összeegyeztethetetlen a fennálló rendszerrel. Az más kérdés, hogy én ennek az erőszakos vagy az erőszakmentes formájával értek egyet: itt az a lényeg, hogy van egy olyan társadalmi tömb – s a homoszexuálisok is ide tartoznak –, amelyik igenis alapjában kérdőjelezi meg a fennálló rendet. Én ebben látom a forradalmi erőt. Lehet hogy a forradalom csak annyit jelent, hogy megtanuljuk egymást elviselni. És akkor majd a homoszexuálisok sem lesznek militánsok, mert nem fogják őket kisebbségnek tekinteni.

Balassa Péter: A szabadság-paradoxonnal megküzdeni a legnehezebb. Erre tanít az egész modernitás. Tehát azzal a helyzettel, ahol a szabadság zsarnokságba fordul. A marxista mozgalmaktól kezdve minden mással is ez történik, és ide tartozik a kisebbség terrorjának a problémája is. De ez nem jelentheti azt, hogy a kiindulópontjuk elveszti létjogosultságát.

Donáth László: Nekem van egy elméleti kételyem. Az ókor vallásos világában – Egyiptom, Mezopotámia, stb. – a zsidó élet-, világ, -és istenszemlélet éppen olyan anarchisztikus volt, mint ma a gay liberation. A kereszténység a római birodalomban, egészen a hatalomrajutásáig, 313-ig, ugyancsak anarchisztikus és a társadalomra veszélyes módon létezett, úgy is hívták őket, hogy az emberiség ellenségei. Ha most netán egy olyan világ valósulna meg, amelyben akár az egyik, akár az összes, ma a társadalmi rendet lényegében megkérdőjelező és egy igazabb, tisztultabb valóságot kimunkálni igyekvő csoport kerülne hatalomra, arra vajon vonatkozik-e a bibliai eredendő bűn, tehát hogy szükségszerűen ugyanazt fogja csinálni, mint azok, akiknek a helyére lép.

De ha jól értem az eddigieket, épp az a probléma ezzel a te elméleti kételyeddel, hogy te továbbra is hatalomban gondolkozol, ennek az utópiának meg az volna a lényege, hogy nincs egyetlen olyan hatalom – még a közvélemény és a társadalmilag elfogadott erkölcs nyomása sem –, amely minden jelenség és csoport társadalmi és erkölcsi helyét saját szájíze szerint jelöli ki.

Donáth László: Igen, de ez álom. Én nem utópiának nevezem, hanem olyan álomnak, amelynek megvalósulására törekedni – tegye azt akár Münzer, akár Che Guevara, akár Marx – mindig nemes emberi vágy marad, ellentétben azokkal a szándékokkal, amelyek a hatalomhoz illeszkedően kívánnak jogokat kivívni és a megszerzett bástyák mögé berendezkedni. Arról azonban nem mondanék le, hogy egyszemélyes vagy közösségi módon, de mindig odaállni azok mellé, akik az emberi méltóságukat meg kívánják élni, mivel az emberi méltóság legkisebb mozzanatában is magában hordozza az ember istenarcúságát.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 28-34. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1042